A belső varkastély - A hatodik lakás - X. fejezet

Beszél egyéb kegyelmekről, amelyeket Isten a léleknek ad, még pedig más módon, mint az említetteket, s arról, hogy mekkora haszna van ezekből a léleknek.

E látomások révén az Úr nagyon különböző módon szokott a lélekkel érintkezni. Néha akkor teszi midőn az illető szomorkodik; máskor, midőn nagy megpróbáltatások küszöbén áll; viszont olykor úgy látszik, hogy Ő Szent Felsége egyszerűen élvezni akarja a lélek társaságát s őt megörvendeztetni. Nem volna célja, hogy minderről részletesebben beszéljek, mert hiszen a fő az, hogy megértessem veletek - már amennyire én magam értem - a kegyelmek különböző fajait, amelyekkel ezen az úton találkozunk s azokat a hatásokat, amelyeket a lélekre gyakorolnak, nehogy azt higgyük, hogy a képzeletnek minden játéka mindjárt látomás. Ha azonban tényleg mégis látomásaitok volnának, tudva azt, hogy ilyenek lehetségesek, ne zavarodjatok meg s ne aggódjatok. Mert az ördögnek nagy hasznára és nagy örömére szolgál, ha a lélek szomorú és nyugtalan; ez ugyanis megakadályozza abban, hogy teljesen Isten szeretetére és dicsőítésére fordítsa minden erejét.


Ő Szent Felsége más, és pedig sokkal magasztosabb módon is szokott a lélekkel érintkezni s ennél azután a megtévesztés veszedelme még jobban ki van zárva. Az ördög ugyanis, nézetem szerint, nem képes ezeket a kegyelmeket utánozni. Csakhogy nagyon nehéz róluk beszélni, mert nagyon titokzatos dolgok s nem oly könnyű őket megmagyarázni, mint a képzeleti látomásokat.
Megtörténik olykor - ha az Úrnak úgy tetszik - hogy mialatt a lélek imádkozik s teljesen magánál van, egyszerre csak az Úr felfüggeszti a lelki tehetségek működését s ez állapotban az illető nagy titkokat ért meg, amelyeket - úgy tűnik föl előtte - magában Istenben lát. Nem mintha látná az Úrnak szent emberiségét; sőt, bár látásról beszélek, egyáltalában semmit sem lát. Ez ugyanis nem képzeleti látomás, hanem nagyon is értelmi; a lélek megérti benne, hogy miként láthatók Istenben az összes dolgok és hogy miképpen foglalja Ő valamennyit önmagában. Ez a látomás rendkívül jótékony hatású. Bár csak egy pillanatig tart, nagyon megmarad az emlékezetben s mélységes megszégyenüléssel tölti el a lelket Sokkal világosabban felfogja a bűn nagyságát, mert megérti, hogy magában Istenben - értem Istenben létezve - követjük el a legnagyobb gonoszságokat.

Hogy jobban megértessem magamat, egy hasonlattal akarok élni. Mert bár régen tudjuk, hogy ez így van és bár sokszor hallottuk ezt az igazságot, vagy nem tartjuk szem előtt, vagy nem akarjuk megérteni. Mert ha értenénk, hogy miként áll a dolog, nem volnánk képesek oly vakmerőségre. Képzeljük tehát Istent úgy, mint valami nagy, gyönyörű termet vagy palotát. Ez a palota tehát maga az Isten. Nos hát, az a bűnös ember, aki el akar követni valami gonoszságot, talán kimehet előbb ebből a palotából? Nem, semmi esetre sem. Így tehát bent, ebben a palotában, magában Istenben történik meg mindaz az undokság, becstelenség és gonoszság, amit mi bűnösök elkövetünk. Mily rettenetes igazság ez s mennyire érdemes arra, hogy megfontoljuk! Mennyire hasznos ránk, tudatlanokra nézve, akik oly keveset vagyunk képesek megérteni; mert ha ezt megértenénk, nem volna lehetséges, hogy oly esztelen vakmerőségre vetemedjünk.

Gondoljuk csak el, nővéreim, mily irgalmas és türelmes az Isten, hogy nem taszít bennünket azonnal a kárhozatba. Adjunk neki hálát szívünk mélyéből és szégyelljük magunkat, hogy annyira lelkünkre vesszük, ha valaki valamit ellenünk tesz vagy mond. Képzelhető-e ennél nagyobb elvetemültség?! Azt látni, hogy Isten a mi Teremtőnk, annyit tűr el teremtményeitől, akik benne vannak: mi pedig annyira felháborodunk olykor egy szócska miatt, amit távollétünkben s talán nem is rossz szándékkal mondott valaki! Ó emberi nyomorúság! Mikor fogjuk már egyszer, nővéreim, legalább valamennyire utánozni ezt a nagy Istent? Ó, ne képzeljük, hogy valami nagyot teszünk, ha elviseljük a sértéseket! Tűrjük el őket szívesen és szeressük azokat, akik megsértenek bennünket. Hiszen ez a nagy Isten nem szűnt meg szeretni bennünket, habár annyira megsértettük Őt; s ezért azután joggal meg is követelheti, hogy mindenki bocsásson meg, akármilyen sértést követnek is el ellene. Mondom nektek, leányaim, hogy bármilyen gyorsan múljék is el ez a látomás, nagy jót tesz az Úr azzal, akinek megadja, föltéve, hogy az illető saját javára fordítja és állandóan eszében tartja.

Megtörténik az is - és pedig oly titokzatos módon, hogy megmagyarázni nem lehet - hogy egy szempillantás alatt Isten megmutat Önmagában egy igazságot, amely elhomályosítja mindazt, ami a teremtményekben van. Így adja az embernek világosan tudtára, hogy Ő az Igazság, amely nem hazudhat. Ugyanakkor megérti az ember azt is, amit Dávid mond az egyik zsoltárban,[1] hogy minden ember hazug. Ezt sohasem fogja ily világosan megérteni, még ha számtalanszor hallaná is. Igen, Isten az igazság, amely nem tévedhet. Eszembe jut Pilátusról, hogy mily nagy dolgot kérdezett a mi Urunktól, mikor azt tudakolta, hogy: “Mi az igazság?”[2] - és hogy mily keveset értünk meg mi idelent ebből a nagy Igazságból. Szeretnék erről többet mondani, de ezeket a dolgokat nem lehet szavakban kifejezni.

Vonjuk le ebből azt a tanulságot, nővéreim, hogy csak úgy fogunk a mi Istenünkhöz és Jegyesünkhöz némileg alkalmazkodhatni, ha igyekszünk lelkiismeretesen megmaradni az igazság útján. Nemcsak azt mondom, hogy ne hazudjunk - mert hiszen azt látom, hála Istennek, hogy itt a mi rendünkben semmiért a világon nem tenné meg senki - hanem azt, hogy minden dologban maradjunk meg az igazság útján Isten és az emberek előtt. Vigyázzunk főleg arra, hogy ne tartsanak bennünket jobbaknak, mint amilyenek vagyunk. Mindabban, amit teszünk, adjuk meg Istennek, ami az Övé, magunknak pedig, ami a miénk, igyekezvén mindenben az igazság alapján állni. Így azután kevésbe fogjuk venni a világot, amely tele van hazugsággal és hamissággal, s mint ilyen nem is maradhat fenn.

Egy alkalommal azon gondolkoztam, hogy miért oly nagy barátja a mi Urunk az alázatosság erényének. Egyszerre csak - anélkül, hogy következtetés útján jöttem volna rá - ott állt az eszem előtt ez az igazság: azért szereti annyira, mert Isten az Igazság, az alázatosság pedig az igazság útján való járás. Mert nagy igazság az, hogy mitőlünk semmi jó sem származhat; hogy nyomorultak, hogy semmik vagyunk. Aki ezt nem vallja, az a hazugság útján jár. S minél jobban meg van valaki győződve saját semmiségéről, annál inkább megegyezik a legfőbb Igazsággal, mert az Ő útján halad. Adja meg Isten nekünk, nővéreim, azt a kegyelmet, hogy sohase térjünk le az önismeretnek ez útjáról. Amen.

Ezekkel a kegyelmekkel azért halmozza el az Úr a lelket, mert úgy látja, hogy már igazi jegyese s hogy el van tökélve mindenben teljesíteni az Ő akaratát, s azért némi fogalmat akar adni arról, hogy miben kell ezt megtennie, nemkülönben saját nagyságáról. Nem volna célja, hogy erről többet mondjak. A fenti két dolgot azonban annyira hasznosnak tartom, hogy szükségesnek láttam megemlíteni. Az ilyenféle kegyelmek nem szolgáltatnak okot aggodalomra, Dicsérjük érte az Urat, aki adja őket. Az ördögnek és a képzelődésnek itt nincs szerepe s azért a lélek nagy vigasztalást merít belőlük.

[1] Zsolt. 115, 11.
[2] Jn. 18, 39.

Tovább...

A lélek fohászai (XV)

"Teréz szívsebzése" - kápolna, Avila

      Jaj nekem, jaj nekem, Uram! Milyen hosszú ez a földi száműzetés és mennyi fájdalmat okoz nekem az Istenem után való epedés! Mit tegyen Uram a lélek ebben a börtönben? Ó Jézusom, milyen hosszú az ember élete, pedig azt szokták mondani, hogy rövid! Hiszen igaz, Istenem, hogy rövidnek rövid, ha arról van szó, hogy megszerezzük alatta az örök életet; ellenben annál hosszabb az olyan lélek számára, aki végre valahára szemtől-szembe szeretné látni Istenét. Vajon mi csökkenthetné ezt a szenvedést?! Semmi más, mint az a tudat, hogy ezt is Teéretted viseljük el.

      Ó én Uram, Te az Istent szerető lelkeknek gyönyörűsége. Te nem hagyod cserben, aki Téged szeret, mert hiszen Te növeled és csökkented a szerelmi kínt, amelyet az utánad epedő léleknek okoztál. Minden vágyam oda irányul, Uram, hogy a Te kedvedre tegyek és azt az egyet igen jól tudom, hogy nincs halandó, akihez szívem ragaszkodnék. Mivel pedig ez így van, tudom, hogy nem fogod hibának tekinteni epedésemet. Uram, Te látod lelkemet. Ha azért kell élnem, hogy Neked valami szolgálatot tegyek, kész vagyok elviselni e földi életnek összes elképzelhető szenvedéseit, úgy, amint egykor késznek nyilatkozott erre a Te szolgád, Szent Márton.

      Csakhogy természetesen, ó fájdalom, ó jaj nekem, én jó Uram, neki erényes cselekedetei voltak, én pedig csak beszélni tudok, de tenni nem. Nyerjenek tehát tetszést isteni Felséged színe előtt legalább az én vágyaim, és ne tekintsd érdemeim hiányát. Add Uram, hogy mindnyájan szeressünk Téged. Ha már élni kell, legalább éljünk éretted és hagyjunk fel végre valahára önző érdekeink hajhászásával. Mert végre is nagyobbat nem tehetünk, mint azt hogy kiérdemeljük tetszésedet. Ó, én boldogságom, mit nem tennék én azért, hogy meg légy velem elégedve! Hitványak az én szolgálataim, Istenem, s nem sokat érnének, még ha sokat is tennék. Igazán miért is kell nekem megmaradnom ebben a nyomorúságos életben?! Csak azért, hogy teljesedjék az Úrnak akarata. Kívánhatsz-e ennél nagyobb hasznot, én lelkem? Várj csak, várj, nem tudod, hogy mikor jön el a nap és az óra. Légy óvatos és virrassz, mert minden hamarosan elmúlik, annak ellenére, hogy epedő vágyad kétesnek tartja azt, ami bizonyos és hosszúnak a rövid időt. Gondold meg, hogy minél többet küzdesz, annál jobban kimutatod Isten iránti szeretetedet, és annál boldogabb leszel a te Szerelmeseddel abban a soha véget nem érő örömben és boldogságban.

Tovább...

A belső varkastély - A hatodik lakás - IX. fejezet

Elmagyarázza, hogy miképpen nyilvánítja ki magát az Úr a léleknek képzeleti látomás útján. Kijelenti, hogy nem tanácsos e látomások után vágyakozni s megmondja, hogy miért. Nagyon hasznos fejezet.

Térjünk át már most a képzeleti látomásokra. Azt mondják, hogy ezekbe az ördög sokkal könnyebben ártja magát bele, mint az előbbiekbe, s úgy is lesz a dolog. Viszont azonban, ha a mi Urunktól erednek, mivel jobban megfelelnek a természetünknek, azt hiszem, nagyobb hatásuk van a többieknél, kivéve azokat, amelyeket a lélek az utolsó lelki lakásban kap az Úrtól, mert ez utóbbiakkal egyik sem ér föl.
Azt a látomást, amelyről az előbbi fejezetben beszéltem, a következő hasonlatból fogjátok jobban megérteni. Tegyük fel, hogy egy aranydobozban egy rendkívül értékes s amellett csodálatos hatású drágakövet tartunk.[1] Egészen biztosan tudjuk, hogy a kő benn van a dobozban, mert ha magunkkal hordjuk, érezzük a kőnek jótevő hatását. Habár tehát sohasem láttuk is a követ, nagyra becsüljük, mert kigyógyított bennünket azokból a betegségekből, amelyek ellen orvosságul használják. Megnézni nem merjük, de nem is tudnánk kinyitni a dobozt, mert csak az tudja a titkát, akié az a drágakő. Odakölcsönözte ugyan nekünk, hogy használjuk egészségünk helyreállítására, de a kulcsát magánál tartotta, mivel a doboz továbbra is az övé maradt. Ha úgy tetszik neki, majd kinyitja s megmutatja nekünk a követ, ha pedig úgy tetszik, akár vissza is veszi az egészet tőlünk; tényleg ezt olyankor meg is teszi.

Már most tegyük fel, hogy a tulajdonosnak egyszer úgy tartja a kedve, hogy kinyissa a dobozt s azzal örvendeztesse meg azt, akinek kölcsönözte, hogy megmutatja neki a tartalmát. Világos, hogy ez utóbbinak ezután a doboz még kedvesebb lesz, amennyiben nemcsak a hatását érzi, hanem vissza is emlékszik a drágakő pompás ragyogására, amely mélyen bevésődött emlékezetébe. Ugyanez történik meg azokban a látomásokban, amelyekről most beszélek. Midőn a mi Urunknak úgy tetszik, hogy a lelket megörvendeztesse, világosan megmutatja neki szent emberiségét. Vagy úgy, amilyen volt, midőn e világon élt, vagy pedig a feltámadás utáni állapotában; amint éppen jónak látja. S bár e látomás oly sebesen folyik le, hogy villámcsapáshoz lehetne hasonlítani, a dicsőséges kép oly mélyen vésődik az emlékezetbe, hogy nézetem szerint lehetetlen elfeledni; megmarad az addig, amíg csak a lélek viszont nem látja Őt ott, ahol örökké fogja élvezni társaságát. Képről beszéltem, de megjegyzendő, hogy a látomás nem olyan, mint egy festett kép, hanem az Úr elevenen jelenik meg s néha beszél is a lélekkel, sőt nagy titkokat közöl vele. Úgy kell azonban érteni a dolgot, hogy ha ez el is tartana egy kis ideig, a lélek épp oly kevéssé képes sokáig szemlélni a látomást, mint ahogy a testi szem nem nézheti soká a napot; s így ennek következtében a jelenés mindig gyors lefolyású. Mindazonáltal nem azt akarom ezzel mondani, hogy bántja a lélek szemét, mint a nap a testi szemet. Mondom, a lélek szemét, mert azokról a látomásokról, amelyek a testi szemekkel észlelhetők, én nem tudok semmit. Annak a bizonyos személynek ugyanis, akiről én annyit beszélek, ilyenekben nem volt soha része; már pedig nagyon nehéz valamit megmagyarázni, amit az ember tapasztalatból nem ismer.

Ez alatt a látomás alatt oly csodálatos fényben mutatja magát az Úr, mintha a napot gyémántból készült fátyollal födnék el, - ha ugyan lehetséges ilyesmi. - A ruhája batiszthoz hasonlít. Midőn Isten ezt a kegyelmet adja meg a léleknek, az elragadtatásba jut, mert nyomorúsága nem képes ezt a félelmetes látomást elviselni. Félelmetesnek mondom, mert bár szebb és boldogítóbb mindennél, amit bárki is el tudna gondolni, még ha ezer esztendeig élne is és fárasztaná az elméjét és messze felülmúl mindent, amit a mi képzeletünk, vagy értelmünk alkotni képes: az Ő megjelenése oly végtelen felségű, hogy nagyon megfélemlíti a lelket.

Itt nincs helye annak a kérdésnek, vajon miképpen tudja, hogy ki az, akit lát, mikor senki sem mondta meg neki: e látomásban nagyon is úgy mutatja be magát, mint az égnek és a földnek Ura. Ezt a földi királyok nem tudnák megtenni, mert hacsak nem jelennek meg fényes kísérettel, vagy nem akad valaki, aki megmondaná, hogy kihez van szerencsénk, ugyancsak kevésbe vennénk őket.
Ó, Uram, mennyire nem ismerünk téged mi, keresztények! Mi lesz majd akkor, ha eljössz bennünket ítélni?! Hiszen oly félelmetes a megjelenésed még olyankor is, midőn eljössz és barátságosan beszélsz a Te jegyeseddel! Ó leányaim, mily rettenetes lesz az, mikor oly szigorú hangon fogja kimondani e szavakat: “Távozzatok tőlem átkozottak!”

Maradjon meg mindig emlékezetünkben, amit az a bizonyos lélek abból a látomásból megismert: az tudniillik, hogy mily félelmetes az Úr. Szent Jeromos ugyancsak szent volt, de sohasem feledkezett meg erről. Ha így teszünk, akkor semmibe sem fogjuk venni azokat a szenvedéseket, amelyeket rendi életünk szigora okoz; mert akármeddig tartanának is, ha az örökkévalósághoz viszonyítjuk, nem több az egy pillanatnál. Biztosíthatlak benneteket arról, hogy bármennyire rossz vagyok is, sohasem féltem a pokol gyötrelmeitől. Mert ha arra gondoltam, hogy mily iszonyatos látvány lesz a kárhozottakra nézve, ha a mi Urunknak szép, szelíd és gyöngéd szeme haragban ég: ahhoz képest semmiségnek tűnt fel előttem a pokol. Úgy érzem, hogy az én szívem megszakadna erre a látványra s így gondolkoztam mindig egész életem folyamán. De mily rettegéssel töltheti el ez a gondolat azt a személyt, akinek ilyen látomásban volt része! Annyira fellángolt szívében a szeretet, hogy elvesztette eszméletét; mert hiszen ez a szeretet az oka annak, hogy a látomás elragadtatást okoz. Így akarja az Úr támogatni a természet gyöngeségét, midőn ebben a felséges látomásban megmutatja neki saját végtelen nagyságát.

Olyan esetekben, amidőn a lélek hosszabb ideig képes szemlélni az Urat, azt hiszem nem lehet igazi látomásról szó. Inkább valami nagyon eleven, képzeletalkotta kép lesz az és pedig valósággal holt kép az igazihoz képest.
Vannak egyesek - s én magam is ismertem, nem is hármat-négyet, hanem sokat -, akiknek vagy olyan beteges a képzeletük, vagy olyan eleven az eszük - vagy mit tudom én, mi az oka - hogy folyton álmodoznak s azzal, amire gondolnak, úgy vannak, mintha egyúttal látnák is maguk előtt. Ha igazi látomásuk lett volna, maguk is megértenék a kettő között a különbséget s belátnák, hogy amit látni vélnek, az csalóka álomkép. Annak részleteit ők maguk rakosgatják össze képzeletükben. Az ilyesminek nincs is semmi különös hatása, sőt még csak annyi áhítatot sem kelt bennük, mintha valami szentképet néztek volna meg. Világos, hogy az ilyesmit nem kell komolyan venni. Különben is ezeket a képzeletalkotta képeket még gyorsabban elfelejti az ember, mint valami álmot.

Azokban a látomásokban, amelyekről beszélek, egészen másképpen van a dolog. Az illető lélek legtávolabbról sem gondol arra, hogy látomásban lehetne része, midőn egyszerre csak megjelenik előtte. Az első pillanatban teljesen felkavarja az érzékeket és lelki tehetségeket, úgy hogy nagy félelem és megzavarodás vesz rajtuk erőt, de a következőben már elömlik a lelken a boldogító békesség. Mint mikor Szent Pált a jelenés földre terítette s az égen egyidejűleg nagy vihar támadt: úgy van ez a mi belső világunkban is. Először nagy háborgás keletkezik, de azután egyszerre minden megnyugszik s a lélek előtt oly magasztos igazságok tárulnak fel, hogy nincs szüksége más tanítóra. Anélkül, hogy megerőltette volna magát, a végtelen Bölcsesség megszüntette tudatlanságát.

Egy ideig a lélek teljesen bizonyos afelől, hogy ez a kegyelem Istentől való s bármennyire mondogatják is neki az ellenkezőt, nem tudják megfélemlíteni s nem képesek vele elhitetni, hogy tévedésnek esett áldozatul. Később azonban, midőn gyóntatója jön ezekkel az aggodalmakkal, Isten megengedi, hogy megrendüljön a meggyőződése s arra gondoljon, nem engedte-e meg Isten büntetésképpen bűneiért, hogy az ördög megtévessze. De azért igazában nem hiszi ezt, hanem úgy van ezzel a gondolattal - mint azt már más dolgokra vonatkozólag is mondottam - amint szokott lenni a hit elleni kísértésekkel. Az ördög ilyenekkel ugyan zavarhatja a lelket, de nem képes benne megingatni a meggyőződést, sőt minél hevesebben támad, annál inkább növekszik a lélekben a biztosság afelől, hogy az ördög nem volna képes benne annyi jót előidézni, mint tette az a jelenés. S ez így is van; a lélek belsejére az ördögnek nincs akkora hatása. Nem mondom, hogy nem tudna képet csempészni a lélek szemei elé; de nem lesz képes soha azt olyan hűvé és fenségessé tenni, sem pedig általa az említett hatásokat előidézni.

Mivel a gyóntatók mindezt nem láthatták s mivel hozzá az is megeshetik, hogy az illető, aki ebben a kegyelemben részesült, nem képes magát előttük világosan kifejezni, ilyenkor rendesen meg vannak ijedve s erre van is okuk. Nagyon szükséges e tekintetben az óvatosság, mindaddig, amíg ezek a jelenések meg nem termelik a lélekben a gyümölcsöket. Meg kell figyelni, vajon növelik-e a lélekben az alázatosságot és az erényekben való hősiességet: mert ha az ördög keze van a dologban, csakhamar el fogja magát árulni s nagy hazugságon lesz rajtakapható. Ha a gyóntatónak van tapasztalata s ha ő maga is átesett ezeken a dolgokon, akkor hamarjában tisztában lesz, sőt már az első közlés alkalmával tudni fogja, Istentől van-e a dolog, vagy pedig képzelődés, illetve ördögi cselszövény. Különösen hamar fog végére járni a dolognak, ha Ő Szent Felsége megadta neki a tehetséget a szellemek megkülönböztetésére s az ilyen ember, ha még hozzá tudós is, hamar fel fogja ismerni a dolgot, még ha neki magának nem is volna benne személyes tapasztalata.

Nagyon lényeges azonban, nővéreim, hogy a gyóntatóval szemben mindig egyszerűek és őszinték legyetek. Nem a bűnök meggyónására vonatkozólag mondom ezt, mert hiszen az magától értetődik, hanem arra az esetre, ha számot adtok neki imátokról. Mert ha valakiben nincs meg ez az őszinteség, akkor nem merném azt mondani, hogy jó úton halad s hogy Isten maga oktatja őt. Isten ugyanis azt akarja, hogy helyettese előtt éppoly világosan és őszintén tárjuk fel lelkiállapotunkat, mintha vele magával beszélnénk; hogy igyekezzünk neki számot adni minden gondolatunkról és még inkább minden cselekedetünkről, ha mégoly jelentéktelen volna is. Ha így tesztek, akkor nem kell nyugtalankodnotok, sem félnetek: mert ha emellett megvan bennetek az alázatosság és a tiszta lelkiismeret, ekkor ezek a jelenések nem lesznek károtokra még abban az esetben sem, ha nem Istentől származnának. Ő Szent Felsége ugyanis képes arra, hogy, a rosszból is jót hozzon ki s így azon az úton, amelyen az ördög benneteket vesztetekbe akar vinni, sok nyereségtek lesz. Abban a hiszemben ugyanis, hogy e nagy kegyelmek Istentől valók, arra fogtok törekedni, hogy még inkább a kedvében járjatok s képe állandóan eszetekben lesz.

Egy kiváló tudós mondta előttem, hogy az ördög nagy festőművész; de ha az Úrnak hű képét találná neki megmutatni, ezt nem venné tőle rossz néven. Az ilyen kép által ugyanis fölkeltené benne az áhítatot, hogy könyörtelenül harcra kelne az ördög ellen és saját fegyvereivel győzné le. Mert akármilyen elvetemült legyen is a festő, azért, ha a mi Üdvözítőnkről készít képet, ez utóbbit teljes tisztelet illeti meg. Azért az illető személy mindig nagyon rossznak találta, amit egyesek tanácsolnak, tudniillik, hogy az ilyen látomásnak mutasson az ember fügét. Nézete szerint ugyanis, akárhol lássuk is királyunk képét, az előtt tiszteletünket kell kifejeznünk. S ebben én igazat adok neki. Hiszen bárki is nagyon rossz néven venné, ha azt hallaná, hogy barátja az ő képét ilyenféle megvetéssel illeti. Mennyivel inkább kell tehát tisztelettel lennünk, ha valahol feszületet látunk, vagy pedig másféle képet a mi Császárunkról?! Bár írtam erről másutt is, örömemre szolgál, hogy megismételhetem, mert tudom, mennyit szenvedett egy bizonyos személy, akit arra köteleztek, hogy ezt az eljárást alkalmazza. Nem tudom, ki találhatta ki. Annyi bizonyos, hogy ilyen tanáccsal a gyóntató végtelen lelki kínt okozhat olyasvalakinek, aki azt hiszi, hogy elkárhozás terhe alatt szót kell neki fogadnia. Ha nektek tanácsolna valaki ilyesmit, én azt mondom, hogy ne tegyétek meg, hanem egészen alázatosan fejtsétek ki előtte az említett okokat. Engem erre az esetre vonatkozólag valaki és pedig nagyon bölcs érveléssel, teljesen megnyugtatott.

Egyik nagy előny, amit a lélek ebből a kegyelemből merít az, hogy valahányszor rágondol az Úrra, az Ő életére és szenvedésére, eszébe jut az Ő szép, szelíd arca, ami végtelenül vigasztaló dolog. Hiszen ha valaki sok jót tett velünk, mennyivel nagyobb az örömünk, ha van alkalmunk vele találkozni, mintha sohasem látjuk őt. Higgyétek el nekem, hogy ez az édes emlék a léleknek nagy örömére és nagy hasznára szolgál. Sok egyéb üdvös befolyást is gyakorol a lélekre, de mivel annyit beszéltem azokról a jó hatásokról, amelyeket ezek a látomások létrehoznak s még majd többet is kell róluk mondanom, nem akarom most ezzel sem magamat tovább fárasztani, sem pedig titeket untatni. Csak egy dolgot akarok nagyon is a lelketekre kötni. Ha megtudjátok, vagy halljátok, hogy Isten ilyen kegyelmeket ad egyes lelkeknek, ne jusson valahogy eszetekbe Tőle ilyesmit kérni, vagy az után vágyódni, hogy benneteket is ezen az úton vezessen. Mert bármennyire jónak tűnjék is fel előttetek s bármennyire kell is becsülnünk és tiszteletben tartanunk ezeket a látomásokat, nem szabad utánuk vágyódnunk és pedig több okból.

Az első ok az, hogy vétek volna az alázatosság ellen olyasmi után vágyódni, amit sohasem érdemeltetek meg. Meg is vagyok arról győződve, hogy ha valaki eped utána, az gyöngén áll alázatosság dolgában. Aminthogy az egyszerű napszámos nem fog királyi méltóság után sóvárogni, mert belátja, hogy az nem neki való: így van az alázatos lélek is ezekkel a dolgokkal. Ellenkező esetben, nézetem szerint, nem is fog soha e kegyelmekben részesülni; mielőtt ugyanis az Úr ezeket megadná, a lélekben nagyon világos önismeretet hoz létre. Már most, ha valaki ilyesmire számít, vajon hogyan fogja őszintén beismerni, hogy rá nézve már az is nagy kegyelem, ha az Úr nem veti Őt az örök kárhozatra?

A második ok, hogy az ilyen ember máris meg van tévesztve, vagy pedig a megtévesztés veszedelmében forog, mert ha csak a legkisebb ajtót hagyjuk is nyitva az ördög előtt, az ezerféle szemfényvesztéssel támad ellenünk.
A harmadik ok, hogy abban a pillanatban, amidőn erősen vágyódunk valami után, a képzelő tehetségünk meg van vesztegetve; az ilyen ember ugyanis mindjárt azt képzeli, hogy látja, vagy hallja azt, ami után vágyódik. Úgy van vele, mint ha valaki egész nap valami után töri magát és folyton arról gondolkozik; éjjel valószínűleg arról fog álmodni.
A negyedik az, hogy nagy vakmerőség volna részemről, ha magam akarnám megválasztani az utat, amelyen az Úr vezessen, holott nem tudom, hogy melyik út felel meg nekem. Hagyjuk ezt az Úrra, Ő legjobban tudja, hogy mi jó nekünk. Hadd teljesüljön mindenben akarata.

Az ötödik. Azt hiszitek talán, hogy olyan könnyű dolguk van azoknak, akiknek az Úr megadja ezeket a kegyelmeket? Sőt ellenkezőleg, nagyon sokat és sokféle módon kell szenvedniük. Biztosak vagytok ti abban, hogy ezeket a szenvedéseket el tudnátok viselni?
A hatodik. Mit tudjátok ti, hogy nem éppen az hozna-e rátok bajt, amitől nyereséget reméltek, amint megtörtént Saullal, akinek a királyi méltóság vesztét okozta.
Van azonban, nővéreim, ezeken kívül még sok egyéb ok is s higgyétek el nekem, a legbiztosabb dolog nem akarni mást, mint amit Isten akar. Ő jobban ismer bennünket, mint mi magunk és a javunkat akarja. Tegyük le a sorsunkat kezébe, hogy teljesedjék bennünk akarata. Ha erős elhatározással maradunk meg emellett, akkor nem kerülhetünk tévútra. Azt is jegyezzétek meg, hogy abból, ha valaki sok ilyen kegyelmet kap, nem következik, hogy az örök boldogsága is nagyobb lesz; sőt ellenkezőleg, csupán a kötelezettségei nagyobbak s mivel többet kap, jobban kell szolgálnia. Az érdemszerzés tekintetében az Úr sohasem hagy el bennünket: arra mindig van módunk; s azért tényleg nagyon sok szent ember van, aki sohasem kapott egyet sem e kegyelmek közül; mások pedig, akik megkapták őket, nem lettek szentekké. Azt se gondoljátok, hogy ezek a kegyelmek egymást érik szünet nélkül; gyakran egyetlenegy ilyen után az Úr nagyon hosszú szenvedést küld a lélekre. Különben is ez utóbbi nem szokta kérdeni, hogy meg fognak-e ismétlődni, hanem azt keresi, hogyan szolgálhatná meg őket minél jobban.

Igaz, hogy e kegyelmek nagyon nagy segítségére lehetnek a léleknek és az erények magas fokára juttathatják fel, de aki ezt a haladást saját fáradsága árán érte el, annak sokkal több az érdeme. Ismerek egy személyt - illetve kettőt s az egyik közülük férfi[2] - akiknek az Úr sokat megadott e kegyelmek közül; s íme mindketten a legforróbban vágyódtak az után, hogy e nagy vigasztalások nélkül, saját költségükön szolgálhassanak Ő Szent Felségének; mindketten annyira óhajtották a szenvedéseket, hogy e kegyelmek miatt panaszkodtak az Úrnak, s ha hatalmukban lett volna, lemondtak volna róluk. A szellemi örömöket értem, amelyeket az Úr a szemlélődésben ad, nem pedig ezeket a látomásokat, mert ez utóbbiaknak haszna sokkal nagyobb, semhogy az illetők ezt ne látnák be és ne becsülnék őket sokra. Másrészt az is igaz, hogy amennyire én látom, ezek a vágyak is természetfölöttiek[3] s jellemzők a nagyon szerető lelkekre, akik azt akarnák, hadd lássa az Úr, hogy nem zsoldért szolgálnak neki. S így, mint mondtam, nekik soha eszükbe sem jut, hogy érdemeikért az örök dicsőséghez van joguk; nincs ilyen lelkesítésre szükségük, hogy buzgóbban szolgálják Istent; e tekintetben a szeretetük hajtja őket, ennek pedig az a természete, hogy folyton munkálkodik, ezerféle módon. Ha megtehetnék, szeretnének valamit kitalálni, hogy benne megemésztődjenek; s ha Isten dicsőségére szolgálna, hogy ők mindörökre megsemmisüljenek, ebbe is készörömest belegyeznének. Legyen mindörökké áldva, ámen, hogy annyira leereszkedik és oly nyomorult teremtményekkel érintkezik csak azért, hogy megmutassa nekik nagyságát.
________________________________
[1] A drágaköveknek akkoriban gyógyítóerőt tulajdonítottak és a különböző köveket különböző bajok ellen mint specificum-ot használták.
[2] Őmaga és Keresztes szent János.
[3] Azt akarja mondani, hogy ezeket a vágyakat az Úr -- mint rendkívüli kegyelmeket -- természetfölötti módon oltotta bele annak a kettőnek a lelkébe, mert pusztán a rendes kegyelmek útján az ember nem volna képes ennyire felemelkedni.

Tovább...

A belső varkastély - A hatodik lakás - VIII. fejezet

Elmondja, hogy miképpen közlekedik Isten a lélekkel értelmi látomás útján s néhány idevágó tanácsot ad. Beszél arról, milyen hatást gyakorol a lélekre a látomás, ha valódi. Hangsúlyozza, hogy az ilyen kegyelmeket titokban kell tartani.

Hogy világosan lássátok, nővéreim, mennyire igazam van abban, amit mondottam és hogy minél előbbre halad egy lélek, annál állandóbb kísérője neki a mi jó Jézusunk: jó lesz arról az állapotról beszélnem, amelyben Ő Szent Felsége akaratából többé egy pillanatra sem tudunk társaságától megválni. Hogy ez csakugyan az Ő akarata, az világosan kitűnik abból, hogy mindenfelé keresi a velünk való érintkezést és kimutatja irántunk való szeretetét. Ez érintkezési módok közé tartoznak egyes bámulatos jelenések és látomások s én nagyon szeretném, ha az Úr segítségével legalább valamelyes fogalmat tudnék nektek róluk nyújtani, nehogy megijedjetek, ha esetleg ilyesmiben részesülnétek. S még ha mi nem is kapnánk Tőle ilyen kegyelmeket, akkor is dicsérjük Őt teljes szívünkből, hogy Ő, akinek Felsége és hatalma oly végtelen, képes annyira leereszkedni egyik-másik teremtményéhez.
A dolog így történik. A lélek legtávolabbról sem gondol arra, hogy ilyen kegyelemben fog részesülni, sőt egyáltalában soha eszébe sem jutott, hogy Isten ilyesmire tartsa érdemesnek, midőn egyszerre - bár nem látja sem lelki, sem testi szemeivel - azt érzi, hogy Jézus Krisztus ott van mellette. Ezt nevezik értelmi látomásnak; nem tudom, hogy miért. Láttam egy személyt, akit Isten sok más kegyelmen kívül ebben is részesített, s aki kezdetben ugyancsak meg volt akadva. Nem tudta elképzelni; hogy mit jelent a dolog. Egyrészt ugyanis semmit sem látott, másrészt pedig oly világosan megértette, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus az, aki ilymódon érezteti vele jelenlétét, hogy semmi kétsége sem merülhetett fel a látomás valódisága felől. Hogy Istentől származik-e, vagy sem, arra vonatkozólag, bár a nagy hatások Isten mellett szóltak, annál inkább volt aggodalomban, mert ő maga sohasem hallott értelmi látomásról s nem is gondolta volna, hogy ilyen is létezik. Azt azonban megértette, hogy az, aki ott van mellette, ugyanaz az Úr, aki az előbb említett módokon oly gyakran beszélt már hozzá. Ugyanis mindaddig, amíg ez utóbbi kegyelemben nem részesült, csupán a szavakat hallotta, de nem tudta, hogy ki beszél hozzá.

Tudom azt is, hogy nagy aggodalmai voltak e látomás miatt - mert ez nem úgy van, mint a képzeleti látomás, mely gyorsan elmúlik, hanem eltarthat néhány napig, sőt olykor egy esztendeig is - s nagy szomorúan ment el a gyóntatójához. Ez utóbbi azt kérdezte tőle, hogy ha nem lát semmit, miképpen tudhatja, hogy a mi Urunk az? - mondja meg legalább, hogy milyen az arca! Az illető azt felelte rá, hogy ezt nem tudja, mert nem látta az arcát s hogy nem tud mást mondani, mint azt, amit mondott; csak arról az egyről van meggyőződve, hogy csakugyan az Úr volt, aki vele beszélt s hogy a dolog nem képzelődés.

Hiába ijesztgették mindenfélével; semmi sem volt képes őt hitében megingatni, különösen akkor nem, midőn a látomás azt mondta neki: „Ne félj, én vagyok”. Ezekben a szavakban valami olyan titokzatos erő volt, hogy abban a pillanatban lehetetlen lett volna bennük kételkednie. Az a tudat, hogy ily jó társaságban van, erőt és jó kedvet öntött belé. Belátta ugyanis, mily nagy segítségére lesz ez oly irányban, hogy mindig Istenre gondoljon s hogy mennyire fogja mindig arra figyelmeztetni, hogy ne tegyen semmit kedve ellenére Annak, akinek szeme - amint érezte - folyton rá van szegezve. Ha pedig beszélni akart Ő Szent Felségéhez, akár az imában, akár anélkül, érezte, hogy oly közel lévén hozzá, szükségképpen meg fogja őt hallani. Ellenben az Ő szavait nem akkor hallotta, amikor kívánta, hanem rendesen egészen váratlanul, amikor arra éppen szükség volt. Érezte, hogy a jobb oldalán van; de ezt is nem azokkal az érzékekkel fogta fel, amelyekkel máskülönben szoktuk észrevenni, ha valaki mellettünk van. Más, sokkal magasztosabb úton történik ez, amelynek kifejezésére emberi ész nem képes, de amely teljesen biztos és sokkal jobban kizár minden kétséget, mint tenné a közönséges érzéki megfigyelés. Ez utóbbi esetben ugyanis még mindig lehetséges a képzelődés, ellenben itt nem. Ugyanis oly nagy lelki haszon kíséri ezt a kegyelmet és oly magasztos benső hatásai vannak, hogy sem melankóliának nem lehet tulajdonítani, sem pedig az ördög szemfényvesztésének. Egyik sem tenne akkora jót a lélekkel. Hiszen ezen kegyelem után másra sem gondol, mint arra, hogy mindenben Istennek kedvére tegyen és mélységes megvetést érez minden iránt, ami nem hozza őt közelebb Istenhez.

Később, midőn a látomás mindjobban érthetővé vált, egészen világos lett, hogy az ördögnek semmi köze sincs hozzá, de azért tudom az illetőről, hogy olykor nagyon is aggódott. Máskor viszont mélységesen meg volt szégyenülve, mert nem értette, hogy miképpen jutott ekkora boldogsághoz. Az illető és én annyira egy szív és egy lélek voltunk,[1] hogy nem támadt a lelkében még csak egy gondolat sem, amit én nem tudtam volna meg; így tehát egészen hitelesen tanúskodhatom ezekről s elhihetitek, hogy mind igaz, amit róla mondok.
Az Úr kegyelme nagy megszégyenülést okoz a lélekben és nagyon növeli alázatosságát. Pedig ha az ördögtől származnék, éppen ellenkező hatása volna. Mivel egészen világosan megállapítható, hogy Istentől származik - ugyanis semmiféle emberi erő sem képes azt létrehozni - az, aki benne részesül, nem fogja elfeledni, hogy ezt a boldogságot nem tulajdoníthatja magának, hanem kizárólag Istennek köszönheti. S bár az előbb említettek között, nézetem szerint, akad ennél nagyobb kegyelem is, de azért ennek van bizonyos különös értéke, amennyiben Istennek valami sajátos módon való megismerésére vezet; ugyanis az Ő Szent Felségével való folytonos együttlétből rendkívül gyöngéd szeretet fakad iránta s a lélekben még jobban megerősödik a vágy, hogy kizárólag szolgálatára szentelhesse magát. A lelkiismeret is nagyon megtisztul, mert állandóan maga mellett érzi Istent s így mindenre sokkal jobban vigyáz. Mert hiszen tudjuk, hogy Isten velünk van és látja, amit teszünk, de azért a mi természetünk olyan gyarló, hogy minduntalan megfeledkezünk erről; itt ellenben ez nem történhetik meg, mert az Úr - ott a lélek mellett - állandóan érezteti jelenlétét. Hozzáteszem még, hogy a lélek még sokkal gyakrabban részesül most a kegyelmekben is, amelyekről föntebb volt szó és pedig azért, mert állandóan lángol a szerelemtől Az iránt, akit oldala mellett érez.

Egy szóval abból a haszonból, amit a lélek belőle húz, következik, hogy mily óriási ez a kegyelem s mily végtelen nagyra kell azt becsülni. De a lélek hálát is ád az Úrnak, hogy ily bőkezű irányában, holott nem érdemli meg s nem cserélné el ezt a kegyelmet a földnek minden kincséért és élvezetéért sem. Nem csoda tehát, hogy ugyancsak elhagyottnak érzi magát, ha az Úrnak egyszer kedve tartja, hogy magára hagyja őt. Ilyenkor azonban hiába erőlködnék, hogy visszanyerje azt a társaságot; hiába minden, mert Isten akkor adja azt meg újra, amikor neki tetszik; emberi erővel itt nem lehet semmit elérni. Néha a szentek is megjelennek a léleknek ilyen módon s ez is nagy hasznára van. Azt mondhatjátok: de mikor semmit sem lát az ember, hogyan tudhatja, hogy Krisztus Urunkkal van-e dolga, vagy valamely szenttel, vagy a Boldogságos Szűzzel? Ezt az illető lélek nem tudná megmondani s ő maga sem érti, hogy miként tudja ezt meg, annyi azonban tény, hogy egészen biztosan tudja. Még ha az Úr az, aki ott van és beszél, akkor még valamennyire érthető, hogy felismeri; de ha egy szent jön oda, aki egy szót sem szól, hanem csak ott van Isten akaratából, hogy segítse a lelket és legyen oldalánál: akkor igazán csodálatos a dolog.

Ezeken kívül itt sok más lelki jelenség is előfordul, amelyeket azonban nem lehet szóval kifejezni. Ebből is látszik, hogy milyen alacsony a mi természetünk s mennyire képtelen felérni ésszel Isten nagyságát, mikor már ezekkel a dolgokkal szemben is tehetetlen. Aki ilyenekben részesül, nem is tehet mást, mint hogy elámulva dicsőíti Ő Szent Felségét. Illik is, hogy egészen különös módon legyen háladatos érettük, mert nem olyan kegyelmek ezek, amiket mindenki megkap. Becsülje őket tehát nagyra s igyekezzék nagyobb szolgálatokat tenni Istennek, ami annál könnyebb lesz, mert Ő nagyon sokféle módon segíti előre ebbeli törekvéseit. Egyébként azonban az ilyen lélek e kegyelmek miatt nem gondolja magát jobbnak, sőt azt hiszi, hogy haszontalanabb szolgálója Istennek, mint akárki más a földön. Szent meggyőződése ugyanis, hogy jobban le van kötelezve Isten irányában, mint bárki más s minden legkisebb hiba miatt, amit elkövet, szívszaggató bánatot érez és erre van is oka.

Ha közületek valakit az Úr az imént leírt úton vezetne, ezekről az imént elmondott hatásokról ismerheti fel, hogy a dolog nem tévedésen vagy képzelődésen alapul, hanem Istentől van. Amint mondottam, nézetem szerint, az az egy kétségtelen, hogy nem származik az ördögtől. A lélek ugyanis e kegyelmek hatása alatt oly rohamosan halad a tökéletesség útján és akkora belső békességre tesz szert, hogy ez már magában véve is kizárja az ördögi beavatkozás lehetőségét. Azonban egy olyannyira elvetemült lény, mint az ördög, nem is volna képes ilyen jó dolgot létrehozni; ha ő ártaná magát belé, azonnal jelentkeznék holmi kis önteltség s az a gondolat, hogy az ember jobb másoknál. Ehelyett a lélek állandóan Istenben van elmerülve s folyton rá gondol; ha ezt az ördög tévedésből hozta volna létre, akkora méregbe jönne miatta, hogy eszeágában sem volna újra megtenni. De meg azután Isten annyira méltányos, hogy ekkora szabadságot sohasem fog neki engedni egy olyan lélekkel szemben, amelynek egyetlen vágya, hogy Ő Szent Felségének kedvére tegyen s kész életét adni dicsőségéért. Még ha meg is történnék, hogy ilyen tévedésbe esnék, Isten azonnal gondoskodnék felvilágosításáról.

Az én meggyőződésem mindig az volt és az lesz, hogy ha a lélek így halad tovább s Istentől ilyen kegyelmeket kap, akkor nem kell félnie, még ha Ő Szent Felsége meg is engedné az ördögnek, hogy megtámadja őt; ebből a küzdelemből is nagy haszonnal fog kikerülni, ellenfele pedig vereséget szenved. Azért, leányaim, ha valamelyiketek ezen az úton találna haladni, legyen teljesen nyugodt; bár az is igaz, hogy jó, ha fél és még óvatosabban lépked előre, mint eddig. S azt se gondolja valaki, hogy azért, mert az Úr őt annyira dédelgeti, most már ölbe teheti a kezét. Mert, mint mondtam, ha így gondolkoznék, vagy ha nem jelentkeznének rajta a felsorolt hatások, azt kellene mondanom, hogy az egész dolog nincs Istentől.

Az is tanácsos lesz, ha mindjárt kezdetben, gyónási titok kötelezettsége alatt, megbeszélitek a dolgot valami kiváló tudós emberrel,[2] - mert hiszen az ilyenek vannak arra hivatva, hogy felvilágosítsanak bennünket - vagy pedig valami nagyon lelki életet élő személlyel. Ha választani kell, inkább forduljunk a tudóshoz, még ha nem is él annyira lelki életet. Legjobb azonban, ha lehetséges, mindkettőnek tanácsát kikérni. Ha azt mondanák, hogy az egész dolog képzelődés, amiatt ne ijedjetek meg, mert az ilyen képzelődés, amilyen kevés jót tehet, épp oly kevés bajt okozhat a léleknek; forduljatok ez esetben bizalommal Istenhez s kérjétek Ő Szent Felségét, ne engedje meg, hogy tévútra kerüljetek. Ha azt találnák mondani, hogy az ördög műve, az már nagyobb baj; igazi tudós ugyan, ha megvannak az említett hatások, nem fogja ezt állítani. De ha mégis megtenné, meg vagyok róla győződve, hogy maga az Úr, aki veletek van, meg fog benneteket vigasztalni és nyugtatni, neki pedig meg fogja adni a szükséges belátást, hogy benneteket felvilágosíthasson. Ha olyasvalakihez találtok fordulni, akit az Úr nem vezet ezen az úton, még ha egyébként szemlélődő ember is, azonnal meg fog ijedni s el fogja ítélni a dolgot. Ezért tanácsoltam nektek, hogy valami kiváló hittudóshoz forduljatok, aki egyúttal, ha csak lehet, imádságos ember is legyen. A főnöknő adja meg erre az engedélyt minden nehézség nélkül. Mert még ha a főnöknő az illető lélek felől, látván annak erényes életét, meg is van nyugtatva, mégis köteles megadni az engedélyt erre a tanácskérésre, hogy így mindketten biztonságban legyenek. De ha az illető egyszer megbeszélte a dolgot, akkor nyugodjék meg s ne keressen ismét másoknál tanácsot; olykor ugyanis megtörténik, hogy mikor egyébként semmi ok sincs rá, az ördög túlzott aggodalmakkal tölti el a lelket és nem engedi megnyugodni az egyszeri tanácskérés eredményében. Ez különösen akkor fordul elő, ha a gyóntatónak nincs elég tapasztalata s észre lehet rajta venni, hogy aggályoskodó; vagy pedig ha ő maga ajánlja az illetőnek, hogy másokkal is beszélje meg a dolgot. Ennek azután az a vége, hogy aminek teljesen titokban kellett volna maradnia, az köztudomású lesz s a szegény lélek mindenféle kellemetlenségnek és zaklatásnak van kitéve. Ő természetesen azt remélte, hogy a dolog titokban marad s íme azt kell látni, hogy mindenki tud felőle; ebből azután nagyon sok baja támadhat neki, sőt, a mai időben, még az egész rendnek is.[3]

Nagy okosságra van tehát e tekintetben szükség s ezt nagyon is a lelkére kötöm minden főnöknőnek. Ne gondolják azt, hogy ha valamelyik nővérnél ilyen rendkívüli dolgok fordulnak elő, az illető emiatt jobb, mint egy másik. Az Úr mindegyiket úgy vezeti, amint jónak látja. Ha az illető közreműködik ezekkel a kegyelmekkel, Istennek nagyon jó szolgálója válhat belőle, de olykor éppen a leggyöngébbeket vezeti Isten ezen az úton. Nem kell tehát a dolgot sem túlbecsülni, sem lekicsinyelni, hanem azt kell nézni, hogy mekkorák mindenkiben az erények. Aki nagyobb önmegtagadással, alázatosabban és tisztább lelkiismerettel szolgálja az Urat, az lesz a szentebb. Az is igaz azonban, hogy biztosat e tekintetben idelent nem lehet mondani; az igazságos bíró majd megadja mindenkinek a jutalmat érdeme szerint. Ott el fogunk azon csodálkozni, hogy mennyire másképpen ítél Ő, mint ahogy mi itt hittük volna. Legyen áldva mindörökké az Ő szent neve. Amen.

[1] Magától értetődik, hogy az illető maga Szent Terézia volt.
[2] Mikor tudósokról beszél, természetesen hittudósokra érti. Neki magának Borgia Szent Ferenc, Alcantarai Szent Péter, Banez Domonkos, Velasquez püspök, Alvarez Boldizsár és más kiváló férfiak voltak a tanácsadói.
[3] Az Inkvizícióra gondol, amely hajlandó volt s nem ok nélkül, gyanús szemmel nézni az ilyeneket.
Tovább...