A belső varkastély - A hatodik lakás - IX. fejezet

Elmagyarázza, hogy miképpen nyilvánítja ki magát az Úr a léleknek képzeleti látomás útján. Kijelenti, hogy nem tanácsos e látomások után vágyakozni s megmondja, hogy miért. Nagyon hasznos fejezet.

Térjünk át már most a képzeleti látomásokra. Azt mondják, hogy ezekbe az ördög sokkal könnyebben ártja magát bele, mint az előbbiekbe, s úgy is lesz a dolog. Viszont azonban, ha a mi Urunktól erednek, mivel jobban megfelelnek a természetünknek, azt hiszem, nagyobb hatásuk van a többieknél, kivéve azokat, amelyeket a lélek az utolsó lelki lakásban kap az Úrtól, mert ez utóbbiakkal egyik sem ér föl.
Azt a látomást, amelyről az előbbi fejezetben beszéltem, a következő hasonlatból fogjátok jobban megérteni. Tegyük fel, hogy egy aranydobozban egy rendkívül értékes s amellett csodálatos hatású drágakövet tartunk.[1] Egészen biztosan tudjuk, hogy a kő benn van a dobozban, mert ha magunkkal hordjuk, érezzük a kőnek jótevő hatását. Habár tehát sohasem láttuk is a követ, nagyra becsüljük, mert kigyógyított bennünket azokból a betegségekből, amelyek ellen orvosságul használják. Megnézni nem merjük, de nem is tudnánk kinyitni a dobozt, mert csak az tudja a titkát, akié az a drágakő. Odakölcsönözte ugyan nekünk, hogy használjuk egészségünk helyreállítására, de a kulcsát magánál tartotta, mivel a doboz továbbra is az övé maradt. Ha úgy tetszik neki, majd kinyitja s megmutatja nekünk a követ, ha pedig úgy tetszik, akár vissza is veszi az egészet tőlünk; tényleg ezt olyankor meg is teszi.

Már most tegyük fel, hogy a tulajdonosnak egyszer úgy tartja a kedve, hogy kinyissa a dobozt s azzal örvendeztesse meg azt, akinek kölcsönözte, hogy megmutatja neki a tartalmát. Világos, hogy ez utóbbinak ezután a doboz még kedvesebb lesz, amennyiben nemcsak a hatását érzi, hanem vissza is emlékszik a drágakő pompás ragyogására, amely mélyen bevésődött emlékezetébe. Ugyanez történik meg azokban a látomásokban, amelyekről most beszélek. Midőn a mi Urunknak úgy tetszik, hogy a lelket megörvendeztesse, világosan megmutatja neki szent emberiségét. Vagy úgy, amilyen volt, midőn e világon élt, vagy pedig a feltámadás utáni állapotában; amint éppen jónak látja. S bár e látomás oly sebesen folyik le, hogy villámcsapáshoz lehetne hasonlítani, a dicsőséges kép oly mélyen vésődik az emlékezetbe, hogy nézetem szerint lehetetlen elfeledni; megmarad az addig, amíg csak a lélek viszont nem látja Őt ott, ahol örökké fogja élvezni társaságát. Képről beszéltem, de megjegyzendő, hogy a látomás nem olyan, mint egy festett kép, hanem az Úr elevenen jelenik meg s néha beszél is a lélekkel, sőt nagy titkokat közöl vele. Úgy kell azonban érteni a dolgot, hogy ha ez el is tartana egy kis ideig, a lélek épp oly kevéssé képes sokáig szemlélni a látomást, mint ahogy a testi szem nem nézheti soká a napot; s így ennek következtében a jelenés mindig gyors lefolyású. Mindazonáltal nem azt akarom ezzel mondani, hogy bántja a lélek szemét, mint a nap a testi szemet. Mondom, a lélek szemét, mert azokról a látomásokról, amelyek a testi szemekkel észlelhetők, én nem tudok semmit. Annak a bizonyos személynek ugyanis, akiről én annyit beszélek, ilyenekben nem volt soha része; már pedig nagyon nehéz valamit megmagyarázni, amit az ember tapasztalatból nem ismer.

Ez alatt a látomás alatt oly csodálatos fényben mutatja magát az Úr, mintha a napot gyémántból készült fátyollal födnék el, - ha ugyan lehetséges ilyesmi. - A ruhája batiszthoz hasonlít. Midőn Isten ezt a kegyelmet adja meg a léleknek, az elragadtatásba jut, mert nyomorúsága nem képes ezt a félelmetes látomást elviselni. Félelmetesnek mondom, mert bár szebb és boldogítóbb mindennél, amit bárki is el tudna gondolni, még ha ezer esztendeig élne is és fárasztaná az elméjét és messze felülmúl mindent, amit a mi képzeletünk, vagy értelmünk alkotni képes: az Ő megjelenése oly végtelen felségű, hogy nagyon megfélemlíti a lelket.

Itt nincs helye annak a kérdésnek, vajon miképpen tudja, hogy ki az, akit lát, mikor senki sem mondta meg neki: e látomásban nagyon is úgy mutatja be magát, mint az égnek és a földnek Ura. Ezt a földi királyok nem tudnák megtenni, mert hacsak nem jelennek meg fényes kísérettel, vagy nem akad valaki, aki megmondaná, hogy kihez van szerencsénk, ugyancsak kevésbe vennénk őket.
Ó, Uram, mennyire nem ismerünk téged mi, keresztények! Mi lesz majd akkor, ha eljössz bennünket ítélni?! Hiszen oly félelmetes a megjelenésed még olyankor is, midőn eljössz és barátságosan beszélsz a Te jegyeseddel! Ó leányaim, mily rettenetes lesz az, mikor oly szigorú hangon fogja kimondani e szavakat: “Távozzatok tőlem átkozottak!”

Maradjon meg mindig emlékezetünkben, amit az a bizonyos lélek abból a látomásból megismert: az tudniillik, hogy mily félelmetes az Úr. Szent Jeromos ugyancsak szent volt, de sohasem feledkezett meg erről. Ha így teszünk, akkor semmibe sem fogjuk venni azokat a szenvedéseket, amelyeket rendi életünk szigora okoz; mert akármeddig tartanának is, ha az örökkévalósághoz viszonyítjuk, nem több az egy pillanatnál. Biztosíthatlak benneteket arról, hogy bármennyire rossz vagyok is, sohasem féltem a pokol gyötrelmeitől. Mert ha arra gondoltam, hogy mily iszonyatos látvány lesz a kárhozottakra nézve, ha a mi Urunknak szép, szelíd és gyöngéd szeme haragban ég: ahhoz képest semmiségnek tűnt fel előttem a pokol. Úgy érzem, hogy az én szívem megszakadna erre a látványra s így gondolkoztam mindig egész életem folyamán. De mily rettegéssel töltheti el ez a gondolat azt a személyt, akinek ilyen látomásban volt része! Annyira fellángolt szívében a szeretet, hogy elvesztette eszméletét; mert hiszen ez a szeretet az oka annak, hogy a látomás elragadtatást okoz. Így akarja az Úr támogatni a természet gyöngeségét, midőn ebben a felséges látomásban megmutatja neki saját végtelen nagyságát.

Olyan esetekben, amidőn a lélek hosszabb ideig képes szemlélni az Urat, azt hiszem nem lehet igazi látomásról szó. Inkább valami nagyon eleven, képzeletalkotta kép lesz az és pedig valósággal holt kép az igazihoz képest.
Vannak egyesek - s én magam is ismertem, nem is hármat-négyet, hanem sokat -, akiknek vagy olyan beteges a képzeletük, vagy olyan eleven az eszük - vagy mit tudom én, mi az oka - hogy folyton álmodoznak s azzal, amire gondolnak, úgy vannak, mintha egyúttal látnák is maguk előtt. Ha igazi látomásuk lett volna, maguk is megértenék a kettő között a különbséget s belátnák, hogy amit látni vélnek, az csalóka álomkép. Annak részleteit ők maguk rakosgatják össze képzeletükben. Az ilyesminek nincs is semmi különös hatása, sőt még csak annyi áhítatot sem kelt bennük, mintha valami szentképet néztek volna meg. Világos, hogy az ilyesmit nem kell komolyan venni. Különben is ezeket a képzeletalkotta képeket még gyorsabban elfelejti az ember, mint valami álmot.

Azokban a látomásokban, amelyekről beszélek, egészen másképpen van a dolog. Az illető lélek legtávolabbról sem gondol arra, hogy látomásban lehetne része, midőn egyszerre csak megjelenik előtte. Az első pillanatban teljesen felkavarja az érzékeket és lelki tehetségeket, úgy hogy nagy félelem és megzavarodás vesz rajtuk erőt, de a következőben már elömlik a lelken a boldogító békesség. Mint mikor Szent Pált a jelenés földre terítette s az égen egyidejűleg nagy vihar támadt: úgy van ez a mi belső világunkban is. Először nagy háborgás keletkezik, de azután egyszerre minden megnyugszik s a lélek előtt oly magasztos igazságok tárulnak fel, hogy nincs szüksége más tanítóra. Anélkül, hogy megerőltette volna magát, a végtelen Bölcsesség megszüntette tudatlanságát.

Egy ideig a lélek teljesen bizonyos afelől, hogy ez a kegyelem Istentől való s bármennyire mondogatják is neki az ellenkezőt, nem tudják megfélemlíteni s nem képesek vele elhitetni, hogy tévedésnek esett áldozatul. Később azonban, midőn gyóntatója jön ezekkel az aggodalmakkal, Isten megengedi, hogy megrendüljön a meggyőződése s arra gondoljon, nem engedte-e meg Isten büntetésképpen bűneiért, hogy az ördög megtévessze. De azért igazában nem hiszi ezt, hanem úgy van ezzel a gondolattal - mint azt már más dolgokra vonatkozólag is mondottam - amint szokott lenni a hit elleni kísértésekkel. Az ördög ilyenekkel ugyan zavarhatja a lelket, de nem képes benne megingatni a meggyőződést, sőt minél hevesebben támad, annál inkább növekszik a lélekben a biztosság afelől, hogy az ördög nem volna képes benne annyi jót előidézni, mint tette az a jelenés. S ez így is van; a lélek belsejére az ördögnek nincs akkora hatása. Nem mondom, hogy nem tudna képet csempészni a lélek szemei elé; de nem lesz képes soha azt olyan hűvé és fenségessé tenni, sem pedig általa az említett hatásokat előidézni.

Mivel a gyóntatók mindezt nem láthatták s mivel hozzá az is megeshetik, hogy az illető, aki ebben a kegyelemben részesült, nem képes magát előttük világosan kifejezni, ilyenkor rendesen meg vannak ijedve s erre van is okuk. Nagyon szükséges e tekintetben az óvatosság, mindaddig, amíg ezek a jelenések meg nem termelik a lélekben a gyümölcsöket. Meg kell figyelni, vajon növelik-e a lélekben az alázatosságot és az erényekben való hősiességet: mert ha az ördög keze van a dologban, csakhamar el fogja magát árulni s nagy hazugságon lesz rajtakapható. Ha a gyóntatónak van tapasztalata s ha ő maga is átesett ezeken a dolgokon, akkor hamarjában tisztában lesz, sőt már az első közlés alkalmával tudni fogja, Istentől van-e a dolog, vagy pedig képzelődés, illetve ördögi cselszövény. Különösen hamar fog végére járni a dolognak, ha Ő Szent Felsége megadta neki a tehetséget a szellemek megkülönböztetésére s az ilyen ember, ha még hozzá tudós is, hamar fel fogja ismerni a dolgot, még ha neki magának nem is volna benne személyes tapasztalata.

Nagyon lényeges azonban, nővéreim, hogy a gyóntatóval szemben mindig egyszerűek és őszinték legyetek. Nem a bűnök meggyónására vonatkozólag mondom ezt, mert hiszen az magától értetődik, hanem arra az esetre, ha számot adtok neki imátokról. Mert ha valakiben nincs meg ez az őszinteség, akkor nem merném azt mondani, hogy jó úton halad s hogy Isten maga oktatja őt. Isten ugyanis azt akarja, hogy helyettese előtt éppoly világosan és őszintén tárjuk fel lelkiállapotunkat, mintha vele magával beszélnénk; hogy igyekezzünk neki számot adni minden gondolatunkról és még inkább minden cselekedetünkről, ha mégoly jelentéktelen volna is. Ha így tesztek, akkor nem kell nyugtalankodnotok, sem félnetek: mert ha emellett megvan bennetek az alázatosság és a tiszta lelkiismeret, ekkor ezek a jelenések nem lesznek károtokra még abban az esetben sem, ha nem Istentől származnának. Ő Szent Felsége ugyanis képes arra, hogy, a rosszból is jót hozzon ki s így azon az úton, amelyen az ördög benneteket vesztetekbe akar vinni, sok nyereségtek lesz. Abban a hiszemben ugyanis, hogy e nagy kegyelmek Istentől valók, arra fogtok törekedni, hogy még inkább a kedvében járjatok s képe állandóan eszetekben lesz.

Egy kiváló tudós mondta előttem, hogy az ördög nagy festőművész; de ha az Úrnak hű képét találná neki megmutatni, ezt nem venné tőle rossz néven. Az ilyen kép által ugyanis fölkeltené benne az áhítatot, hogy könyörtelenül harcra kelne az ördög ellen és saját fegyvereivel győzné le. Mert akármilyen elvetemült legyen is a festő, azért, ha a mi Üdvözítőnkről készít képet, ez utóbbit teljes tisztelet illeti meg. Azért az illető személy mindig nagyon rossznak találta, amit egyesek tanácsolnak, tudniillik, hogy az ilyen látomásnak mutasson az ember fügét. Nézete szerint ugyanis, akárhol lássuk is királyunk képét, az előtt tiszteletünket kell kifejeznünk. S ebben én igazat adok neki. Hiszen bárki is nagyon rossz néven venné, ha azt hallaná, hogy barátja az ő képét ilyenféle megvetéssel illeti. Mennyivel inkább kell tehát tisztelettel lennünk, ha valahol feszületet látunk, vagy pedig másféle képet a mi Császárunkról?! Bár írtam erről másutt is, örömemre szolgál, hogy megismételhetem, mert tudom, mennyit szenvedett egy bizonyos személy, akit arra köteleztek, hogy ezt az eljárást alkalmazza. Nem tudom, ki találhatta ki. Annyi bizonyos, hogy ilyen tanáccsal a gyóntató végtelen lelki kínt okozhat olyasvalakinek, aki azt hiszi, hogy elkárhozás terhe alatt szót kell neki fogadnia. Ha nektek tanácsolna valaki ilyesmit, én azt mondom, hogy ne tegyétek meg, hanem egészen alázatosan fejtsétek ki előtte az említett okokat. Engem erre az esetre vonatkozólag valaki és pedig nagyon bölcs érveléssel, teljesen megnyugtatott.

Egyik nagy előny, amit a lélek ebből a kegyelemből merít az, hogy valahányszor rágondol az Úrra, az Ő életére és szenvedésére, eszébe jut az Ő szép, szelíd arca, ami végtelenül vigasztaló dolog. Hiszen ha valaki sok jót tett velünk, mennyivel nagyobb az örömünk, ha van alkalmunk vele találkozni, mintha sohasem látjuk őt. Higgyétek el nekem, hogy ez az édes emlék a léleknek nagy örömére és nagy hasznára szolgál. Sok egyéb üdvös befolyást is gyakorol a lélekre, de mivel annyit beszéltem azokról a jó hatásokról, amelyeket ezek a látomások létrehoznak s még majd többet is kell róluk mondanom, nem akarom most ezzel sem magamat tovább fárasztani, sem pedig titeket untatni. Csak egy dolgot akarok nagyon is a lelketekre kötni. Ha megtudjátok, vagy halljátok, hogy Isten ilyen kegyelmeket ad egyes lelkeknek, ne jusson valahogy eszetekbe Tőle ilyesmit kérni, vagy az után vágyódni, hogy benneteket is ezen az úton vezessen. Mert bármennyire jónak tűnjék is fel előttetek s bármennyire kell is becsülnünk és tiszteletben tartanunk ezeket a látomásokat, nem szabad utánuk vágyódnunk és pedig több okból.

Az első ok az, hogy vétek volna az alázatosság ellen olyasmi után vágyódni, amit sohasem érdemeltetek meg. Meg is vagyok arról győződve, hogy ha valaki eped utána, az gyöngén áll alázatosság dolgában. Aminthogy az egyszerű napszámos nem fog királyi méltóság után sóvárogni, mert belátja, hogy az nem neki való: így van az alázatos lélek is ezekkel a dolgokkal. Ellenkező esetben, nézetem szerint, nem is fog soha e kegyelmekben részesülni; mielőtt ugyanis az Úr ezeket megadná, a lélekben nagyon világos önismeretet hoz létre. Már most, ha valaki ilyesmire számít, vajon hogyan fogja őszintén beismerni, hogy rá nézve már az is nagy kegyelem, ha az Úr nem veti Őt az örök kárhozatra?

A második ok, hogy az ilyen ember máris meg van tévesztve, vagy pedig a megtévesztés veszedelmében forog, mert ha csak a legkisebb ajtót hagyjuk is nyitva az ördög előtt, az ezerféle szemfényvesztéssel támad ellenünk.
A harmadik ok, hogy abban a pillanatban, amidőn erősen vágyódunk valami után, a képzelő tehetségünk meg van vesztegetve; az ilyen ember ugyanis mindjárt azt képzeli, hogy látja, vagy hallja azt, ami után vágyódik. Úgy van vele, mint ha valaki egész nap valami után töri magát és folyton arról gondolkozik; éjjel valószínűleg arról fog álmodni.
A negyedik az, hogy nagy vakmerőség volna részemről, ha magam akarnám megválasztani az utat, amelyen az Úr vezessen, holott nem tudom, hogy melyik út felel meg nekem. Hagyjuk ezt az Úrra, Ő legjobban tudja, hogy mi jó nekünk. Hadd teljesüljön mindenben akarata.

Az ötödik. Azt hiszitek talán, hogy olyan könnyű dolguk van azoknak, akiknek az Úr megadja ezeket a kegyelmeket? Sőt ellenkezőleg, nagyon sokat és sokféle módon kell szenvedniük. Biztosak vagytok ti abban, hogy ezeket a szenvedéseket el tudnátok viselni?
A hatodik. Mit tudjátok ti, hogy nem éppen az hozna-e rátok bajt, amitől nyereséget reméltek, amint megtörtént Saullal, akinek a királyi méltóság vesztét okozta.
Van azonban, nővéreim, ezeken kívül még sok egyéb ok is s higgyétek el nekem, a legbiztosabb dolog nem akarni mást, mint amit Isten akar. Ő jobban ismer bennünket, mint mi magunk és a javunkat akarja. Tegyük le a sorsunkat kezébe, hogy teljesedjék bennünk akarata. Ha erős elhatározással maradunk meg emellett, akkor nem kerülhetünk tévútra. Azt is jegyezzétek meg, hogy abból, ha valaki sok ilyen kegyelmet kap, nem következik, hogy az örök boldogsága is nagyobb lesz; sőt ellenkezőleg, csupán a kötelezettségei nagyobbak s mivel többet kap, jobban kell szolgálnia. Az érdemszerzés tekintetében az Úr sohasem hagy el bennünket: arra mindig van módunk; s azért tényleg nagyon sok szent ember van, aki sohasem kapott egyet sem e kegyelmek közül; mások pedig, akik megkapták őket, nem lettek szentekké. Azt se gondoljátok, hogy ezek a kegyelmek egymást érik szünet nélkül; gyakran egyetlenegy ilyen után az Úr nagyon hosszú szenvedést küld a lélekre. Különben is ez utóbbi nem szokta kérdeni, hogy meg fognak-e ismétlődni, hanem azt keresi, hogyan szolgálhatná meg őket minél jobban.

Igaz, hogy e kegyelmek nagyon nagy segítségére lehetnek a léleknek és az erények magas fokára juttathatják fel, de aki ezt a haladást saját fáradsága árán érte el, annak sokkal több az érdeme. Ismerek egy személyt - illetve kettőt s az egyik közülük férfi[2] - akiknek az Úr sokat megadott e kegyelmek közül; s íme mindketten a legforróbban vágyódtak az után, hogy e nagy vigasztalások nélkül, saját költségükön szolgálhassanak Ő Szent Felségének; mindketten annyira óhajtották a szenvedéseket, hogy e kegyelmek miatt panaszkodtak az Úrnak, s ha hatalmukban lett volna, lemondtak volna róluk. A szellemi örömöket értem, amelyeket az Úr a szemlélődésben ad, nem pedig ezeket a látomásokat, mert ez utóbbiaknak haszna sokkal nagyobb, semhogy az illetők ezt ne látnák be és ne becsülnék őket sokra. Másrészt az is igaz, hogy amennyire én látom, ezek a vágyak is természetfölöttiek[3] s jellemzők a nagyon szerető lelkekre, akik azt akarnák, hadd lássa az Úr, hogy nem zsoldért szolgálnak neki. S így, mint mondtam, nekik soha eszükbe sem jut, hogy érdemeikért az örök dicsőséghez van joguk; nincs ilyen lelkesítésre szükségük, hogy buzgóbban szolgálják Istent; e tekintetben a szeretetük hajtja őket, ennek pedig az a természete, hogy folyton munkálkodik, ezerféle módon. Ha megtehetnék, szeretnének valamit kitalálni, hogy benne megemésztődjenek; s ha Isten dicsőségére szolgálna, hogy ők mindörökre megsemmisüljenek, ebbe is készörömest belegyeznének. Legyen mindörökké áldva, ámen, hogy annyira leereszkedik és oly nyomorult teremtményekkel érintkezik csak azért, hogy megmutassa nekik nagyságát.
________________________________
[1] A drágaköveknek akkoriban gyógyítóerőt tulajdonítottak és a különböző köveket különböző bajok ellen mint specificum-ot használták.
[2] Őmaga és Keresztes szent János.
[3] Azt akarja mondani, hogy ezeket a vágyakat az Úr -- mint rendkívüli kegyelmeket -- természetfölötti módon oltotta bele annak a kettőnek a lelkébe, mert pusztán a rendes kegyelmek útján az ember nem volna képes ennyire felemelkedni.