A belső varkastély - A hatodik lakás - X. fejezet

Beszél egyéb kegyelmekről, amelyeket Isten a léleknek ad, még pedig más módon, mint az említetteket, s arról, hogy mekkora haszna van ezekből a léleknek.

E látomások révén az Úr nagyon különböző módon szokott a lélekkel érintkezni. Néha akkor teszi midőn az illető szomorkodik; máskor, midőn nagy megpróbáltatások küszöbén áll; viszont olykor úgy látszik, hogy Ő Szent Felsége egyszerűen élvezni akarja a lélek társaságát s őt megörvendeztetni. Nem volna célja, hogy minderről részletesebben beszéljek, mert hiszen a fő az, hogy megértessem veletek - már amennyire én magam értem - a kegyelmek különböző fajait, amelyekkel ezen az úton találkozunk s azokat a hatásokat, amelyeket a lélekre gyakorolnak, nehogy azt higgyük, hogy a képzeletnek minden játéka mindjárt látomás. Ha azonban tényleg mégis látomásaitok volnának, tudva azt, hogy ilyenek lehetségesek, ne zavarodjatok meg s ne aggódjatok. Mert az ördögnek nagy hasznára és nagy örömére szolgál, ha a lélek szomorú és nyugtalan; ez ugyanis megakadályozza abban, hogy teljesen Isten szeretetére és dicsőítésére fordítsa minden erejét.


Ő Szent Felsége más, és pedig sokkal magasztosabb módon is szokott a lélekkel érintkezni s ennél azután a megtévesztés veszedelme még jobban ki van zárva. Az ördög ugyanis, nézetem szerint, nem képes ezeket a kegyelmeket utánozni. Csakhogy nagyon nehéz róluk beszélni, mert nagyon titokzatos dolgok s nem oly könnyű őket megmagyarázni, mint a képzeleti látomásokat.
Megtörténik olykor - ha az Úrnak úgy tetszik - hogy mialatt a lélek imádkozik s teljesen magánál van, egyszerre csak az Úr felfüggeszti a lelki tehetségek működését s ez állapotban az illető nagy titkokat ért meg, amelyeket - úgy tűnik föl előtte - magában Istenben lát. Nem mintha látná az Úrnak szent emberiségét; sőt, bár látásról beszélek, egyáltalában semmit sem lát. Ez ugyanis nem képzeleti látomás, hanem nagyon is értelmi; a lélek megérti benne, hogy miként láthatók Istenben az összes dolgok és hogy miképpen foglalja Ő valamennyit önmagában. Ez a látomás rendkívül jótékony hatású. Bár csak egy pillanatig tart, nagyon megmarad az emlékezetben s mélységes megszégyenüléssel tölti el a lelket Sokkal világosabban felfogja a bűn nagyságát, mert megérti, hogy magában Istenben - értem Istenben létezve - követjük el a legnagyobb gonoszságokat.

Hogy jobban megértessem magamat, egy hasonlattal akarok élni. Mert bár régen tudjuk, hogy ez így van és bár sokszor hallottuk ezt az igazságot, vagy nem tartjuk szem előtt, vagy nem akarjuk megérteni. Mert ha értenénk, hogy miként áll a dolog, nem volnánk képesek oly vakmerőségre. Képzeljük tehát Istent úgy, mint valami nagy, gyönyörű termet vagy palotát. Ez a palota tehát maga az Isten. Nos hát, az a bűnös ember, aki el akar követni valami gonoszságot, talán kimehet előbb ebből a palotából? Nem, semmi esetre sem. Így tehát bent, ebben a palotában, magában Istenben történik meg mindaz az undokság, becstelenség és gonoszság, amit mi bűnösök elkövetünk. Mily rettenetes igazság ez s mennyire érdemes arra, hogy megfontoljuk! Mennyire hasznos ránk, tudatlanokra nézve, akik oly keveset vagyunk képesek megérteni; mert ha ezt megértenénk, nem volna lehetséges, hogy oly esztelen vakmerőségre vetemedjünk.

Gondoljuk csak el, nővéreim, mily irgalmas és türelmes az Isten, hogy nem taszít bennünket azonnal a kárhozatba. Adjunk neki hálát szívünk mélyéből és szégyelljük magunkat, hogy annyira lelkünkre vesszük, ha valaki valamit ellenünk tesz vagy mond. Képzelhető-e ennél nagyobb elvetemültség?! Azt látni, hogy Isten a mi Teremtőnk, annyit tűr el teremtményeitől, akik benne vannak: mi pedig annyira felháborodunk olykor egy szócska miatt, amit távollétünkben s talán nem is rossz szándékkal mondott valaki! Ó emberi nyomorúság! Mikor fogjuk már egyszer, nővéreim, legalább valamennyire utánozni ezt a nagy Istent? Ó, ne képzeljük, hogy valami nagyot teszünk, ha elviseljük a sértéseket! Tűrjük el őket szívesen és szeressük azokat, akik megsértenek bennünket. Hiszen ez a nagy Isten nem szűnt meg szeretni bennünket, habár annyira megsértettük Őt; s ezért azután joggal meg is követelheti, hogy mindenki bocsásson meg, akármilyen sértést követnek is el ellene. Mondom nektek, leányaim, hogy bármilyen gyorsan múljék is el ez a látomás, nagy jót tesz az Úr azzal, akinek megadja, föltéve, hogy az illető saját javára fordítja és állandóan eszében tartja.

Megtörténik az is - és pedig oly titokzatos módon, hogy megmagyarázni nem lehet - hogy egy szempillantás alatt Isten megmutat Önmagában egy igazságot, amely elhomályosítja mindazt, ami a teremtményekben van. Így adja az embernek világosan tudtára, hogy Ő az Igazság, amely nem hazudhat. Ugyanakkor megérti az ember azt is, amit Dávid mond az egyik zsoltárban,[1] hogy minden ember hazug. Ezt sohasem fogja ily világosan megérteni, még ha számtalanszor hallaná is. Igen, Isten az igazság, amely nem tévedhet. Eszembe jut Pilátusról, hogy mily nagy dolgot kérdezett a mi Urunktól, mikor azt tudakolta, hogy: “Mi az igazság?”[2] - és hogy mily keveset értünk meg mi idelent ebből a nagy Igazságból. Szeretnék erről többet mondani, de ezeket a dolgokat nem lehet szavakban kifejezni.

Vonjuk le ebből azt a tanulságot, nővéreim, hogy csak úgy fogunk a mi Istenünkhöz és Jegyesünkhöz némileg alkalmazkodhatni, ha igyekszünk lelkiismeretesen megmaradni az igazság útján. Nemcsak azt mondom, hogy ne hazudjunk - mert hiszen azt látom, hála Istennek, hogy itt a mi rendünkben semmiért a világon nem tenné meg senki - hanem azt, hogy minden dologban maradjunk meg az igazság útján Isten és az emberek előtt. Vigyázzunk főleg arra, hogy ne tartsanak bennünket jobbaknak, mint amilyenek vagyunk. Mindabban, amit teszünk, adjuk meg Istennek, ami az Övé, magunknak pedig, ami a miénk, igyekezvén mindenben az igazság alapján állni. Így azután kevésbe fogjuk venni a világot, amely tele van hazugsággal és hamissággal, s mint ilyen nem is maradhat fenn.

Egy alkalommal azon gondolkoztam, hogy miért oly nagy barátja a mi Urunk az alázatosság erényének. Egyszerre csak - anélkül, hogy következtetés útján jöttem volna rá - ott állt az eszem előtt ez az igazság: azért szereti annyira, mert Isten az Igazság, az alázatosság pedig az igazság útján való járás. Mert nagy igazság az, hogy mitőlünk semmi jó sem származhat; hogy nyomorultak, hogy semmik vagyunk. Aki ezt nem vallja, az a hazugság útján jár. S minél jobban meg van valaki győződve saját semmiségéről, annál inkább megegyezik a legfőbb Igazsággal, mert az Ő útján halad. Adja meg Isten nekünk, nővéreim, azt a kegyelmet, hogy sohase térjünk le az önismeretnek ez útjáról. Amen.

Ezekkel a kegyelmekkel azért halmozza el az Úr a lelket, mert úgy látja, hogy már igazi jegyese s hogy el van tökélve mindenben teljesíteni az Ő akaratát, s azért némi fogalmat akar adni arról, hogy miben kell ezt megtennie, nemkülönben saját nagyságáról. Nem volna célja, hogy erről többet mondjak. A fenti két dolgot azonban annyira hasznosnak tartom, hogy szükségesnek láttam megemlíteni. Az ilyenféle kegyelmek nem szolgáltatnak okot aggodalomra, Dicsérjük érte az Urat, aki adja őket. Az ördögnek és a képzelődésnek itt nincs szerepe s azért a lélek nagy vigasztalást merít belőlük.

[1] Zsolt. 115, 11.
[2] Jn. 18, 39.