A belső várkastély - A hatodik lakás - I. fejezet

Elmondja, hogy mikor az Úr nagyobb kegyelmeket kezd adni a léleknek, annak sokat kell szenvednie. Megemlít néhány ilyen szenvedést. Hogyan viselik el azokat e lelki lakás lakói? Hasznos dolgokat tartalmaz ez a fejezet olyanok számára, akiknek sok a lelki szenvedésük.

A Szentlélek kegyelméből térjünk át már most a hatodik lelki lakásra s mondjuk el, miképpen sebezte itt már meg a lelket Jegyesének szerelme; mennyire keresi az egyedüllétet s hogy igyekszik, amennyire állása megengedi, mindentől megszabadulni, ami zavarhatná magányának csendjét. Az a látomás oly mélyen vésődött a lélekbe, hogy egyedüli vágya azt újra élvezni. Mondottam már, hogy az előbb említett imában a lélekkel semmi olyasmi nem történik, amit látomásnak lehetne nevezni - még csak képzeleti látomásnak sem - s csak azért használom ezt a kifejezést, mert megfelel annak a hasonlatnak, amellyel a dolgot megmagyaráztam.
A lélek már erősen el van tökélve, hogy senki mással nem jegyzi el magát, mint Jegyesével; a Jegyes azonban nem veszi tekintetbe a léleknek abbeli égő vágyát, hogy az eljegyzés mihamarább megtörténjék, hanem azt akarja, hogy ez a vágy még erősebbé váljék benne, de meg azt is, hogy ezt a minden boldogságnál nagyobb boldogságot ne kapja ingyen, hanem szolgálja meg. S higgyétek el, leányaim, hogy bármi kevés legyen minden szenvedés e jutalomhoz viszonyítva: a léleknek ugyancsak szüksége volt arra a kóstolóra, amit belőle kapott, mert különben nem volna képes mindazt elviselni, ami rá vár. Uram, segíts, mekkora belső és külső szenvedéseket kell eltűrnie, míg csak be nem jut a hetedik lakásba. Igazán azt hiszem, hogy ha előre tudná, bármekkora javakkal kecsegtetnék is, természetes gyarlósága folytán nem volna képes magát erre az útra elhatározni. Ha azonban egyszer már eljutott a hetedik lelki lakásba, akkor egészen másképpen van; ott a félelem ismeretlen, vagy legalább is semmi sem képes a lelket attól visszatartani, hogy Isten kedvéért örömmel menjen elébe minden szenvedésnek. Ennek oka az, hogy állandóan bensőleg van egyesülve Istennel s ez az egyesülés nagy erőt önt belé.

Azt hiszem, jó lesz megemlítenem előttetek egynéhány ilyen szenvedést azok közül, amelyekről biztos tudomásom van. Valószínű, hogy az Úr nem minden lelket vezet ezen az úton, de azért nem igen hiszem, hogy az olyan lelkek, akik időnkint oly bensőleg élvezik az égi dolgokat, mentek legyenek a földi szenvedéstől; akár ilyen, akár olyan alakban, de valahogy mégis csak van részük benne. Tulajdonképpen nem volt szándékom ezt megemlíteni, de mégis megteszem, mert esetleg olyas valaki olvashatja, aki szenvedések súlya alatt roskadozik. Az ilyen embernek vigasztalására fog szolgálni az a tudat, hogy mások, akiket az Úristen ugyanolyan kegyelmekkel halmoz el, hasonló helyzetben vannak. Mert ezek a szenvedések olyanok ám, hogy olykor úgy látszik, mintha minden el volna veszve.

Nem valami rendszeres sorban fogom őket előadni, hanem úgy, amint eszembe jutnak és pedig a legkisebbeken akarom kezdeni. Ott van először is ismerőseinek méltatlankodása, de meg olyan embereké is, akiket az illető sohasem ismert s akikről sohasem hitte volna, hogy ebben az életben vele foglalkozzanak. Hogy hát: íme szenteskedik; rá akarja szedni a világot; csak azért teszi ám, hogy másokat rossz színben tüntessen fel, pedig azok, minden ilyen komédia nélkül is sokkal jobb keresztények, mint ő! Megjegyzendő pedig, hogy semmi komédia nincs a viselkedésében: nem tesz mást, mint hogy igyekszik lelkiismeretesen teljesíteni állásbeli kötelmeit. Akiket barátainak tartott, azok elfordulnak tőle, sőt éppen ők rágódnak legharagosabban a becsületén; ez pedig nagyon fáj. Szerintük ez a lélek vesztébe rohan, mert hiszen világos, hogy tévúton van; ezek a dolgok az ördögtől valók; úgy fog járni, mint ez meg az a személy, aki nyomorultul végezte pályafutását; a közerkölcsnek csak kárára lehet; félrevezeti gyóntatóit! Sőt még el is mennek ez utóbbiakhoz, megmondják nekik mindezt és olyanok példájára hivatkoznak előttük, akik hasonló módon mentek tönkre.[1] Hát még az az ezernyi gúnyos megjegyzés és csipkedés!

Ismerek egy személyt, akit annyira juttattak ily módon, hogy már igazán attól kellett félnie, nem akad majd, aki meggyóntassa.[2] Nem mondhatom el a részleteket, mert soká tartana. A legrosszabb a dologban az, hogy mindez nem múlik el gyorsan, hanem tart az egész életen keresztül s a gyóntatók egymást intik, hogy óvakodjanak az ilyen személyektől. Azt mondhatnánk, hogy azért akad olyan is, aki jót mond róla. Igaz, de ó leányaim, mily kevesen vannak ezek s mily aránytalanul nagyobb azoknak a száma, akik utálattal fordulnak el tőle. A legnehezebb pedig a dologban az, hogy ezek a dicséretek jobban fájnak a léleknek, mint a megrovások. Ugyanis világosan látja, hogy ami jó van benne, az semmiképpen sem ered tőle, hanem Istentől. Hiszen ő még csak nemrégiben egészen nyomorult volt s nagy bűnökbe volt elmerülve. Így azután minden dicséret valósággal elviselhetetlen kínzás rá nézve, különösen kezdetben. Később már nem annyira s ennek több oka van. Az egyik, hogy tapasztalata szerint az emberek épp oly könnyen mondanak valakiről jót, mint rosszat s így megtanulja az egyiket épp annyira becsülni, mint a másikat. A második az, hogy az Úr jobban megvilágosította értelmét s belátja, hogy semmi jó dolog nem származhatik tőle, hanem minden jó Ő Szent Felségének ajándéka. Ha tehát dicsérik, úgy veszi, mintha valaki másról volna szó s magára nem is gondolva dicséri Istent. A harmadik az, hogy azok a kegyelmek, melyeket neki juttatott az Úr, alkalmilag más lelkeknek voltak hasznára; szerinte tehát Ő Szent Felsége kívánja azt, hogy őt jónak tartsák, annak ellenére, hogy nem az, mert ily módon eszközül szolgál mások lelki javának előmozdításában. A negyedik az, hogy inkább gondol Isten becsületére és dicsőségére, mint a magáéra, nincs meg benne az a kezdőknél oly gyakran előforduló félelem, hogy ezek a dicséretek vesztét okozhatnák, amint ez másokkal tényleg megtörtént. Azzal, hogy elveszítheti becsületét, nem törődik, sőt ha ezáltal Isten csak egy dicsérettel kap is többet, szívesen tűri. Jöjjön azután, aminek jönni kell.

Ezek és más okok csökkentik azt az egyébként nagyon is fájdalmas érzést, amelyet az ilyen dicséretek okoznak, de valami mindig marad belőle, kivéve, ha az ember egyáltalában nem figyel oda. Összehasonlíthatatlanul nagyobb szenvedés az, ha valakit egészen alaptalanul jónak kiáltanak ki, mint ha megszólják. Ha pedig a lélek annyira jut, hogy nem sokba veszi a dicséretet, akkor még sokkal kevesebb ügyet vet a megszólásra, sőt inkább örül neki s úgy cseng a fülébe, mint valami édes zene.[3] Ez teljesen igaz s a lélek inkább erőt merít belőle, mintsem elcsüggedne. Tapasztalatból tudja ugyanis, hogy mekkora haszna van ebből s azt hiszi, hogy nem vétkeznek Isten ellen azok, akik őt üldözik, mert Ő Szent Felsége akarja így azért, hogy ez neki lelki javára szolgáljon. Annyira érzi ezt, hogy egészen sajátos gyöngéd szeretetre gyullad ez emberek iránt s mivel inkább vannak lelki javára, jobb barátainak tartja őket, mint azokat, akik kedvezően nyilatkoznak róla.

Rendesen betegségeket is küld ilyenkor az Úr. Ez azután sokkal nagyobb szenvedés az előbbinél, különösen, ha éles fájdalmakkal járnak. Én azt hiszem, hogy olyan esetekben, amidőn ezek a fájdalmak nagyon erősek, ez a legnagyobb földi szenvedés - értem a külső szenvedések között - s olyankor, amidőn a fájdalmak rendkívül nagy fokra emelkednek. Ugyanis oly belső és külső elerőtlenedést okoznak, hogy a lélek azt sem tudja, mit tegyen. Sokkal szívesebben elviselné a gyors vértanúságot, mint ezeket a kínokat. Igaz ugyan, hogy ebben a legerősebb fokban nem tartanak soká, mert végre is Isten nem küld az emberre többet, mint amennyit el tud viselni s megadja hozzá a türelmet is. Küld azonban rendesen más nagy szenvedéseket is és mindenféle betegséget.

Ismerek egy személyt, akinek az Úr negyven év óta szokta megadni ezeket a kegyelmeket s aki minden túlzás nélkül állíthatja, hogy azóta nem volt napja kínok és más szenvedések nélkül;[4] értem testi bajait, nem is beszélve egyéb szenvedéseiről. Igaz, hogy nagyon elvetemült volt s tekintve, hogy a poklot érdemelte meg, mindezt nem sokba veszi. Olyanokat, akik nem vétkeztek annyit, az Úr talán más úton vezet, részemről azonban mindig szívesebben választanám a szenvedések útját, mert ha más előnye nem is volna - pedig van más előnye is bőven - az az egy biztosan megvan, hogy általa a mi Urunkhoz, Jézus Krisztushoz leszünk hasonlókká.

Hátha még a belső szenvedésekről beszélnénk! Azokhoz képest, ha egyáltalában lehetséges volna róluk fogalmat nyújtani, a többi mind csekélységnek tűnnék fel. Csakhogy lehetetlen elmondani őket. Kezdjük azzal a szenvedéssel, amit a gyóntató okozhat, ha annyira elővigyázatos s oly kevés tapasztalata van, hogy minden gyanúsnak tűnik fel előtte. Főleg olyankor nagy a baj, ha abban a lélekben még sok a gyarlóság, mert akkor egyszeriben pálcát tör fölötte; szerinte minden az ördögtől van, vagy pedig melankólia. Azt hiszik ugyanis ezek a jó emberek, hogy ilyen kegyelmeket Isten csupán angyali jóságú lényeknek adhat meg; már pedig gyónóik persze, hogy nem angyalok, amíg ebben a testben vannak! De én nem is csodálom a gyóntatókat, mert ezzel a melankóliával[5] úgy tele van a világ s az ördög annyi bajt okoz vele, hogy nagy okuk van félni tőle s jól teszik, ha alaposan megvizsgálják az ilyen dolgokat.

Viszont azonban a szegény lélek, mely ugyanezen veszedelmektől remeg s a gyóntatóban bíráját látja, e kemény ítélet hallatára úgy megzavarodik s oly rettenetesen szenved, hogy azt csak az fogja igazán megérteni, aki maga is átesett rajta. Egyik nagy szenvedése az ilyen lelkeknek, főleg ha azelőtt gonoszak voltak, amúgyis az a gondolat, hogy büntetésül bűneikért Isten megengedi tévedésüket.[6] Abban a pillanatban, mikor Ő Szent Felsége ily kegyelmekben részesíti őket, nincs ugyan semmi kétségük aziránt, hogy azok Tőle jönnek s hogy nem származhatnak más szellemtől; csakhogy ez a kegyelem rövid ideig tart, bűneik pedig állandóan szemük előtt vannak s így - különösen, ha újabb hibát vesznek észre magukon - az meg mindig akad elég - azonnal megjön ez a kínszenvedés. Ha a gyóntató megnyugtatja az illetőt, akkor csillapodik a szenvedése, bár később újra visszatér; ellenben, ha még a gyóntató is ráijeszt, akkor igazán elviselhetetlenné lesz. Hátha még ráadásul beleesik egyikébe azoknak a súlyos lelki szárazságoknak, amikor úgy tűnik fel előtte, mintha soha életében nem lett volna képes s a jövőben is képtelen volna Istenre még csak gondolni is; s amikor, ha Istenről beszélnek előtte, úgy érzi, mintha olyasvalakit emlegetnének, akiről valaha csak amúgy futólag hallott valamit!

S még ez is hagyján; de ha ráadásul ennek a léleknek az a gondolata támad, hogy nem képes világosan beszélni gyóntatói előtt s hogy tévedésbe ejti őket: akkor van csak igazán oda! Hiába vizsgálgatja önmagát; hiába látja be, hogy hiszen minden legkisebb gondolatát is őszintén feltárja előttük: mindez nem képes őt megnyugtatni. Az értelem ilyenkor úgy el van homályosodva, hogy nem tudja belátni az igazságot, hanem vakon hiszi azt, amit a képzelet elébe tart - mert ilyenkor annak áll a vásár - meg azt a sok ostobaságot, amit a rossz szellem sugdos neki. Ez utóbbinak ugyanis ilyenkor nagy szabadságot enged az Úr, hogy próbára tegye a lelket; megengedi, hogy még azt is elhitesse vele, miszerint Isten eltaszította őt magától. Szíve úgy elszorul ilyenkor s annyi mindenféle gondolat támad ellene, hogy nem tudom lehet-e ezeket az elviselhetetlen lelki kínokat máshoz hasonlítani, mint a pokol szenvedéseihez.

Amikor ez a lelki vihar tart, nem talál vigaszt. Ha a lelkiatyjánál keresi: mintha csak az összes ördögök szövetkeztek volna gyóntatójával, az még jobban megkínozza. Az egyik gyóntatónak éppen egy ilyen megkínzott lélekkel volt dolga; veszedelmesnek tartotta állapotát, mert olyan sokféle gondolat gyötörte az illetőt s azért azt mondta neki, hogy értesítse, valahányszor ez az állapot megismétlődik. Azonban a baj mindig csak rosszabbodott s végül belátta, hogy nem tehet vele semmit. Ha ez a személy kezébe vett egy az anyanyelvén megírt könyvet, habár egyébként nagyon is jól tudott olvasni, oly keveset értett belőle, mintha a betűket sem ismerte volna, értelme olyankor teljesen képtelen volt bárminek felfogására.

Ebben a lelki viharban nincs más segítség, mint Isten irgalmába vetni bizalmunkat. Tényleg, mikor legkevésbé várnánk, Isten egyetlen egy szavára, vagy véletlenül közbejött esemény hatása alatt olyan hirtelen múlik el, mintha sohasem lett volna, a lélek pedig úgy érzi magát, mintha egyszerre megtelnék napfénnyel s boldogabb, mint valaha volt. Úgy tűnik föl előtte, mintha valami veszedelmes ütközetből győztesen került volna ki, s dicsőíti az Urat, mert Ő volt, aki érte harcolt és győzött. Azt ugyanis világosan belátja, hogy nem ő maga küzdött, mert hiszen ellensége már minden fegyverét kicsavarta kezéből. Így azután teljesen belátja saját nyomorúságát s azt, hogy mily tehetetlenek vagyunk, ha az Úr magunkra hagy bennünket. Most már nincs hosszas fontolgatásra szüksége, hogy ezt megértse, mert saját tapasztalatából tudja. Veszélyben forgott, belátta tehetetlenségét s ez megértette vele, mennyire semmit érő, mennyire hitvány lények vagyunk. A kegyelem ugyan megmarad a lélekben ama belső kínok alatt is, mert hiszen bármennyit szenvedjen, nem vétkezik Isten ellen s nem vétkeznék semmiért sem a földön, azonban ez a kegyelem annyira el van rejtve, hogy nem látszik belőle még csak egy parányi kis szikra sem, amely mutatná, hogy a lélek a kegyelem állapotában van, vagy, hogy valaha abban volt. Ha valaha valami jót tett, vagy Ő Szent Felségétől kapott valami nagy kegyelmet, az mind úgy tűnik föl előtte, mintha csak álmodta volna, vagy képzelődnék. Annál világosabban látja azonban bűneit s aziránt nincs legkisebb kétsége sem, hogy azokat ő követte el.

Ó Jézusom, mily szomorú látvány a lélek, mikor így el van hagyatva s mily keveset használ neki bármi földi vigasztalás! Azért, nővéreim, ha alkalmilag magatok is így vagytok, ne gondoljátok, hogy a gazdagok s akik maguk urai, ilyen esetekben jobban segíthetnek magukon, mint ti. Szó sincs róla. Ha siralomházi raboknak kínálgatnák a föld összes élvezeteit, az nemcsak nem szolgálna vigasztalásukra, hanem még növelné szenvedésüket. Így van ez itt is, ezek a bajok fölülről jönnek, itt a földi dolgok nem használnak semmit. A mi nagy Istenünk azt akarja, hogy elismerjük őt királyunknak s belássuk saját nyomorúságunkat. Ez a belátás egyébként, amint a következőkből látni fogjuk, nagyon is fontos ránk nézve.

Mit tegyen azonban ez a szegény lélek, ha napokon keresztül tart ez az állapot? Ha imádkozik, úgy van vele, mintha nem imádkoznék, azt akarom mondani, hogy úgy van a belső vigasztalás szempontjából, mert lelke nem képes megnyugodni. Különben sem érti meg maga sem azt, amit imádkozik, még ha ajakima volna is. Elmélkedésről természetesen ez egész idő alatt szó sem lehet, mert a lelki tehetségek képtelenek rá. Sőt az egyedüllét határozottan káros rá nézve, bár viszont az is terhére van, ha másokkal kell érintkeznie s ha beszélnek hozzá. Így azután, bármennyire igyekezzék is erősen tartani magát, a külsején is meglátszik a nagy levertség és szomorúság.

De vajjon meg tudja-e mondani, hogy tulajdonképpen mi baja van? Nem, mert ezek a szívbeli szorongások és lelki fájdalmak nem fejezhetők ki szóban. Még a legjobb eszköz - nem arra, hogy elmúljék, mert olyant nem ismerek, hanem arra, hogy elviselhető legyen - az, hogy az emberbaráti szeretet cselekedeteit gyakoroljuk. Egyébként pedig bízzunk Isten irgalmában, amely soha sem hagyja el azokat, akik beléje helyezik minden reményüket. Legyen mindörökre áldott az Úr! Amen.
Az ördög is okozhat külső szenvedéseket, de ezek ritkábbak s nem is oly fájdalmasak, úgy hogy nem érdemes róluk beszélni. Ugyanis bármennyire kellemetlenek legyenek is egyébként, nézetem szerint nem képesek a lelki tehetségeket megbénítani, sem pedig a lélek békéjét valami nagyon megzavarni. Meg azután e tekintetben az értelmünk is megállja a helyét, amennyiben jól tudja, hogy a rossz szellem nem képes ellenünk többet tenni, mint amennyit az Úr enged meg neki. Ameddig pedig az értelem nincs elhomályosítva, minden csekélység ahhoz képest, amiről szó volt.

Egyébként belső fájdalmakról, melyeket a léleknek el kell szenvednie, majd akkor beszélünk, ha szó lesz az elmélkedés különböző módjairól s az Úr kegyelmeiről, amelyeket ebben a lelki lakásban adományoz. Ezek közül egyesek nagyobb kínt okozhatnak, mint az előbbiek s jobban le is zsarolják a szervezetet, másrészt azonban akkora kegyelmei az Úrnak, hogy nem nevezhetők igazában szenvedéseknek s nem is illenék őket így neveznünk. Hogy csakugyan kegyelmek, azt a lélek akkor érzi legjobban, amidőn rá nehezednek s akkor látja be azt is, hogy nem érdemli meg Isten részéről ezt a nagy jóságot.

Ez a nagy szenvedés[7] akkor nehezedik ránk legjobban, mikor be kell lépnünk a hetedik lelki lakásba. Sok egyéb szenvedés is jár vele együtt s egyiknek-másiknak még sorát ejtem. Valamennyiről beszélni lehetetlenség volna s azt sem leszek képes megmagyarázni, hogy milyenek ezek a szenvedések, mert sokkal magasabb rendű forrásból származnak, mint azok, amelyekről beszéltem. S ha az eddigiekről az én alacsonyan járó eszemmel nem tudtam többet mondani, még kevesebbet tudok majd beszélni ez utóbbiakról. Isten adja Szent Fia érdemeire való tekintetből mindehhez az Ő áldását.

_________________________________________________

[1] Mindezt a szent 1555-ben, a világgal való teljes szakítása idején tapasztalhatta.

[2] Önéletrajz 28. fej.

[3] Szent Teréziáról köztudomású volt -- már régen, végleges megtérése előtt is -- hogy mily gyöngéd szeretettel viseltetett ellenségei irányában. Yepes püspök mondja róla, hogy semmivel sem lehetett szívét biztosabban megnyerni, mint azzal, ha megbántották.

[4] A Szent megint önmagáról beszél. Önéletrajza és az Alapítások könyve mutatják, hogy állandóan beteges volt. Leveleiből kitűnik, hogy még legjobban szokta magát érezni Tolédóban. Másutt állandóan gyötörte a váltóláz. Ifjú korában csúz következtében éveken át nyomorék volt, de még világi úrileány korában sem hangzott el ajkairól soha egyetlen panasz sem a legnagyobb kínok közepette. Amint ő mondja, “nem panaszkodott, mert neki férfi-szívet adott az Úr”.

[5] Ma hisztériának mondanók.

[6] T. i. megengedi, hogy Isten kegyelmének tekintsék, ami tulajdonképpen a képzelet játéka, vagy pedig az ördög szemfényvesztése. Ez az a “tévedés”, amelyről A Belső Várkastélyban minduntalan szó esik.

[7] T. i. a lélek sötét éjjele, amelyről Keresztes Szent János könyvet írt.


Tovább...

A lélek fohászai (XIII. 1-2)

      1. Ó, lelkek, akik már félelem nélkül élvezitek a boldogságot, és állandóan el vagytok merülve az én Istenem dicséretében! Boldog sors jutott nektek! Mennyi okotok van arra, hogy állandóan zengjétek ezt a dicséretet, és mennyire irigyellek benneteket azért, hogy nektek már nem fáj az a sok súlyos bűn, amelyet ebben a szerencsétlen időben követnek el az én Istenem ellen, az a rettenetes hálátlanság és az, hogy az emberek nem akarják látni, mily tömegesen dönti a sátán a pokolba a lelkeket! Ó, boldog mennyei lelkek! Legyetek segítőink nyomorúságainkban, járjatok közbe értünk Isten irgalmánál, hogy juttasson nekünk is valamit a ti boldogságotokból és ossza meg velünk azt a világos megértést, amelyben részetek van.

      2. Értesd meg velünk, én Istenem, hogy mi a jutalma azoknak, akik férfiasan harcolják végig ezen nyomorult életnek éjszakáját. Igyekezzetek megérteni, ó, ti szerető lelkek, hogy micsoda boldogság lesz az a tudat, hogy boldogságtok örökké fog tartani, és mekkora élvezet az a bizonyosság, hogy örömötöknek sohasem szakad vége. Ó, mi szerencsétlenek, hiszen igaz, mindezt tudjuk és hisszük, de annyira elszoktunk már ezen igazságok fontolgatásától, hogy azok egyes lelkek előtt egészen idegenszerűek, amennyiben sem nem ismerik őket, sem nem akarják ismerni. Ó, önző nemzedék! mennyire ragaszkodsz te élvezeteidhez! Ahelyett, hogy várnál egy kis ideig, amely után élvezhetnéd az örömök tengerét; ahelyett, hogy várnál egy esztendeig, vagy talán csak egy napig, egy óráig, sőt egyes esetekben talán csak egy percig, inkább elvesztesz mindent, semhogy lemondanál ennek a jelenlegi életnek valamely nyomorult élvezetéről.

Tovább...

A belső várkastély - Az ötödik lakás - IV. fejezet

Ugyanazt a tárgyat folytatja s még részletesebben megmagyarázza ezt az elmélkedési módot. Arra figyelmezteti az olvasót, hogy nagyon nagy elővigyázattal kell haladnia, mert a rossz szellem minden követ megmozdít, hogy visszatérésre bírja azt, aki erre az útra lépett.

Ha nem csalódom szeretnétek már tudni, hogy mit csinál a mi kis galambunk[1] s hogy hol fog megpihenni. Ne keressük őt sem a szívbeli örömök, sem a földi élvezetek között, mert ennél sokkal magasabban szálldogál. Sajnálom, nem elégíthetem ki kíváncsiságotokat előbb, mint akkor, ha majd az utolsó lelki szállásról beszélünk; akkor is adja Isten, hogy eszembe jusson s hogy legyen időm tovább írni. Majdnem öt hónapja már, hogy belekezdtem ebbe a műbe s mivel fejemnek állapota nem engedi meg, hogy az eddigieket újra elolvassam, minden össze-vissza lesz benne írva. Az is megeshetik, hogy ugyanazt kétszer is elmondom; de hiszen az én nővéreim számára készül s így ez nem határoz.

Szeretném nektek még világosabban megmagyarázni, hogy miben áll az egyesülés imája. Egy hasonlatot fogok használni, - mert nekem már ilyen az eszem járása, - azután pedig majd beszélhetünk a mi ki pillangónkról, amely nem tud megpihenni, mert nem talál megfelelő nyugvóhelyet, de azért sok jót tesz saját és mások lelkében.
Sokszor hallottátok már, hogy Isten szellemi módon eljegyzi magának a lelkeket, - legyen áldva az Ő végtelen irgalma, hogy ennyire képes leereszkedni. A hasonlat ugyan durva, de hiába, én nem találok mást, amivel ki tudnám fejezni a gondolatomat, mint a házasság szentségét. A különbség kétségtelenül nagy, amennyiben az a frigy, melyről itt van szó, kizárólag szellemi s minden anyagi vonatkozás távol van tőle. A szellemi örömök, amelyekben az Úr részesít, ezer mérföldnyi távolságban vannak az örömöktől, amelyeket földi házastársak élvezhetnek. Mert itt a szeretet lép frigyre a szeretettel s minden, ami köztük történik oly végtelenül tiszta, gyöngéd és édes, hogy azt nem lehet kifejezni. Az Úr azonban annál jobban tudja azt éreztetni.

Nézetem szerint az egyesülés még nem éri el a lelki eljegyzés fokát. A világban ugyanis, ha kettőt el akarnak egymásnak jegyezni, előbb megnézik, vajon összeillenek-e vajon óhajtják-e mindketten a frigyet; azután pedig összehozzák őket, hogy jobban megtessenek egymásnak. Így van a dolog itt is, feltesszük természetesen, hogy a léleknek már tiszta fogalma van arról, hogy mi vár rá; hogy világosan belátja, mily jótétemény rá nézve ez a frigy; s hogy bármit kívánjon is tőle Jegyesének szent tetszése, szilárdan el van tökélve mindenben megtenni akaratát. Ő Szent Felsége pedig, aki jól tudja, vajon őszinte-e ez az elhatározás, szintén meg van elégedve a lélekkel s közelebb jön hozzá. Azt akarja ugyanis végtelen irgalmában, hogy a lélek jobban megismerje Őt. Így azután megtörténik a találkozás, amelyben az Úr a lelket teljesen önmagához bilincseli. Helyesen nevezhetjük ezt pusztán találkozásnak, mert nagyon rövid ideig tart. Itt már nem arról van szó, hogy létrejöjjön-e a frigy, vagy sem; - mert az már el van határozva - hanem a lélek titokzatos módon meglátja azt, akivel frigyre kell lépnie. Érzékei és lelki tehetségei révén ezer év alatt sem volna képes úgy megérteni azt, amit ott néhány rövidke perc alatt belát. A Jegyes Istennek mindenható Fia lévén, ez egyszeri látogatás alatt is a lelket, hogy úgy mondjam, sokkal méltóbbá teszi kezére. A lélek ugyanis oly szerelemre gyullad, hogy a maga részéről mindent megtesz, nehogy ez az isteni eljegyzés meghiúsuljon. Ha ellenben a lélek megfeledkeznék kötelességéről s másfelé irányítaná érzelmeit, mindent elvesztene. Ez óriási veszteség volna, mert hiszen már eddig is oly rendkívüli kegyelmekkel halmozta el az Úr. Sokkal nagyobb veszteség ez, semhogy szóban ki lehetne fejezni.

Éppen ezért, keresztény lelkek, akiket az Úr e tökéletességi fokra vezetett fel, szerelmére kérlek, ne hagyjátok el magatokat; kerüljétek a bűnre vezető alkalmakat, mert még ebben az állapotban sem elég erős a lélek arra, hogy kitegye magát a veszedelemnek. Az ilyesmire majd csak a frigy megkötése után, a következő lelki lakásban lesz képes. Az érintkezés ugyanis még csak, hogy úgy mondjam, egy futólagos találkozás volt, az ördög pedig nagy gonddal készíti elő támadását, hogy meghiúsítsa az eljegyzést. Később már nem oly vakmerő, mert látja, hogy a lélek teljesen átadta magát Jegyesének s így fél tőle; meg azután tapasztalta, hogy ha olykor mégis megtámadja, nagy vereséget szenved, a léleknek pedig haszna van belőle.

Mondom nektek, leányaim, hogy ismertem nagyon magasan álló lelkeket, amelyek elérték ezt a fokot s az ördögnek merész és rendkívül ravaszul kieszelt támadásával szemben mégis elbuktak. Ilyenkor ugyanis összefog az egész pokol, mert itt nemcsak egy, hanem, mint már többször mondtam, s amint ezt az ördög tapasztalatból tudja, nagyon sok léleknek üdvözülése forog kockán. Gondoljuk csak meg, hogy hány lelket képes Isten egyetlenegy ilyen lélek segítségével magához vonzani! Csodálatra méltó, hogy hány ezret térítettek meg a vértanúk, például egy kis leányka, mint Szent Orsolya. Mekkora veszteségeket okoztak az ördögnek egy Szent Domonkos, egy Szent Ferenc és más szent rendalapítók s mekkorákat okoz neki mostanában Ignác atya, aki a Jézustársaságot alapította. Az életrajzokból világosan kitűnik s olvashattuk, hogy ezek valamennyien kaptak Istentől rendkívüli kegyelmeket. Minek tulajdonítsuk tehát ezeket az eredményeket, ha nem annak, hogy minden erejüket megfeszítették, nehogy önhibájuk folytán meghiúsuljon ez az isteni eljegyzés.

Ó leányaim, az Úr épp oly szívesen adja meg kegyelmeit most, mint tette akkor; sőt bizonyos tekintetben most jobban rászorul arra, hogy mi azokat elfogadjuk tőle, mert kevesebben vannak, akik dicsőségén munkálkodnak, mint akkor voltak. Túlságosan szeretjük önmagunkat! Nagyon is ügyelünk arra, hogy a mi jogainkon valami csorba ne essék! Mily tévedés ez! Az Úr világosítson fel bennünket s az Ő irgalma mentsen meg attól, hogy ily sötétségbe keveredjünk.
Két dologra vonatkozólag lehetne itt kétségetek és két kérdést intézhetnétek hozzám. Az első az, hogy ha a lélek, amint mondtam, annyira egy akaraton van Istennel, hogyan eshetik tévedésbe? Hiszen mindenben akaratát akarja megtenni! A második pedig, hogy vajon hogyan tudna az ördög oly vészes támadást intézni ellenetek s lelketeket kárhozatba juttatni? Hiszen ti teljesen el vagytok különítve a világtól; oly gyakran járultok a szentségekhez; valósággal azt lehetne mondani, az angyalok társaságában éltek; s Isten kegyelméből más vágyatok sincs, mint Neki szolgálni s Neki mindenben kedvét keresni! Hogy azokat, akik ott forgolódnak a világnak bűnre szolgáló alkalmai között, veszedelem fenyegeti, az érthető, de titeket?! Én erre azt felelem, hogy részben igazatok van, mert nagy irgalmasságot cselekedett velünk az Úr; de ha arra gondolok, hogy Júdás az apostolok társaságában volt s magával Istennel érintkezett és folytonosan hallgatta szavait: akkor azt kell mondanom, hogy még a kolostor sem nyújt teljes biztosítékot.

Ami már most az első kérdést illeti, arra azt felelem, hogy ha a lélek csakugyan mindig Isten akaratához alkalmazkodik, akkor természetesen nem fenyegeti veszély. Az ördög azonban olykor nagyon ravasz fortélyokkal él s egészen jónak látszó ürügyek alatt holmi kicsiségekben eltéríti Isten akaratától s ráveszi egyes dolgokra, amelyekről elhiteti vele, hogy nem rosszak. Így azután lassan-lassan elhomályosítja az értelmét, meggyöngíti akaratát és növeli benne az önszeretetet, míg végre lépésről-lépésre sikerül őt elidegeníteni Isten akaratától s a magáéhoz bilincselni.
Ezzel egyúttal megfeleltem a második kérdésre is, mert nincs kolostor, mely úgy be volna zárva, hogy ő oda be ne tudna furakodni; s nincs sivatag, amelybe ő el nem menne egy lélek után. Azonban még egyet akarok mondani. Ki tudja nem azért engedi-e meg az Úr az ördögnek eme támadásait, hogy próbára tegye azt a lelket, amelyet világító szövétnekül akar használni más lelkek számára? Mert ha már meg kell romlania, jobb, ha ez kezdetben történik meg, mint akkor, amidőn már sokakban okozhatna kárt.

E veszedelemmel szemben szerintem legbiztosabban úgy védekezhetünk, ha először is folyton imádkozunk Istenhez, hogy tartson bennünket kezében; ha folyton arra gondolunk, - amint igaz is - hogy amely pillanatban Isten magunkra hagy bennünket, azonnal a mélységbe bukunk; ha soha sem bízunk önmagunkban, ami tényleg esztelenség is volna. Ezenkívül pedig nagyon fontos, hogy állandóan feszült figyelemmel kísérjük magunkat; nézzük, vajon miként állunk az erények dolgában? - haladunk-e egyikben-másikban, vagy pedig süllyedünk-e benne? - milyen bennünk a mások iránti szeretet? - óhajtjuk-e, hogy rosszabbnak tartsanak másoknál? - hogy-mint vagyunk a mindennapi apró-cseprő dolgokkal? Ha ezt a vizsgálatot gondosan végezzük s az Úrtól világosságot kérünk hozzá, hamarjában észrevesszük, vajon emelkedőben vagyunk-e, vagy pedig süllyedőben.

Ne gondoljátok azonban, hogy az Úr valami könnyen engedi ki kezéből azt a lelket, amelyet ily magasra jutatott. Ellenkezőleg, az ördögnek ugyancsak van vele munkája. Ő Szent Felsége ugyanis annyira szívén hordozza annak a léleknek érdekeit; hogy ezerféle belső sugallattal igyekszik őt a veszélyre figyelmeztetni, úgy hogy az nem is maradhat rejtve előtte. Egyszóval mindebből az következik, hogy igyekezzünk folytonosan előrehaladni. Ha pedig azon vennénk magunkat észre, hogy megállapodtunk, legyünk résen, mert akkor kétségtelenül valami támadás fenyeget a rossz szellem részéről. Lehetetlen ugyanis, hogy ne haladjunk tovább, ha egyszer ennyire jutottunk, mert a szeretet nem képes tétlenül maradni. Ha tehát mégis megakadtunk volna, ez nagyon is aggasztó jel. Az a lélek, amely magával Istennel akar jegyességre lépni s ezirányban már tárgyalt, sőt meg is egyezett Ő Szent Felségével, az ne adja magát tunya álomszuszékságra.

Hogy pedig lássátok, leányaim, mennyire nagylelkű az Úr a lelkekkel szemben, akiket már jegyeseinek tekint, most a hatodik lelki lakásról fogunk beszélni. Be fogjátok látni, mennyire semmi az a szolgálat, amit mi végeztünk és mily kevés az, amit szenvedtünk és tettünk az Úrért, ha ezekkel a kegyelmekkel mérjük össze; s mily kevéssé igyekeztünk azokra a kegyelmekre méltón elkészülni. Ki tudja mi célja volt az Úrnak, mikor nekem megparancsoltatta, hogy ezekről a kérdésekről írjak? Nem az-e, hogy szemünk előtt tartva a jutalmat és határtalan irgalmát, megfontolva azt, hogy ily nyomorult férgekkel, mint amilyenek mi vagyunk, egyesülni óhajt s magát nekünk megmutatja; elfeledjük apró földi élvezeteinket s nagyságára szegezve tekintetünket, szeretettől lángolva siessünk feléje. Adja meg nekem kegyelmét, hogy némileg sikerüljön megmagyaráznom ezeket a nehezem érthető dolgokat. Mert ha Ő Szent Felesége és a Szentlélek nem vezetné tollamat, nem volna lehetséges megtennem. Ha azonban nem szolgálna hasznotokra, adja Isten, hogy semmit se tudjak mondani, mert hiszen tudja Ő Szent Felsége, hogy nincs más vágyam - amennyire magamat meg tudom ítélni - mint az, hogy az Ő neve dicsőíttessék s hogy igyekezzünk híven szolgálni az Urat, aki már e földön ily bőkezűen fizet. Ebből ugyanis némileg következtethetünk arra, hogy mit akar nekünk adni az égben. Ott azután nem lesznek fennakadások, fáradságok és veszedelmek, mint ezen a viharos tengeren. Mert hiszen, ha nem fenyegetne az a veszély, hogy elveszítjük, vagy megsértjük, élvezet volna akár a világ végezetéig élni és dolgozni a mi nagy Istenünk, Urunk és Jegyesünk szolgálatában. Adja Ő Szent Felsége, hogy legalább némi szolgálatot tehessünk neki s hogy ne keveredjék annyi tökéletlenség még jócselekedeteink közé is. Amen.

______________________________

[1] Lepkét akar mondani, folytatva a hasonlatot, amelyet e rész 2. fejezetében kezdett el.


Tovább...

A belső várkastély - Az ötödik lakás - III. fejezet

Ugyanazt az anyagot tárgyalja folytatólag; beszél egy másféle egyesülésről, amelyet a lélek Isten kegyelméből elérhet s arról, hogy mennyire fontos ebből a szempontból a felebaráti szeretet. Nagyon sok hasznos dolog van benne.

Térjünk már most vissza a mi kis pillangónkhoz s nézzük, hogy mi mindent ad Isten a lelki életnek e fokán. Magától értetődik, hogy a léleknek a mi Urunk szolgálatában és önmagának megismerésében folyton előre kell haladnia. Mert ha arra szorítkozik, hogy elfogadja ezt a kegyelmet s biztonságának tudatában nem törődik lelki életével, sőt letér az ég útjáról, amelyet Isten parancsolatai jeleznek: szükségképpen az történik meg vele, ami a selyemlepkével, amely ugyan kifejlődött a hernyóból, de azután mindössze petét rak, hogy más lepkék fejlődjenek, ő maga pedig mindörökre elpusztul. Petét rak - mondom - mert meg vagyok arról győződve, hogy ekkora kegyelmet Isten nem fog hiába adni s ha nem szolgál annak javára, aki kapta, mások fognak belőle hasznot húzni. Mivelhogy ugyanis azok az erények és vágyak, amelyekről beszéltem, tényleg megvannak benne: addig, amíg ez az állapot tart, föltétlenül hasznára lesz más lelkeknek, amennyiben az ő melege átszármazik rájuk. Sőt az is megesik, hogy mikor ő már mindent elveszített, még mindig jó befolyást gyakorol másokra, amennyiben szívesen beszél előttük azokról a nagy kegyelmekről, melyeket Isten azoknak juttat, akik Őt szeretik és neki szolgálnak.
Én ismertem egy személyt, akivel ez megtörtént. Habár ő maga nagyon rossz útra tévedt, nagy öröme telt abban, ha a kegyelmek révén, amelyekben ő részesült, másoknak lehetett hasznára. Ha tehát olyanokkal akadt össze, akik nem tudtak elmélkedni, megmagyarázta nekik annak módját s így nagy jót tett velük. Azóta az Úr meggyógyította lelki vakságát is. Meg kell jegyeznem, hogy akkoriban e kegyelmek nem hozták még létre lelkében azt a hatást, amelyről beszéltem. De hányan lehetnek olyanok, akiket az Úr apostolságra hív, s akikkel egyesül s akik úgy tesznek, mint Judás?! Vagy akiket királyságra hív meg s akik azután saját bűnük folytán elvesznek, mint Saul?! Tanuljunk ezeknek szomorú példájából, nővéreim, nehogy mi is vesztünkbe rohanjunk, hanem inkább mindig újabb érdemeket szerezzünk. Erre pedig az egyedüli biztosíték az engedelmesség, nemkülönben Isten törvényeinek hűséges megtartása. Lelkére kötöm ezt mind azoknak a lelkeknek, akik ilyen kegyelmekben részesülnek, mind valamennyi többinek is.

Bármennyit is mondtam eddig erről a lelki lakásról, azt hiszem még mindig nem egészen világos benne minden. De mivel annyira előnyös belejutnunk, jó lesz talán erre vonatkozólag reményt nyújtani azoknak is, akiknek az Úr nem juttat rendkívüli kegyelmeket. Az Úr jóságából ugyanis az igazi egyesülés nagyon könnyen elérhető, ha igyekszünk teljesen lemondani saját akaratunkról s azt mindenben azonosítjuk Istenével.[1]
Ó hányan vannak, kik szentül hiszik, hogy eljutottak erre a fokra s készek volnának vérükkel megpecsételni, hogy nem kívánnak mást, mint amit Isten akar! Azt hiszem mondtam ezt már. Nos hát jól van s én erre azt mondom s százszor is azt fogom mondani, hogy ha csakugyan így van, akkor elértétek az Istennel való egyesülés kegyelmét s ne is törekedjetek többé arra a gyönyörökkel teljes egyesülésre, amelyről beszéltem. Mert hiszen, ami a legértékesebb az utóbbiban, az is ebből az előbbiből származik s nem is lehet az utóbbihoz eljutni, ha az ember nem érte el az előbbit,[2] vagyis ha akarata nincs teljesen Isten akaratának alávetve. Ó mily kívánatos ez az egyesülés! Mily boldog az a lélek, mely idáig jutott! Nyugalmat fog élvezni mind ebben, mind az örök életben! Semmiféle földi dolog sem képes már neki szomorúságot okozni - hacsak a saját lelki üdve nem forogna veszedelemben, vagy pedig azt látná, hogy valaki megsérti Istent. Nem bántja a betegség, nem a szegénység, nem a halál, kivéve, ha olyan személy hal meg, akinek elhunyta nagy veszteség az Egyházra nézve. Belátja ugyanis ez a lélek, hogy Isten jobban tudja azt, hogy mit tegyen, mint ő azt, hogy mit kívánjon.

Jegyezzétek meg, hogy vannak ilyen és vannak amolyan fájdalmak. Sok fájdalom önként fakad a természetünkből s így van a dolog az örömökkel is. A szeretet is okozhat fájdalmat, például mikor szánakozunk embertársunk baján. Ilyent érzett a mi Urunk is Lázár feltámasztásakor. Ezek a fájdalmak nem akadályozzák az Isten akaratával való egyesülést s nem okoznak a lélekben holmi sokáig tartó és a benső békét feldúló szenvedést. Hamar el is múlnak, mert - amint azokról a szívbeli örömökről mondottam, amelyeket az elmélkedésben élvezünk - úgy látszik, nem hatolnak a lélek mélyéig, hanem csak az érzékeket és a lelki tehetségeket érintik. Járnak-kelnek az előbbi lelki lakásokban, de nem lépnek bele abba, amelyről utoljára lesz szó.

De hát ez egyesüléshez, amelyről beszélek, nem szükséges az, hogy a lelki tehetségek fel legyenek függesztve? Nem, mert hatalmas az Úr és sok mindenféle úton tudja gazdagítani a lelket s tudja elvezetni ebbe a lelki lakásba. Nincs föltétlen szüksége arra a rövidebbik útra, amelyről szó volt. Azt azonban jegyezzétek meg, leányaim, hogy a hernyónak meg kell halnia, s ezen a hosszabb úton az fájdalmasabb lesz rátok nézve.[3] Amott ugyanis nagyon elősegíti ezt a meghalást az, hogy egy egészen új életben találjuk magunkat, emitt ellenben magunknak kell a hernyót kivégeznünk. Megvallom, hogy ez sokkal nehezebb dolog, de ennek a fáradságnak van is azután értéke; annál nagyobb lesz a jutalom, ha győztesen kerültök ki ebből a küzdelemből. Hogy ez lehetséges, ahhoz semmi kétség sem fér; föltéve, hogy meg van az isteni akarattal való igazi egyesülés.

Ez az az egyesülés, amely után egész életemben vágyódtam; ez az, amelyért folyton imádkozom az Úrhoz: ez a legvilágosabb és legbiztosabb. De jaj nekünk, mily kevesen érjük el! Ha az ember szerzetbe lép s kerüli a bűnt, azt hiszi, hogy mindent megtett! Pedig mennyi féreg van körülöttünk, melyet nem veszünk észre csak akkor, amikor már úgy elrágta erényeink gyökerét, mint az a féreg, amely tönkretette Jónás próféta borostyán-lugasát;[4] az önszeretet, önmagunknak túlbecsülése, embertársunkkal szemben elkövetett, ha nem is súlyos, megítélések, szeretetlenségek; legelső sorban pedig az, hogy embertársainkat nem szeretjük úgy, mint önmagunkat. Hiszen amúgy kénytelen-kelletlen csak megtesszük kötelességünket velük szemben, nehogy bűn legyen belőle, de azért mily messzire vagyunk attól, hogy teljesen egyesülve legyünk Isten akaratával.

De mit gondoltok, leányaim, vajon mi az Ő akarata? Az, hogy legyünk tökéletesek s hogy így egyesülve legyünk vele és mennyei Atyjával, amint ezért Ő Szent Felsége maga imádkozott.[5] Gondoljátok csak el, mennyi mindenre van még szükségünk, hogy ezt elérjük. Higgyétek el, hogy mikor ezt írom, nagyon fáj a szívem azért hogy oly messze vagyok tőle és pedig kizárólag a saját hibámból. Mert ennek eléréséhez nem szükséges, hogy az Úr nagy szellemi örömökben részesítsen bennünket: teljesen elég volt, hogy odaadta nekünk Fiát s megmutatta nekünk az utat. Nem azon múlik ám a dolog, vajon bele tudok-e nyugodni Isten akaratába akkor, ha meghal az édesatyám vagy a fivérem s hogy érzek-e fájdalmat, vagy sem; sem azon, hogy szívesen viselem-e el a szenvedéseket és betegségeket, ha ilyenekbe esem. Ez is jó, de nagyon sokszor nem egyéb, mint természetes okosság, amennyiben belenyugszunk a változhatatlanba. Mennyi ilyen és ehhez hasonló dolgot tettek meg a régi filozófusok egyszerűen bölcsességből. Tőlünk az Úr csak két dolgot kíván: azt, hogy szeressük Ő Szent Felségét és szeressük embertársunkat. Ezt a kettőt kell megvalósítanunk s ha e két parancsot tökéletesen teljesítjük, akkor egyesülve vagyunk vele. De amint mondtam, mennyire messze vagyunk attól, hogy ezt a két dolgot úgy tegyük meg a mi nagy Istenünknek, amint azt illik megtennünk. Adja meg nekünk Ő Szent Felsége azt a kegyelmet, hogy megérdemeljük ez állapotnak elérését; mert rajtunk múlik; csak akarnunk kell.

Arra vonatkozólag, vajon megtartjuk-e ezt a két parancsolatot, nézetem szerint a legbiztosabb jel az, ha teljesítjük a felebaráti szeretet kötelmeit. Mert hogy szeretjük-e Istent vagy sem, azt nehéz megmondani, bár erre vonatkozólag is vannak nagyon biztos jelek, amelyekből megérthetjük, hogy igazán szeretjük Őt: ellenben azt nem kell soká kutatnunk, hogy szeretjük-e embertársunkat. Legyetek meggyőződve, hogy minél jobban haladtok előre ez utóbbiban, annál jobban fogtok haladni az Isten iránti szeretetben is. Ő Szent Felsége ugyanis annyira szeret bennünket, hogy jutalmul felebaráti szeretetünkért ezerféle úton-módon fogja megnövelni azt a szeretetet, amellyel Neki tartozunk. Eziránt nincs semmi kétségem. Nagyon fontos tehát szemmel tartanunk magunkat, hogy miképpen állunk e tekintetben; ha jól, akkor minden rendben van. Mivel ugyanis a mi természetünk meg van romolva, nem lehetne meg bennünk a felebaráti szeretet, ha nem gyökereznék Isten iránti szeretetünkben.

Mivel ez a dolog annyira fontos, nővéreim, haladjunk vigyázattal s figyeljük meg magunkat még a legjelentéktelenebb dolgokban is. Azután meg ne vegyük komolyan azokat a nagyszerű gondolatokat, amelyek tömegesen szoktak jelentkezni imáinkban: hogy így meg úgy, mi mindent fogunk megtenni embertársainkért, vagy pedig egy lélek megmentéséért! Mert ha azután tetteink nem hasonlítanak ezekhez a tervekhez, ne higgyük, hogy megtennénk, ha alkalom nyílna rá. Ugyanezt mondom az alázatosságról és a többi erényekről is. Mert csodálatos cselfogásokat alkalmaz ám az ördög, ha el akarja velünk hitetni, hogy valamely erény megvan bennünk - holott nincs meg. Ilyenkor mozgósítja akár az egész poklot. S ebben igaza van, mert ezeken az elképzelt erényeken mindig meglátszik, hogy mi földben teremnek; ugyanis sohasem hiányzik bennük a hiúság, míg ellenben azok, amelyeket Istentől kapunk, mindig mentesek ettől és a kevélységtől.

Néha igazán mulatok azon, hogy egyes lelkek, mikor imába vannak merülve, mennyire szeretnének Isten kedvéért nyilvános sértegetést és megalázást tűrni, de ha azután valami kis hibát követnek el, mindent megtesznek, hogy titokban maradjon. Ha pedig nem követték el s valaki megvádolja őket, no hiszen, jaj annak! S ha már így van valaki, akkor legalább ne vegye komolyan az ő látszólagos erős-fogadásait. Higgye el, hogy azok nem az akaratnak elhatározásai - mert az igazi akarati elhatározás egészen más dolog - hanem inkább csak a képzeletének játékai. Ezen a téren játssza ugyanis az ördög az ő játékait s állítja fel csapdáit és nőknek, nemkülönben más tudatlan embereknek is nagyon sokat árthat. Mi ugyanis nem vagyunk képesek különbséget tenni a lelki tehetségek és a képzelet, nemkülönben ezernyi más belső dolgok között. Ó nővéreim, mily világosan meg lehet azt rajtatok látni, hogy közületek melyikben van meg az igazi felebaráti szeretet s melyikben nincs meg tökéletesen! Ha felfognátok, hogy mily fontos ránk nézve ez az erény, nem is törekednétek más után.

Ha azt látom, hogy egyes lelkek annyira fontolgatják, hogy mi minden történt lelkükben elmélkedésük alatt, vagy hogy, mikor elmélkednek, annyira fülig belemerülnek az imába, hogy nem mernek moccanni, nem mernek gondolkodni, nehogy elröppenjen az a kis szívbeli öröm és áhítat, amiben éppen részük van: arra gondolok, hogy mily kevéssé ismerik az Istennel való egyesülés útját! Mert hiszen rosszul gondolják, hogy ilyeneken múlik a dolog! Nem, határozottan nem, leányaim: az Úr tetteket kíván! Ha beteget látsz, akinek szolgálatára lehetsz, ne törődj azzal, hogy elmulasztod az elmélkedést, hanem könyörülj meg rajta. Ha fáj neki valamije: neked fájjon; ha meg kell magadtól vonnod az ételt, hogy neki jusson: tedd meg és pedig ne csak azért, hogy kedvébe járj, hanem azért, mert az Úr kívánja tőled ezt az áldozatot. Ez az igazi egyesülés Isten akaratával. S ha előtted valakit dicsérnek, örülj neki jobban, mintha téged dicsérnének. Igaz ugyan, hogy ezzel nem mondtam nagyot, mert ha valaki alázatos, akkor úgy sem tudja elviselni, hogy dicsérjék. Ellenben annál fontosabb, hogy örülni tudjunk olyankor, amidőn előttünk nővéreink erényeit magasztalják. Ha pedig hibát látunk valamelyikben, tekintsük azt a magunkénak és takargassuk.

Sokat beszéltem egy más írásomban[6] erről a tárgyról, mert meg vagyok arról győződve, nővéreim, hogyha e tekintetben nem állunk erősen, akkor el vagyunk veszve. Adja Isten, hogy ne is legyen minálunk ebben sohasem hiba. Ha ellenben állhatatosan gyakoroljátok a felebaráti szeretet erényét, akkor biztosra vehetitek, hogy el fogjátok érni az egyesülést Isten Ő Szent Felségével. Amíg azonban e pontban csak egy hibát fedeztek is fel magatokban; ha még annyi szívbeli és szellemi örömben volna is részetek; ha még annyira hinnétek is, hogy már elértétek a célt; sőt még ha a nyugalmi ima folyamán holmi kis elragadtatás is kijutott volna nektek - némelyek ugyanis azt hiszik, hogy ezzel azután minden el van érve - higgyétek el nekem, hogy még nem kaptátok meg az egyesülés kegyelmét. Kérjétek az Urat, hogy adjon nektek tökéletes felebaráti szeretetet, a többit pedig bízzátok reá. Ha ti minden erővel igyekeztek ezt az erényt megszerezni; ha megfékezitek akaratotokat; ha azt óhajtjátok, hogy mindenben nővéreitek akarata teljesedjék, még ha az a ti jogaitokat sértené is; ha - bármennyire tiltakozzék is ellene az emberi természet - meg tudtok feledkezni saját érdekeitekről és csak a máséit tartjátok mindig szem előtt; ha készörömest vállaljátok magatokra másnak munkáját: akkor Ő többet fog nektek megadni, mint amennyit ti kívánni tudnátok. Ne gondoljátok, hogy ez nem kerül áldozatba; ne képzeljétek, hogy ez csak úgy magától megy. Gondoljátok meg, hogy mennyibe került az a mi Jegyesünknek, hogy bennünket szeretett. Mily kínos halált szenvedett el érettünk a keresztfán, csak azért, hogy megszabadítson az örök haláltól.

_______________________________

[1] Ez a megjegyzés rendkívül fontos, amennyiben világosan feltünteti a Szentnek abbeli nézetét, hogy misztikus kegyelmek nélkül is el lehet jutni az Istennel való tökéletes egyesüléshez.

[2] Az “előbbi”, t. i. a természetes egyesülés, alapja az “utóbbi”-nak, vagyis a misztikus egyesülésnek. Az előbbi önmagában véve teljesen elegendő.

[3] Az egyesülésnek rövidebb útja az egyesülési imának kegyelme; ennek révén ha Isten éppen úgy akarja, akár a halálos bűn állapotából is egy pillanat alatt feljuthat valaki a lelki élet e fokára. A hosszabb út a természetes egyesülésé, vagyis az erénygyakorlaté; ezen az úton évek hosszú sora alatt, folytonos, kitartó erénygyakorlattal jut el az ember odáig, hogy nem ismer más akaratot, mint Istenét. Ezzel szintén meg van az egyesülés, s ez az aszketikus egyesülés alapja a misztikus egyesülésnek is, mert hiszen nélküle az utóbbi is az egyesülő imával jönne és megszűnnék. Ezen a hosszabb úton a “hernyó”-nak, önszeretetünknek meghalása természetesen fájdalmasabb; ott, a misztikus egyesülésben egy pillanat alatt elég az isteni szeretet lángtengerében; ellenben itt nekünk magunknak kell kivégeznünk s ez lassan megy, mert rendkívül szívós életű. Százszor, ezerszer gondoltuk már, hogy vége van s íme, alig hogy félrenézünk, újra feltámadt s ott van teljes életerőben. Pedig valahányszor beleszúrunk, mi szisszenünk fel, mert nekünk fáj.

[4] Jón. 4, 6-7.

[5] Jn. 17, 22.

[6] A tökéletesség útja, 7. fej.

Tovább...

A belső várkastély - Az ötödik lakás - II. fejezet

Ugyanazt folytatja; egy kedves hasonlat segélyével magyarázza meg az egyesülés imáját; elmondja, mik a hatásai a lélekre. Nagyon megszívlelendő fejezet.

Azt gondolhatnátok, hogy már mindent elmondottam, amit erről a lelki lakásról mondani lehet, pedig még sok van ám hátra. Mert, amint az elején megjegyeztem, a kegyelmekben itt nagy fokozati különbségek vannak. Ami magát az egyesülést illeti, arról csakugyan azt hiszem, hogy nem tudnék többet mondani. De mikor a lélek, akit Isten ebben a kegyelemben részesít, megteszi a magáét, akkor az Úr annyi mindent hoz benne létre, hogy arról sokat lehetne még mondani. Majd beszélek még az egyik vagy a másik dologról, meg arról, hogy általában mily nagy hatással van mindez rá. Hogy azonban jobban megértessem magamat, egy hasonlattal akarok élni, amely remélem, meg fog felelni ennek a célnak. Azt is meg fogjátok érteni belőle, hogy ez a dolog teljesen az Úr műve, s hogy mi egészen tehetetlenek vagyunk vele szemben. Ellenben sokat tehetünk azáltal, hogy előkészülünk e kegyelem befogadására, arra az esetre, ha az Úr meg akarná azt nekünk adni. Valószínűleg hallottatok már arról, hogy mily csodálatos módon jön létre a selyem. - Igazán csupán az Úristen képes ilyesmit létrehozni és csupán az Ő végtelen elméjében születhetik meg ilyen bájos gondolat! - Egy petéből, amely olyanféle, mint egy apró borsszem. Megjegyzem, én sohasem láttam, s azért ha nem egészen úgy mondanám el, amint van, nem az én hibám. Midőn kitavaszodik s a szederfa lombot hajt, ez a pete - amely addig, amíg nincs miből táplálkoznia, halott - életre kel. A hernyók szederfalevéllel táplálkoznak s mikor már megnőttek, néhány ágat tesznek közibük, amelyeken azután kis szájukkal fonják a selymet, önmagukból véve hozzá az anyagot. Így azután nagyon csinos gubókat hoznak létre, amelyekbe bezárják önmagukat s ezzel vége van a nagy és csúnya hernyónak, mert a gubóból szép fehér lepke bújik elő.

Vajon ki volna képes ezt elhinni, ha nem történnék szemünk előtt s nem bizonyítanák mások, hogy ez mindig így megy végbe? S vajon miképpen értsük meg, hogy olyan értelmetlen lények, mint a hernyó, vagy a méh, oly szorgalommal és oly találékonysággal dolgozzanak a mi hasznunkra s hogy a szegény kis hernyó életét veszítse a nagy igyekezetben? Még ha nem is mondanék egyebet, nővéreim, egy időre ez is elegendő elmélkedési tárgy volna számotokra. Ebben is szemlélhetnétek a mi Istenünknek csodáit és végtelen bölcsességét. S mi volna még, ha ismernénk az összes dolgok tulajdonságait? Nagy lelki hasznunkra van, ha állandóan gondolunk e felséges dolgokra s örülünk annak, hogy e hatalmas és bölcs királynak vagyunk a jegyesei.

Azonban térjünk vissza ahhoz, amiről beszélni kezdtem. Ez a hernyó, a mi lelkünk, életre kel, midőn a Szentlélek melege fölébreszti, ő pedig kezdi felhasználni az általános segítő kegyelmet, amelyet Isten mindnyájunknak megad s hasznára fordítja a kegyelem eszközeit, amelyeket Ő Egyházára bízott; szóval gyónik, jó könyveket olvas, szentbeszédeket hallgat. Ez ugyanis a legjobb orvosság a lélek számára, amely meghalt s gondatlanságban, bűnök és bűnre vivő alkalmak közepette tengeti létét. Ekkor kezd élni és táplálkozni az említett élelmiszerekkel. Jó elmélkedéseket végez, mindaddig, amíg meg nem nőtt. Mikor ennyire jutott, akkor lesz alkalmas az én hasonlatomra, mert előbbi dolgai nem tartoznak ide. Amint ugyanis ez a lélek, ez a kis hernyó megnőtt, elkezdi fonni a selymet s építi a házát, melyben meg kell halnia. Ez a ház - s ezt akartam itt megértetni - Krisztus Urunk. Valahol olvastam, vagy hallottam, hogy a mi életünk el van rejtve Krisztusban, vagy Istenben, ami egyre megy, vagy pedig, hogy a mi életünk a Krisztus.[1] Hogy hol van ez megírva, az nem határoz ebben az esetben.

Látjátok tehát, leányaim, Isten kegyelmével elérhetjük azt, hogy maga Ő Szent Felsége legyen a mi lakásunk. Ugyanis az egyesülés imájában valóban benne lakunk, amennyiben mi készítjük őt lakásul magunknak. Megjegyzendő azonban, mikor azt mondom, hogy Isten a mi lakásunk s hogy mi magunk vagyunk képesek azt elkészíteni úgy, hogy benne lakhassunk, távolról sem akarom azt mondani, hogy szabadon mehetünk be Istenbe, vagy pedig elhagyhatjuk. A lakást készíthetjük ugyan a magunk számára, önmagunkat is szabadon elhagyhatjuk, de hogy Istenbe bemenjünk, vagy Őt elhagyjuk, az már nem függ tőlünk. Úgy tetszhetnék, mintha azt mondanám, hogy képesek vagyunk Istentől valamit elvenni, vagy neki valamit adni, tekintve, hogy Ő a mi lakásunk, amelyet mi magunk készítünk el, hogy benne lakhassunk. Nagyon is képesek vagyunk erre: nem ugyan oly értelemben, hogy Istentől valamit elvegyünk, vagy neki adjunk, hanem úgy, hogy önmagunkból vegyünk el és adjunk, amint teszik azok a kis selyemhernyók. Mert abban a pillanatban, amidőn mi megtesszük azt, amire képesek vagyunk - ami úgyszólván annyi, mint semmi - az Úr ehhez a kicsike kis cselekményhez hozzáadja végtelen nagyságát s ajándékunknak oly értéket kölcsönöz, hogy annak méltó jutalma csupán Ő maga lehet. S miután így Ő végezte az oroszlánrészét a dolognak, a mi kis fáradságunkat egyesíti azokkal az óriási szenvedésekkel, amelyeket Ő viselt el s az egész egy dologgá lesz.

Rajta tehát, leányaim, munkára fel, szőjük ezt a mi gubónkat; adjuk oda önszeretetünket, akaratunkat, a földi dolgokhoz való ragaszkodásunkat és gyakoroljuk szorgalmasan az önsanyargatást, az elmélkedést, az engedelmességet s a többit; hiszen jól tudjátok, mi mindenre van szükség. Tegyünk meg mindent, amint legjobban tudjuk s amint tenni tanultuk. Haljon meg, pusztuljon el az a hernyó - aminthogy illik is meghalnia, ha egyszer betöltötte rendeltetését - s meglátjátok, hogyan látjuk majd meg Istent; úgy merülünk bele az Ő nagyságába, mint ez a hernyócska az ő gubójába. Értsétek meg: mikor azt mondom, hogy meglátjuk Istent, abban az értelemben mondom, amint az ebben az egyesülésben történik.

Nézzük már most, hogy mi lesz abból a hernyóból, mert hiszen miatta mondtam el a többi dolgot. Hogy mi lesz belőle? Mikor belemerül ebbe az elmélkedésbe és teljesen meghalt a világ számára, akkor kirepül fehér pillangó alakjában. Ó végtelen Istenem! s milyenné alakul át az a lélek csupán azért, mert egy kis ideig - nézetem szerint ez az állapot sohasem tart még egy félóráig sem - egyesülve volt Isten nagyságával! Nem túlzok mikor azt mondom, hogy nem ismer önmagára. Mert amennyire különbözik a csúf hernyó a fehér pillangótól: ugyanez a különbség van meg itt is. Nem érti, hogy miképpen érdemelte meg ezt a nagy boldogságot - akarom mondani, nem érti, miképpen jutott hozzá, mert hiszen azt tudja, hogy megérdemelésről szó sem lehet - emészti a vágy, hogy Istent méltóan dicsőíthesse; szeretne megsemmisülni és ezer halált halni érette. Felgyullad benne az óhaj, hogy nagyokat szenvedhessen; hirtelenében nem is tud másra gondolni. Szeretne nagy önsanyargatást végezni; szeretne a magányba vonulni; szeretné, ha Istent mindenki ismerné; nagy fájdalmat okoz neki az a tudat, hogy Istent annyian megbántják. Ezekről a dolgokról egyébként majd részletesebben beszélek, amikor a következő lelki lakásról lesz szó. Ugyanis, ami erre a lakásra vonatkozik, az majdnem éppen úgy áll a következőre nézve is, de azért a hatások erőteljességüket tekintve, nagyon különbözők. Mert, mint mondtam, ha az a lélek, amellyel Isten e lakásban egyesült, igyekszik előbbre jutni, nagy dolgokat fog megérni.

Mekkora zavarban van tehát ez a kis pillangó, pedig soha életében nem élvezett tökéletesebb nyugalmat és békességet! Az ember önkéntelen Isten dicsőítésére fakad, ha látja, hogyan röpköd ide s tova; nem tudja hová üljön, hova telepedjék! Amióta ez a kincs az övé, minden kicsinyes neki, amit a földön lát; különösen akkor van így, ha Isten sokszor itatta meg ezzel a borral, mert hiszen minden egyes esetben újabb haszna van belőle.
Most már semmibe se veszi azt a munkát, amit hernyókorában végzett, mikor úgy szép lassan szövögette a gubóját. Most már kinőtt a szárnya. Hogyan haladhatna most lassú lépésben, mikor röpülni képes? Vágyai akkora méreteket öltöttek, hogy bármit tegyen is Istenért, az az ő szemében mind semmiség! Azt sem veszi sokba, amit a szentek elszenvedtek, mert tapasztalatból tudja, mily hathatós Istennek segítsége s mennyire képes átalakítani s olyanná tenni a lelket, hogy nem is hasonlít többé ahhoz, ami volt. Amilyen lanyha volt az önsanyargatásban azelőtt, éppen olyan erős most. Azelőtt úgy ragaszkodott rokonaihoz, barátaihoz és a földi javakhoz, hogy ha olykor kívánta, vagy el is határozta, sőt meg is kísérelte a tőlük való távolodást, az eredmény az volt, hogy még erősebbek lettek bilincsei; most ellenben még az is terhére van, amire velük szemben Isten parancsai kötelezik. Minden untatja, mert tapasztalta, hogy az igazi nyugalmat a teremtményekben nem lehet megtalálni.

Azt hihetnétek, hogy túlságos sokat beszélek ezekről a dolgokról, pedig sokkal többet lehetne még mondanom s akinek Isten megadta ezt a kegyelmet, azt fogja találni, hogy nagyon is röviden végeztem velük. Nem csoda tehát, hogy ez a kis pillangó pihenőhelyet keres, mivel oly idegennek érzi magát a földi dolgok között. De vajon hová menjen szegényke? Oda visszamennie, ahonnét jött, nem lehetséges, mert, mondtam, ez nincs hatalmunkban. Bármit tegyünk is, az egyesülés imáját nem fogjuk elérni, míg csak Isten újra meg nem adja azt nekünk. Én jó Uram! s mennyi új szenvedés vár erre a lélekre! Pedig ki hinne ilyesmit ilyen magasztos kegyelem után?! De hát a keresztet akár így, akár úgy, hordoznunk kell, ameddig csak élünk. Ha pedig valaki azt állítaná, hogy amióta erre a fokra ért, állandóan nyugodt és folyton szellemi örömet élvez, annak én azt mondom, hogy sohasem jutott idáig. A legjobb esetben a megelőző lelki lakásnál tart s esetleg részesült valami kevés szellemi örömben, amelyhez hozzájárult szervezetének gyöngesége. Ha ugyan nem a rossz szellemtől származik az egész, aki nyugalmat szerez neki, hogy azután annál veszedelmesebb támadást intézzen ellene. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy akik csakugyan ideértek, nem élveznek lelki békét; sőt igenis, nagyon is békében van a lelkük, mert az említett szenvedések oly nagy értékűek s oly nemes forrásból származnak, hogy bármekkorák legyenek is önmagunkban, éppen ők adják meg a léleknek a békét és a nyugalmat.

A világ oly undort kelt a lélekben, hogy vágyva vágyódik eltávozni belőle; s ez a vágy rendkívül fájdalmas lehet. Csak az a gondolat képes rajta könnyíteni, azt mérsékelni, hogy Isten maga kívánja maradásunkat ebben a száműzetésben. S még ez sem elegendő, mert bár akkora kegyelmeket kapott a lélek, akaratát még mindig nem képes teljesen alárendelni Isten akaratának. Erről majd később lesz még szó. Igaz ugyan, hogy folyton gyakorolja magát abban, hogy akaratát Istennek alárendelje, de ez nála még sok lelki küzdelembe és sok sírásba kerül. Erről nem tehet, mert még nem kapott több kegyelmet. Valahányszor elmélkedik, bizonyos tekintetben az a legnagyobb szenvedése, hogy nem halhat meg. Még nagyobb fájdalmat okoz neki az, hogy Istent ezen a világon annyian sértegetik s oly kevesen tisztelik; hogy az eretnekség és a pogányság lakta vidékeken annyi lélek kerül az örök kárhozatba. De azért legjobban az fáj neki, hogy keresztény lelkek is elvesznek; mert bár akkora az irgalma az Úrnak, hogy a legrosszabb életű ember is megtérhet és megüdvözülhet, azért mégis attól tart, hogy sokan kárhoznak el. Főleg emiatt fáj neki, hogy életben kell maradnia.

Ó én nagy Istenem! néhány esztendeje, sőt talán csak néhány napja annak, hogy ez a lélek csak magára tudott gondolni! Vajon ki ébresztett benne ilyen gondokat? Mert még ha éveken át végeznénk is elmélkedést, ezek a fájó érzelmek nem jutnának bennünk olyan magas fokra, mint amilyenek ebben a lélekben. De édes Istenem, ha napokon, sőt éveken keresztül fontolgatnám, hogy mekkora rossz Istennek megbántása, amely világszerte történik; ha azon gondolkodnám, hogy akik elkárhoznak, azok az Ő gyermekei és az én testvéreim; ha nézném azokat a veszedelmeket, amelyek életünk folyamán környékeznek s meg-meggondolnám, hogy mily jó dolog itthagyni ezt a nyomorúságos életet: hát ez sem volna talán elég? Nem, leányaim, ez a fájdalom még akkor sem volna olyan nagy, mint az, amelyet a szemlélődésből merítünk. Igaz ugyan, hogy ha az Úr kegyelmével folyton ezekről elmélkednénk, tényleg átérezhetnénk ezeket a dolgokat, de a fájdalmunk még sem volna olyan mély. Az egyesülő ima okozta fájdalom a bensőnk legmélyéig hat s hasogatja és megőrli a lelkünket, anélkül, hogy az keresné ezt az érzelmet s anélkül, hogy képes volna tőle szabadulni. De hát mi ez akkor? Honnét ered az egész? Nem hallottátok - hiszen az imént is idéztem, bár nem ezért - hogy az Énekek éneke aráját Isten a borpincébe helyezte és rendezte benne a szeretetet?[2] Itt is úgy van. A lélek teljesen Isten kezére bízza magát s szerelme akkora, hogy csak egy dolgot tud kívánni: azt, hogy tegyen vele Isten, amit akar. Nem is hiszem, hogy Isten ezt a kegyelmet megadja másnak, mint az olyan léleknek, amelyet már a magáénak tekint.

Ebből az egyesülésből a lélek, anélkül hogy megértené, miként történt, úgy távozik, mintha Isten egy titkos pecsétet ütött volna rá. Úgy is viseli magát az egyesülés idején, mint a viasz a pecsétnyomó alatt. Értem, hogy nem ő maga jelzi meg magát, hanem más üti rá a pecsétet; ő nem tesz mást, mint hogy átengedi magát; sőt még azt a puhaságot, amely a megpecsételést lehetővé teszi, még azt sem köszöni önmagának. Az egyetlen dolog, amit tesz az, hogy nyugodtan marad és nem ellenkezik. Én jó Istenem, itt is minden a Te költségedre megy! Csak azt az egyet kívánod, hogy akaratunkat átengedjük neked s hogy a viasz ne álljon ellent.

Látjátok, leányaim, mit nem tesz Isten csupán azért, hogy ez a lélek az Övének tekintse magát! A magáéból ad neki: azokból az érzelmekből, amelyek Fiának szívét dobogtatták földi élete alatt. Mert vajon ki óhajtotta Nála jobban elhagyni ezt az életet? Hiszen nyíltan ki is mondotta Ő Szent Felsége az utolsó vacsorán: “Vágyva vágyódtam ...” De hát hogy van az Uram: nem vetted szemügyre azt a fájdalmas, rettenetes kínhalált, amely Rád vár s nem ijedtél vissza tőle? Nem - feleled nekem - mert a lelkek iránti szeretetem s az a vágyam, hogy üdvözüljenek, összehasonlíthatatlanul nagyobb volt a rám váró kínoknál; azok a szenvedések pedig, amelyeket miattuk szenvedtem és szenvedek, amióta e világon vagyok, messze felülmúlják kínszenvedésem és kereszthalálom gyötrelmeit.

Efölött sokat szoktam gondolkozni s ismerek egy lelket, amely tűrhetetlen kínokat áll ki, midőn látja, hogy a mi Urunkat sértegetik, úgy hogy sokkal inkább szeretne meghalni, minthogy ezt tovább kelljen néznie. Elgondolom azonban, hogy mi ennek a léleknek szeretete a Krisztuséhoz viszonyítva - ahhoz mérten aránylag semmi - s ha ez a lélek mégis oly elviselhetetlen kínokat tud érezni a bűnök miatt, vajon mik lehettek a Mi Urunk, Jézus Krisztus érzelmei?! Micsoda rettenetes kín lehetett az élete, tekintve, hogy mindent tudott s állandóan látta azokat a nagy bűnöket, amelyeket Atyja ellen folyton elkövettek? Én igazán azt hiszem, hogy ez a szenvedés nagyobb volt, mint szent kínszenvedésének fájdalmai; mert hiszen ez utóbbiak az előbbieknek befejezését jelezték. Meg azután az Úr Jézus örült annak, hogy halálával megvált bennünket: hogy szenvedésével Atyja iránti szeretetéről tesz bizonyságot: mindez mérsékelhette kínjait. Hiszen emberekkel is megesik, hogy Isten iránti szeretetből nagy önsanyargatást végeznek s alig érzik a fájdalmat, úgy hogy mindaz, amit tesznek, semmiségnek tűnik fel előttük és szeretnének sokkal többet tenni. Mit érezhetett tehát Ő Szent Felsége, midőn ily magasztos alkalma nyílt egyrészt megmutatni Atyjának, hogy mily tökéletesen kész neki engedelmeskedni, másrészt pedig bebizonyítani testvérei iránt érzett végtelen szeretetét?! Mily élvezet szenvedni és megtenni Isten akaratát! Ellenben elnézni azt, hogy szünet nélkül mennyi bűnt követnek el Ő Szent Felsége ellen; hogy mennyi lélek megy a pokolba: ezt én olyan rettenetes dolognak tartom, hogy, ha Krisztus Urunk nem lett volna több, mint ember, egy napi ilyen szenvedés nem egyszer, hanem ezerszer megölte volna.

____________________________________

[1] Kol 3, 3.
[2] Én. 2, 4. Lk 22, 15.



Tovább...

A lélek fohászai (XII. 4-5)

4. Ó, halandók, térjetek észre! Tekintsétek királyotokat, mert hiszen most még szelíd hangulatban találjátok, hagyjátok abba azt a sok gonoszságot, forduljon haragotok és erőtök azok ellen, akik nektek ellenségeitek, és el akarják venni örökségeteket. Kapjatok észbe, nyissátok ki szemeteket, és kérjetek hangosan és zokogva világosságot Attól, aki a világ világossága. Értsétek meg a helyzetet, az Isten szerelmére, hiszen ti most minden erőtökkel azt igyekeztek megölni, aki, hogy életet adjon nektek, elvesztette a magáét. Gondoljátok meg, hogy Ő az, aki titeket ellenségeitek ellen védelmez. És ha mindez nem volna elég, térítsen észre benneteket az a tudat, hogy semmit sem tudtok tenni az Ő hatalma ellen, és hogy ezért a nagy tiszteletlenségért és vakmerőségért előbb-utóbb a pokolban kell bűnhődnötök. Vagy talán az a tudat tesz benneteket olyan vakmerőkké, hogy Ő Szent Felségét megkötve és bilincsben tartja az irántunk való szeretet?! Hiszen akkor nem vagytok jobbak hóhérainál, akik miután megkötözték Őt, ütötték, verték és sebeket ejtettek Rajta.

5. Ó, én Istenem! Mennyit szenvedsz Te olyanokért, akik ugyancsak kevésbé veszik a Te fájdalmadat! Eljön az idő, Uram, mikor ki fogod mutatni igazságodat és azt, hogy az épp akkora, mint amilyen irgalmad volt. Kapjatok észbe, keresztények, fontoljátok meg jól, mert eléggé sohasem fogjuk megérteni azt, hogy mivel tartozunk a mi Urunknak, Istenünknek és azt, hogy milyen végtelen az Ő irgalma. Azonban tekintve, hogy igazságossága épp akkora, jaj nekem! jaj nekem! mi lesz majd azokkal, akik rászolgáltak arra, hogy azt végrehajtsa rajtuk, hogy azt ragyogtassa velük szemben?!

Tovább...

A belső várkastély - Az ötödik lakás - I. fejezet

Arról kezd beszélni, hogy miképpen egyesül a lélek Istennel az imában; megmagyarázza, miből vehető észre, hogy a dolog nem tévedés.

Ó leányaim, hogyan mondjam el nektek az ötödik lelki lakásnak gazdagságát, kincseit és örömeit! Azt hiszem, jobb volna nem beszélnem e belső lakásokról, mert hiszen sem alkalmas kifejezéseket nem lehet rájuk találni, sem az értelem nem képes őket felfogni, sem a hasonlatok nem képesek ezeket a dolgokat megértetni. Mélységesen alattuk van minden, ami földi. Én, jó Uram, küldj nekem világosságot az égből, hogy valamelyest adhassak belőle ezeknek a te szolgáló leányaidnak. Hiszen a te kegyelmedből egyesek oly gyakran részesülnek ezekben a szellemi örömökben; fel kell tehát őket világosítanom, nehogy az ördög, a fényesség angyalának öltözve, rászedhesse őket. Hiszen egyetlen vágyuk az, hogy Neked kedvedben járjanak.
Azt mondottam hogy egyesek részesülnek e kegyelmekben, pedig inkább azt kellene mondanom, hogy nagyon kevesen vannak, akik nem lépnek be abba a lakásba, amelyről most akarok beszélni.[1] Ezekben a dolgokban fokozati különbség van s azért mondom, hogy legtöbben belépnek; vannak ugyanis benne egyes kegyelmek, amelyekben nézetem szerint, csak kevesen részesülnek. Azonban, még ha csak a kapujáig is jutna el valaki ennek a lakásnak, már az is rendkívül nagy kegyelme az Úrnak, mert bár sokan vannak a hivatalosak, kevesen vannak a választottak.[2]
Azt mondhatjuk, hogy habár mi, akik a Kármelnek ezt a szent ruháját viseljük, valamennyien arra vagyunk hivatva, hogy elmélkedjünk és szemlélődjünk - mert hiszen ezt mutatja rendünk eredete is, amennyiben abból a családból, a Kármel-hegyének a szent remetéitől származunk, akik magányukban a világ iránti teljes megvetéssel kutatták ezt a kincset, ezt a drága igazgyöngyöt, amelyről itt beszélünk - mindazonáltal kevesen tesszük meg a magunkét s így nem csoda ha az Úr nem mindegyikünknek mutatja azt meg. Mert hiszen, ami azt illeti, külsőleg s mindabban, ami az erények megszerzésére szükséges, jól állunk; hogy azonban az ötödik lakásig jussunk, ahhoz nagyon sok szükséges, nagyon sok! Nem szabad a dolgot könnyen vennünk egy pillanatra sem. Rajta tehát, leányaim, könyörögjünk az Úrhoz, hogy ha már lehetséges ezen a földön némiképpen élvezni a mennyei boldogságot, adja meg nekünk ezt a kegyelmet s ne engedje, hogy attól saját hibánk folytán elessünk. Mutassa meg nekünk az utat s adjon lelkünknek erőt, hadd ásson mindaddig, amíg csak e rejtett kincshez nem jut. Mert tény az, hogy ez a kincs mibennünk van. Ezt akartam én veletek megértetni, ha ugyan az Úr azt akarta, hogy ez sikerüljön nekem. Szándékosan mondottam, hogy adjon az Úr a lelkünknek erőt: mert testi erőre nem szorulunk s eljuthatunk a célhoz, még ha esetleg Isten ez utóbbit meg is vonta volna tőlünk. Mindenki képes tehát arra, hogy megszerezze magának az Ő kincseit. Adjon csak Neki mindenki annyit, amennyije van: Ő megelégszik vele. Legyen áldva a mi nagy Istenünk!

Értsétek azonban meg, leányaim, hogy csak úgy léphettek be e lakásba, amelyről beszélünk, ha nem marad semmitek sem. Legyen sok, amitek van, vagy legyen kevés, az mindegy: az Úr az egészet magának követeli és annál több kegyelmet kaptok tőle, minél kevesebbet tartotok meg magatoknak.
Nincs jobb jele annak, hogy az egyesülés imájáig jutottunk-e már vagy sem, mint az, hogy teljesen lemondtunk mindenről.
Ne gondoljátok, hogy ez az ima is olyan álomféle, mint az előbbi. Álomféle - mondom - mert a nyugalom imájában a lélek tényleg úgy van, mintha bóbiskolna, amennyiben látszólag sem nem alszik, sem nincs ébren. Itt azonban teljesen alszunk és pedig mélyen alszunk a világ dolgai és önmagunk számára, amennyiben tényleg addig a rövid ideig, ameddig tart, az ember nem érez semmit és nem képes semmire sem gondolni. Itt nem kell azon mesterkednünk, hogy felfüggesszük értelmünk működését. A lélek, ha ugyan szeret, még csak azt sem tudja hogyan szeret, ki az, akit szeret, sem azt, hogy mit akar. Egyszóval úgy van, mint aki teljesen meghalt a világ számára, hogy annál jobban éljen Istennek. Nem képzelhető édesebb halál. A lélek mintegy el van szakítva mindazoktól a működésektől, amelyeket testben szokott végezni. Édes halál, mert bár a lélek látszólag elválik a testtől, annál jobban érzi magát Istenben. Igazán nem tudom, van-e ilyenkor elég élet az emberben arra, hogy lélegzetet vegyen.

Épp most ötlött eszembe ez a kérdés s én igazán azt hiszem, hogy az ember ilyenkor nem lélegzik, vagy ha mégis, akkor legalább is nem észrevehetőleg. Egész értelme azon töri magát, hogy megértsen valamit abból, amit érez s mivel ehhez nincs elég ereje, ott marad teljesen elámulva s ha nem is veszti el egészen az eszméletét, legalább is - amint mondani szokás, ha egy ember annyira oda van, hogy halottnak látszik - nem tudja mozgatni se kezét, se lábát. Ó mily csodálatosak Isten titkai! Nem tudok abba belefáradni, hogy nektek magyarázzam őket, ameddig csak valami kevés reményem van is a sikerre. Szívesen mondok ezer oktalanságot, ha közbe-közbe csak egyszer is sikerül megértetnem magamat, hogy így dicsőíthessük az Urat.

Említettem, hogy ez az ima nem olyan álomféle, mint az előbbi. Csakugyan, a legutóbb tárgyalt lakásban, hacsak nincs a léleknek már sok tapasztalata, kétségben marad az iránt, hogy mi történt vele. Vajon nem képzelődött-e? Nem aludt-e? Istentől jött-e a dolog? Vajon nem az ördög volt-e, aki a fényesség angyalának öltözött? Szóval ezernyi gyanúval van eltelve s jó is, ha gyanakszik, mert, amint említettem, ott még saját természetünk is tévútra vezethetne.
A mérges fenevadak ugyan már nem igen képesek a negyedik lelki lakásba behatolni, de azért belopódzik oda olykor egyik-másik gyíkocska, amely kicsiny lévén, mindenhová be tud furakodni s ha, amennyiben nem vetünk rá ügyet, nem is okoz komolyabb bajt, azért nagyon kellemetlen lehet. Ezek a gyíkocskák holmi kicsinyeskedő gondolatok, amelyek a képzeletből és más, fent említett okokból származnak. Ellenben e lelki szállásba a gyíkocskák sem tudnak többé behatolni, bármennyire fürgék legyenek is, mert itt nem működik sem a képzelet, sem az emlékezet, sem az értelem s így semmi sem zavarhatja a boldogságot.

Sőt, azt merném állítani, hogy ha ez az állapot csakugyan Istennel való egyesülés, akkor a rossz szellem nem avatkozhatik bele és semmiképpen nem árthat nekünk. Ő Szent Felsége ilyenkor oly bizalmasan érintkezik és oly szorosan egyesül a lélek legbensőbb lényével, hogy az ördög oda nem mer betolakodni s különben is aligha ért valamit ebből a titokból. Sőt világos is, hogy nem értheti. Mert hiszen azt mondják, hogy nem látja a mi gondolatainkat, akkor pedig még kevésbé érthet meg egy annyira titkos dolgot, mint ez. Ó mily boldogság ez az állapot, amelyben az az átkozott nem képes többé nekünk kárt okozni! A lélek tehát rendkívül sokat nyer, főleg azért, mert Istennek ilyenkor alkalma van benne működni anélkül, hogy valaki más vagy akár mi magunk is zavarhatnánk munkájában. Mi mindent nem ad nekünk ilyenkor Az, aki annyiszor szeret adni s meg tud adni mindent, amit adni akar.

Azt hiszem, hogy kissé rátok ijesztettem azzal, hogy feltételesen mondtam: “ha ez az állapot Istennel való egyesülés”. Azt kérdezhetnétek ugyanis, hogy vannak talán másféle egyesülések is? De mennyire vannak! Ha a szeretetünk haszontalan dolgokra irányul s elég erős, az ördög nagyon is képes azt elragadtatásig fokozni, azonban ezt nem azon módon teszi, mint az Úristen, nem azzal a gyönyörrel, elégedettséggel, békességgel és élvezettel. Az a boldogság, amelyről itt beszélünk, messze túlhaladja az összes földi gyönyöröket, élvezeteket és örömöket. Sőt ennél többet is mondhatunk, mivel ugyanis ezek az élvezetek egészen más forrásból fakadnak, mint a földiek, egészen más hatással is vannak ránk, amint ezt tapasztalatból tudjátok. Említettem egy alkalommal,[3] hogy úgy van a dolog, mintha a szívbeli örömök csupán a testnek felületét érintenék, a szellemiek ellenben behatnának egészen a csontvelőig. Azt hiszem, ez a hasonlat találó: most sem tudnám a dolgot jobban megmagyarázni.

Úgy tűnik fel azonban nekem, hogy ti még nem vagytok megelégedve s attól féltek, hogy még mindig tévedésbe eshettek. Tényleg, nem könnyű ezeket a belső dolgokat elemezni. Azok számára, akik tapasztalatból ismerik őket, elég lesz, amit mondottam, mert a különbség nagy. Egyébként azonban egy teljesen világos jelet akarok felemlíteni, amely kizár minden tévedést aziránt, vajon a dolog Istentől van-e vagy sem. Ő Szent Felsége éppen ma juttatta eszembe s nekem teljesen megbízhatónak látszik.
Ha nehéz kérdéseket fejtegetek, rendesen ezt a kifejezést használom, hogy “azt hiszem”,[4] még akkor is, ha értem a dolgot és tudom, hogy helyesen fejezem ki magamat. Ezzel csak azt akarom jelezni, hogy ha mégis tévednék, kész vagyok elfogadni tudós embereknek eltérő nézetét. A nagy tudósokban ugyanis van valami, nem tudom micsoda, aminek folytán még akkor is hozzá tudnak szólni az ilyen lelki dolgokhoz, ha egyébként nem is volna e téren tapasztalatuk. Mivel ugyanis az Úr világító szövétnek gyanánt állította őket föl Egyházában, ha ilyesmit eléjük terjesztenek, azonnal belátják, hogy mi benne az igaz. Ha pedig egyébként nem laza erkölcsűek, hanem Isten szolgái, sohasem ütköznek meg az Ő kegyelmeinek nagyságán, mert tudják nagyon is jól, hogy többre, sőt sokkal többre is képes. Ha pedig olyan dolgokkal állnak szemben, amelyek nem elég világosak, találnak hasonlókat tudományos könyveikben s azok alapján meg tudják ítélni, vajon megengedhetők-e. E tekintetben sok tapasztalatom van. De ugyancsak beszélhetnék eleget félművelt emberekről is, akik mindenen elszörnyűködnek. Elég bajom volt velük. Én legalább azt hiszem, hogy ugyancsak elzárkózik Isten kegyelmei elől az olyan ember, aki nem hiszi, hogy Isten sokkal többre is képes, s hogy olykor egyesült és egyesül most is teremtményeivel. Azért, nővéreim, ilyesmi sohase essék meg veletek, hanem higgyétek, hogy Isten hatalmának nincs határa. Azt se nézzétek, hogy jó emberek-e azok vagy pedig hitványak, akiket ilyenekben részesít, mert Ő Szent Felsége jól tudja, mit tesz s amint mondtam nektek, ebbe nem szabad beleavatkoznunk. A mi dolgunk csupán az, hogy szívünk egyszerűségében és mély alázatossággal szolgáljunk Istennek és dicsőítsük Őt tetteiért és csodáiért.

Visszatérek már most arra a jelre, amelyről azt mondtam, hogy egészen megbízható. Nézzétek tehát ezt a lelket, amelyet Isten oktalanná tett minden mással szemben, csak azért, hogy beleoltsa az igazi bölcsességet. Sem nem lát; sem nem hall, sem nem ért addig a rövid ideig, amíg ez állapotban van. Mert ez mindig rövid ideig tart s neki magának még rövidebbnek látszik, mint amilyen valójában. Olyan sajátos módon foglal helyet Isten e léleknek legbensőbb bensejében, hogy midőn az utóbbi magához tér, teljesen biztos afelől, hogy Istenben volt és Isten ő benne. Ez az igazság oly mélyen vésődik tudatába, hogy ha közben esztendők múlnának is el anélkül, hogy Isten megismételné ezt a kegyelmét, sem nem felejti el, sem kétsége nem merül fel aziránt, hogy csakugyan Istennel volt. Ez a legfontosabb ebben a dologban. Természetesen nagy hatással is van a lélekre ez a kegyelem, de ezt egyelőre mellőzzük, majd később térek rá vissza.

Azt mondjátok talán nekem: “De hát hogyan látta és hogyan értette meg, hogy Istennel egyesült, mikor sem nem látott, sem nem értett semmit!” Értsétek meg, nem azt mondom, hogy akkor látta, hanem, hogy most látja be egészen világosan s itt is nem valami látomásról van szó, hanem egy bizonyos, a lélekben megmaradó szilárd meggyőződésről, amilyent csak Isten képes benne létrehozni. Én például ismerek egy személyt, aki nem tudta, hogy Isten jelenléte, hatalma és lényege által mindenütt jelen van[5] s íme egy ilyen egyesülő ima felvilágosította őt erről, sőt rendületlenné tette erre vonatkozó hitét. Egyike azoknak a félművelt tudósoknak, akikről beszéltem, azon kérdésére, hogy miképp lakozik Isten bennünk, azt mondta neki, hogy Isten csupán kegyelme révén van jelen a dolgokban. Ez a féltudós ugyanis éppoly keveset tudott róla, mint ő maga, mielőtt Isten megértette volna vele. Ő azonban nem hitt neki; másokhoz fordult kérdésével s nagy volt öröme, mikor azoktól megtudta az igazat.[6]

Valahogy ne gondoljátok, hogy ez a bizonyosság valami anyagi alakban marad meg bennünk, mint például a Mi Urunk Jézus Krisztusnak teste, mely láthatatlanul van az Oltáriszentségben. Ez tévedés volna. Itt semmi ilyesmi nem marad meg, csupán az Istenség. De miképpen hagyhat bennünk ilyen bizonyosságot az, amit nem láttunk? Ezt már én nem tudom, ez az Úristen dolga: amit azonban mondok, az úgy van. Akinél ez a bizonyosság nem marad meg, arról én nem is hiszem el, hogy az egész lelke egyesült Istennel. Lehetséges, hogy egyik vagy másik lelki tehetség egyesült vele, vagy az is lehet, hogy az illető más valami kegyelmet kapott azok közül, amelyekben Isten a lelkeket részesíteni szokta. Ne kíséreljük meg e dolgok hogy-mikéntjét észokokkal megmagyarázni: hiába keresnénk ilyeneket, mert a mi értelmünk nem képes arra, hogy fölfogja őket. Minek is törnénk az eszünket ilyeneken? Elégedjünk meg azzal a tudattal, hogy mindenható az, aki ezeket a dolgokat teszi. A mi erőnkkel semmiképpen sem tudjuk elérni e kegyelmeket, kizárólag Istentől kapjuk azokat s így ne is csodálkozzunk rajta, hogy nem vagyunk képesek őket megérteni.

Értelmünknek e tehetetlensége eszembe hozza az Énekek éneke arájának egy mondását. “Odakísért engem a király a borpincébe”,[7] illetve, azt hiszem úgy mondja, hogy: bevezetett. Nem azt mondja tehát, hogy ő maga ment oda. Azt is mondja, hogy járt-kelt, erre is, arra is, keresve Kedvesét.[8] Nézetem szerint az egyesülés imája az a borpince, ahová az Úr bevezet bennünket, amikor neki tetszik és ahogy neki tetszik, de ahová saját erőnkből sohasem vagyunk képesek bejutni. Csupán Ő Szent Felsége képes bennünket bevezetni és belehelyezni saját lelkünk legbensejébe. Hogy még jobban megmutassa csodáit, nem akarja, hogy ebben a mi akaratunk bármiképpen érvényesüljön; ellenkezőleg, azt akarja, hogy az teljesen megadja magát. Azt sem kívánja, hogy a lelki tehetségek kapui nyíljanak fel előtte: ezek mind alusznak. Nem: Ő minden ajtó mellőzésével, úgy akar bemenni a lélek közepébe, mint ahogy belépett tanítványaihoz e szavakkal: “Béke veletek”, s amiként kilépett sírjából, anélkül, hogy leemelte volna róla a követ. Később majd látni fogjátok, hogy a következő lelki lakásban a lélek még jobban élvezi Istent saját belsejében, mint itt. Ó leányaim, mily sokat fogunk mi látni, föltéve, hogy egyelőre nem óhajtunk mást szemlélni, mint saját kicsinységünket és nyomorúságunkat s nem kívánunk mást felfogni, mint saját méltatlanságunkat arra, hogy ily hatalmas Úrnak legyünk a szolgálói. Az Ő csodáit nem érjük fel ésszel. Legyen mindörökké áldott. Amen.

_____________________________________

[1] Azt akarja mondani, hogy a kármelita nővérek közt vannak kevesen, mert hiszen azokhoz beszél.

[2] Mt. 20, 16.

[3] A tökéletesség útja 31. fej.

[4] Tényleg az eredetiben ez a kifejezés néha egy mondatban kétszer is előfordul. Kénytelen voltam stiláris szempontból sokszor elhagyni.

[5] Isten jelen van minden lényben először jelenléte, azaz jobban mondva “mindenütt való jelenléte” folytán, ami Istennek a végtelenségéből folyó egyik szükségszerű sajátossága. Másodszor hatalma folytán, mert a szellem csak ott működhetik, ahol jelen van. Isten hatalma mindenre kiterjed, tehát mindenütt jelen kell lennie. Harmadszor lényege folytán. Istennek lényege az “önmagától-valóság”, szemben a teremtménnyel, amely “mástól-való” úgy eredetében, mint fennmaradásában, ahol tehát “mástól-való” van, ott kell lennie az “Önmagától-való”-nak is, hogy azt fönntartsa.

[6] Az a tudós, aki a Szentet erről felvilágosította, Diego de Yepes tarazonai püspök volt. Az eset 1576-ban, vagy 1577-ben történt s a püspök a következő szavakkal mondja el. “Mikor Toledóban voltam, azt kérdezte tőlem, vajon Isten csakugyan jelen van-e minden lényben lényege, jelenléte és hatalma folytán, s hogy a Szentírás mond-e erről valamit. Igenlőleg feleltem s megmagyaráztam neki a Szentírásnak néhány helyét, amelyből ez az igazság kitűnik. Rendkívül megörült, valami tudatlan ember ugyanis azt állította előtte, hogy Isten csupán az igazak lelkében van jelen kegyelme folytán.” Yepes: Vida etc. I. könyv. 20. fejezet. Ez az egész fejezet arról szól, mily magas hitigazságokat értett meg a szent az elmélkedésben.

[7] Énekek-éneke, 1, 3.

[8] Énekek-éneke 3, 2.


Tovább...

A belső várkastély - A negyedik lakás - III. fejezet

Beszél az összeszedettség imájáról, amelyet az Úr rendesen előbb ad meg, mint azt, amelyről az imént volt szó, tudniillik a szellemi örömök imáját. Kifejti mindkettőnek hatásait.

Ennek az imának (t. i. a nyugalminak) nagyon sokféle jó hatása van s egyiket-másikat el is fogom mondani, előbb azonban meg kell emlékeznem az imának egy másik fajáról, amely rendesen megelőzi ezt. Röviden akarok vele végezni, mivel más alkalommal bőven tárgyaltam.[1]
Ez az ima egy bizonyos lelki összeszedettségben áll, mely nézetem szerint szintén természetfölötti állapot. Nem abban nyilvánul, hogy az ember sötétben elmélkedik vagy behunyja a szemét; szóval a lényege nem valami külsőség. Megteheti az ember, hogy behunyja a szemét s keresi az egyedüllétet, de azáltal nem fogja elérni ezt az állapotot. Az elmélkedésnek (jobban mondva szemlélődésnek) ez az épülete ugyanis, amelyet szem előtt tartok, minden emberi munka nélkül épül fel. Az érzékek és a külső tárgyak mintha elvesztették volna jogaikat, ellenben a lélek visszaszerzi az övéit, amelyeket rég elvesztett. Azt szokták mondani, hogy a lélek magába száll, vagy azt is, hogy önmaga fölé emelkedik. Én az ilyen szólásmódokkal semmit sem tudnék megmagyarázni; lehet, hogy ez hiba részemről, de hát én már a fejembe vettem, hogy ha a magam kifejezéseinél maradok, akkor jobban megértitek, amit mondok. Pedig hát, ki tudja, nem tévedek-e; hátha csak én magam értem meg magamat?!

Képzeljük tehát a dolgot úgy, hogy a belső várnak lakói, az érzékek és a lelki tehetségek - mert hiszen ezzel a hasonlattal kezdtem a magyarázatomat - elhagyták a várat, az ellenséghez pártoltak, s már napok, sőt évek óta annak társaságában csatangolnak odakint. Közben azonban észbekaptak s belátták, hogy így saját vesztüket készítik elő; visszatértek tehát, de mivel megrögzött rossz szokásukká vált a csatangolás, nem tudnak a várban megülni. Azonban nem árulók többé s szégyenkezve ott settengnek a vár körül. A nagy király, aki a várban lakik, látja a javulásukat, s mivel Ő annyira irgalmas szívű, azt szeretné, hogy térjenek vissza hozzá. Mint egy jó pásztor, füttyent nekik, de oly halkan, hogy ők maguk is éppen csak, hogy meghallják. Ilymódon adja tudtukra, hogy mit kíván: azt tudniillik, hogy ne pusztuljanak el odakint, hanem térjenek vissza lakásukba. S a pásztor füttye oly hatással van rájuk, hogy azonnal otthagyják azokat a külső dolgokat, amelyeknek bilincseiben sínylődtek s visszatérnek a várba. Azt hiszem, még sohasem sikerült ezt ilyen jól megmagyaráznom.

Arra, hogy Istent saját bensőnkben megtaláljuk, ez a kegyelem a legjobb segédeszköz. Szent Ágoston mondja valahol, hogy miután Istent mindenfelé kereste, önmagában találta meg.[2] Mi is úgy vagyunk vele s ne gondoljátok, hogy ez értelmünk munkájának gyümölcse, amennyiben tudniillik a bennünk lakozó Istenre gondolunk, vagy pedig a képzeletünké, amennyiben bensőnkbe képzeljük őt. Hiszen ez is egészen rendjén van s ez utóbbi módon kitűnően lehet elmélkedni, mert igazságon alapszik amennyiben Isten tényleg bennünk lakozik. Azonban itt nem erről van szó s nem olyasmiről, amire az Úr kegyelme segítségével mindenki képes. Amiről én beszélek, az egészen más. Sokszor az ember még nem is gondol Istenre s az említett lelki tehetségek máris bent vannak a lelki várban. Azt sem tudni, honnét jöttek és hogy miképpen hallották meg a pásztor füttyét. Fülükkel nem hallhatták, mert semmi sem volt hallható. Ekkor azután az ember nagyon is határozottan érez valami édes benső áhítatot, amint ezt jól fogja tudni, akivel megtörténik. Én nem vagyok képes azt világosabban megmagyarázni.

Úgy emlékszem, olvastam valahol, hogy a lélek ilyenkor úgy tesz, mint a sündisznó vagy a teknősbéka, mikor összehúzza magát s így mintegy önmagába megy vissza. Aki ezt írta, az bizonyára jól tudta a dolgot, de azért még sincs úgy, amint mondja, mert ezek az állatok akkor húzódnak össze, amikor jónak látják, míg ellenben ez a dolog nem a mi akaratunktól függ, hanem csak akkor következik be, ha Istennek úgy tetszik és megadja hozzá a kegyelmet. Nézetem szerint Ő Szent Felsége ezt csak olyanoknak juttatja, akik már készek lemondani a világi javakról. Nem úgy értem ezt, mintha azoknak is tényleg le kellene mondaniuk, akiket ebben állásuk akadályoz, hanem úgy, hogy megvan bennük a lemondás utáni vágy. Az Úr ez összeszedettségi ima által hívja fel figyelmüket a belső kegyelmekre. Arról is meg vagyok győződve, hogy Ő Szent Felsége az ilyeneket magasabb tökéletességi fokra akarja juttatni s ha ők ennek a kegyelemnek helyt adnak, még nagyobbakra van kilátásuk. Aki tehát ezt a kegyelmet észreveszi önmagán, buzgón dicsőítse Őt, mert e kegyelem megismerése és az érte való hálaadás nagyon jó előkészület a magasabb kegyelmekre.

Arra is nagyon jó előkészület, hogy megértsük Isten sugallatait. Egyes könyvek azt tanácsolják, hogy ilyenkor az ember igyekezzék egyáltalában nem gondolkodni, hanem figyeljen arra, amit az Úr tesz a lélekben. Én ellenben nem tudom megérteni, hogy ha csak Isten nem küldött rá elragadtatást, miképpen akadályozhatná meg az ember értelmének működését anélkül, hogy abból ne származzék több kár, mint haszon. Ez a kérdés különben nagy vita tárgyát képezte néhány hozzáértő személy között, de megvallom alázatosságom fogyatékos voltát, amennyiben sohasem mondtak nekem olyan érvet, amelyre megadhattam volna magamat. Az egyik felhozta nekem érvül annak a szent szerzetesnek, Alkantarai Péternek egy bizonyos munkáját - s az ő tekintélye előtt tényleg meghajoltam volna, mert tudom, hogy ő ért a dologhoz - s csakugyan el is olvastuk. Ekkor kitűnt, hogy ha nem is ugyanazokkal a szavakkal, de azért tényleg ugyanazt mondja, mint én. Szavaiból világosan kitűnik, hogy az értelem működése csak akkor szűnhet meg, amikor a szeretet már fel van gyullasztva.[3]

Hiszen lehetséges, hogy tévedek, de íme az én érveim. Az első az, hogy ezen szellemi dolgokban az ér el legtöbbet, aki minél kevesebbet akar tenni önmaga. Ami tennivalónk van, az arra szorítkozik, hogy mint holmi szegény koldusok megjelenünk a gazdag és hatalmas császár színe előtt, előadjuk kérésünket, azután pedig lesütött szemmel alázatosan reménykedünk. Ha Ő, mint szokta, valami titokzatos úton-módon megérteti velünk, hogy meghallotta kérésünket, akkor - tekintve, hogy úgyis megtűr bennünket közelében - helyén van a hallgatás; sőt, ha meg tudjuk tenni, függesszük fel még értelmünk működését is. Ellenben, ha semmi sem mutatja, hogy meghallott vagy észrevett volna bennünket, akkor nem volna illő együgyű módon ott álldogálni. Pedig így tesz a lélek, amely az említett tanácsot követi. A vége az, hogy képzelete felizgul az erőszak folytán, amelyet önmagán elkövet, midőn igyekszik semmit sem gondolni, s ennek következtében lelki szárazságba esik. Ez helytelen eljárás. Hiszen az Úr azt akarja, hogy imádkozzunk hozzá s gondoljuk meg, hogy jelenlétében vagyunk, mert Ő legjobban tudja, mire van szükségünk. Ami engem illet, én nem tudom magamat rászánni emberi mesterkedésre olyan dolgokban, amelyekben Ő Szent Felsége, úgy látszik, megvonta a határt s amelyeket magának tartott fel. Van elég más, ami hatalmunkban áll: mint például bűnbánati cselekmények, jócselekedetek, imádság; már amennyire mindezekre képes a mi nyomorúságunk.

A második ok az, hogy ezek a belső kegyelmek mind megnyugtatók és édesek, a legkisebb erőlködés - értem, minden erőltetett eljárás, amivel az áhítatot igyekszik az ember növelni, például a lélegzet visszafojtása, nemhogy előmozdítaná, hanem inkább akadályozza működésüket. A legjobb, ha a lélek egészen Isten kezére bízza magát; tegyen vele amint neki tetszik; szóval, a lehető legkevesebbet törődik saját érdekeivel s minél tökéletesebben aláveti magát Isten akaratának. A harmadik ok, hogy minél jobban erőlködünk semmit sem gondolni, annál jobban fog bennünket maga ez az erőlködés arra vinni, hogy sokat gondoljunk. A negyedik ok: Isten előtt mégis csak az a leglényegesebb és legkedvesebb dolog, ha dicsőségét tartjuk szem előtt, ellenben önmagunkról, érdekeinkről, lelki élvezeteinkről és gyönyöreinkről teljesen megfeledkezünk. Pedig hogyan mondhatnánk valakiről, hogy megfeledkezik önmagáról, ha annyira keresi a lelki gyönyörűséget, hogy moccanni sem mer; nem meri szabadon engedni értelmét és vágyait; nem meri még csak Isten nagyobb dicsőségét sem óhajtani, sem pedig örvendeni annak a dicsőségnek, amelynek az Úr birtokában van. Ha Ő Szent Felsége azt akarja, hogy értelmünk ne működjék, akkor van neki arra más módja, amennyiben oly fényt áraszt rá s annyira felemeli mindama dolgok fölé, amelyekre magától képes, hogy egészen meg van igézve. Ilyenkor azután, - bár azt sem tudjuk, miképpen történt - sokkal gazdagabb ismeretekhez jutunk, mintha akárhogyan erőlködnénk s bármennyire igyekeznénk is értelmünk működését beszüntetni. Hiszen Isten a lelki tehetségeket azért adta nekünk, hogy azokat használjuk s velük érdemeket szerezzünk: nem indokolt dolog tehát, őket szándékosan elaltatni. Ellenkezőleg, hagyjuk őket, hadd tegyék kötelességüket, amíg csak Isten nem jelöl ki számukra mást, magasabbat.

Az említett magatartás legjobban megfelel annak a léleknek, amelyet az Úr tetszése ebbe a lelki lakásba helyezett. Mikor érzi az összeszedettségi ima kegyelmét, jól teszi, ha szép csendesen és minden erőltetés nélkül beszünteti az okoskodást és elmélkedést, anélkül azonban, hogy az értelemnek vagy a képzeletnek működését igyekeznék teljesen felfüggeszteni. Sőt nagyon is jó, ha arra gondol, hogy Isten jelenlétében van s megfontolja, hogy ki az az Isten. Ha már most az, amit az értelem magában érez, önkéntelenül okozná működésének felfüggesztését, akkor rendben van a dolog. Azonban az értelem ne igyekezzék megérteni, hogy mi történik vele, mert ez a kegyelem az akaratnak szól. Élvezze minden mesterkedés nélkül, kivéve, hogy olykor néhány szerelmes szót intéz Istenhez. Egyébként, ha nem is törekszünk arra, hogy semmit se gondoljunk, ez sokszor bekövetkezik, de rendesen csak nagyon rövid időre. Egészen másképp áll a dolog abban az elmélkedésben, amely e lelki lakásnak sajátos imája, abban tudniillik, amelyet a nyugalom vagy a szellemi örömök imájának nevezünk. Mint már más alkalommal mondottam,[4] ez utóbbinál nem vízvezetéken jön a kegyelem, hanem úgy fakad a forrásból s az értelem fennakad vagy meg lesz akasztva, mert nem érti meg, amit szeretne megérteni, s egyik oldalról a másikra támolyog, mint a bódult, aki sehol sem tud megállapodni. Ezzel a nyugalmi imával együtt beszéltem most erről a másikról, amelyet tulajdonképpen első helyen kellett volna tárgyalnom, mert átmenetet képez ehhez és sokkal alacsonyabb fokú nálánál, értem az összeszedettség imáját, amelyben, mint mondom, nem szabad abbanhagyni az elmélkedést és az értelemnek működését. A nyugalom imájában ellenben az akarat annyira el van merülve az Istenben, hogy az értelemnek említett nyughatatlansága rendkívül terhére van. Legjobb is, ha nem törődik vele, hanem magára hagyja s ő maga teljesen beleveti magát Isten szerető karjaiba. Ő Szent Felsége majd megérteti vele, hogy mi ilyenkor a teendője, az tudniillik, hogy tartsa magát teljesen érdemetlennek ilyen nagy kegyelemre s adjon buzgón hálát minden erejéből.

Mivel az összeszedettség imájáról akartam szólni, későbbre hagytam a nyugalom imájának következményeit, illetve jellemző vonásait azoknak a lelkeknek, akiknek Isten megadta ennek az imának kegyelmét. Most tehát visszatérek ezekre.
Egészen világosan észlelhető a lélekben egy bizonyos kiszélesedés, kitágulás. Olyan ez, mintha a forrásból bugyogó víz nem találna utat, a medencéje ellenben úgy volna készítve, hogy minél jobban telik, annál nagyobb lesz. Ilyenféle érzése van a léleknek ebben az imában. Ezenkívül Isten sok csodát tesz benne; egészen átalakítja és alkalmatossá teszi arra, hogy mindent beléje helyezhessen, amit beléje akar helyezni. Ez az édesség és ez a belső kitágulás abban érvényesül, hogy a lélek ezentúl nem lesz oly szűkkeblű Isten szolgálatában, hanem nagylelkűvé válik. Az örök kárhozattól való félelem nem bántja többé, mert bár sokkal jobban vigyáz arra, hogy Istent meg ne bántsa, szívében a szolgai félelem megszűnik. Abban is erősen bízik a lélek, hogy valamikor színről-színre fogja látni Istent. Ezelőtt félt a bűnbánati cselekményektől, nehogy megártsanak az egészségének: most úgy érzi, hogy Isten segítségével mindenre képes és sokkal jobban vágyódik az önmegtagadás után, mint azelőtt. Annakelőtte félt a szenvedésektől; most már nyugodtabban néz szemükbe, mert sokkal elevenebb a hite; tudja, hogyha Isten kezéből megadással fogadja őket, Ő Szent Felsége meg fogja segíteni kegyelmével s képes lesz őket türelmesen végigszenvedni. Sőt olykor már vágyódik is szenvedések után, mert nagyon szeretne Istenért valamit tenni. Mivel jobban felfogja Isten végtelen nagyságát, világosabban látja saját nyomorúságát is. Mivel megízlelte Isten édességeit, belátja, hogy mily szemét az, amit a világ nyújt. Napról-napra jobban távolodik a világi élvezetektől, és a szakítás mind könnyebbé válik rá nézve. Egyszóval az összes erényekben gyarapodást tüntet fel s kétségtelenül haladni fog bennük, ha csak nem áll meg s nem esik vissza régi bűneibe, mert ezzel természetesen akármilyen magas tökéletességi fokra jutott volna is, minden el volna veszve.

Magától értetődik, mindehhez nem elég, hogy Isten egyszer-kétszer adja meg ezt a kegyelmet, hanem a léleknek állhatatosnak kell lennie annak elfogadásában, mert az állhatatosságon múlik a mi egész üdvösségünk. Egy dologra figyelmeztetek azonban mindenkit, aki ebben a lelkiállapotban van, arra tudniillik, hogy szorgosan kerülje a bűnre vezető alkalmakat. Ezen a fokon ugyanis a lélek még nincs megnevelve, hanem olyan, mint a kisded, aki szopni kezd: ha az ilyent elválasztjuk anyja keblétől, vajjon mi más várhatna rá, mint a halál? Én nagyon féltem az olyanokat, akiknek Isten megadta már ezt a kegyelmet, s akik - hacsak nem fontos okból s nem hosszabb időre - abbahagyják a belső imát, mert állapotuk szükségképpen napról-napra rosszabb lesz.

Én tudom, hogy az ilyen esetben mekkora ok van az aggodalomra. Egyes ismerőseim nagy fájdalmat okoztak nekem azzal, hogy elhagyták Azt, aki oly gyöngéd szeretettel ajánlgatta nekik barátságát s tettekkel tanúsította irántuk szeretetét. Nagyon kérem őket, ne tegyék ki magukat ekkora veszedelemnek, mert a rossz szellem jobban settenkedik ám egyetlenegy ilyen lélek, mint sok más olyan után, akit az Úr nem részesít rendkívüli kegyelmekben. Az előbbiek ugyanis nagyon veszedelmesek rá nézve, amennyiben más lelkeket vonnak maguk után s nagy hasznot képesek hajtani esetleg az egész Anyaszentegyháznak. De meg ha nem is látna mást, mint azt, hogy Isten különös szeretetében részesülnek, már ez is elég volna neki arra, hogy egész erejével utánuk vesse magát és igyekezzék őket a kárhozatba taszítani. Ezért azután sokkal több küzdelmet kell kiállniuk, de ha elbuknak, mélyebbre is buknak, mint mások.

Hiszen ti, nővéreim, - amennyire megítélhetjük a helyzetet - mentek vagytok ezektől a veszedelmektől. A kevélységtől és a hivalkodástól mentsen meg benneteket az Úr. A rossz szellem ugyan megkísérelheti, hogy e kegyelmek utánzásával tévedésbe ejtsen benneteket, azonban könnyen észrevehetitek a csalást; a hamisított kegyelmeknek ugyanis nincsenek meg a felsorolt következményei, hanem inkább azokkal ellenkező hatást gyakorolnak a lélekre. Ellenben egy másik veszedelemre akarlak benneteket figyelmeztetni, habár beszéltem róla már más alkalommal is.[5] Olyan veszedelem ez, amelybe, mint magam láttam, sok szemlélődő lélek beleesik, különösen pedig nők, akikre gyöngébb szervezetük miatt jobban áll mindaz, amit mondani akarok. Egyesek tudniillik a sok penitencia, imádság és virrasztás következtében, vagy pedig, ha gyöngébbek, akár ezek nélkül is, nem képesek semmi szellemi vigasztalást élvezni anélkül, hogy szervezetüket meg ne viselné. Mivel pedig lelkük mélyén élvezetet, testükben pedig fáradtságot éreznek, nemkülönben bizonyos kábultságot, amelyet lelki álomnak szokás nevezni s amely valamivel több az összeszedettségnél, ezt a kábultságot szellemi örömnek tartják s teljesen átengedik magukat neki. Minél jobban elhagyják magukat, annál jobban elkábulnak, mert hiszen a szervezet mind fáradtabb lesz s ezt azután elragadtatásnak gondolják. Én részemről inkább elhülyülésnek tartom s az egésznek az a vége, hogy az ember haszontalanul vesztegeti az idejét és rontja vele az egészségét.

Tudok egy ilyen személyről, aki olykor nyolc óra hosszat volt ebben az állapotban. Az ilyeneknél az érzékek nincsenek felfüggesztve s Isten részéről sem részesülnek semmiben. Azt, akit említettem, egy kis alvás, egy kis evés és az önsanyargatásban való egy kis mérséklet rövidesen egészen kigyógyította. Ugyanis szerencsére akadt valaki, aki megértette a dolgot, mert ő - anélkül, hogy ez szándékában lett volna - tévedésbe ejtette gyóntatóját, másokat és önmagát. Azt hiszem az ördög játszott bele ebbe a dologba; valami hasznot remélt tőle és tényleg kezdte is már kamatoztatni. Értsük meg jól, hogy mikor a dolog valóban Istentől származik, még ha van is úgy külső, mint belső kábultság, ez utóbbi sohasem fekszik rá a lélekre. Sőt, az ember annyira Isten közelében érezvén magát, telve van magasztos érzelmekkel.

Meg azután az igazi ima kábultsága nem tart ily sokáig, hanem rendesen csak nagyon rövid ideig és habár e lelki lakásban gyakran megismétlődik, hacsak nem gyönge a szervezet, sohasem viseli meg a testet s nem is okoz semmi külső szenvedést. Ha tehát közületek valamelyik észrevenné magán az említett kellemetlen következményeket, szóljon a főnöknőnek s amennyire teheti, igyekezzék elszórakozni. A főnöknő pedig vigyázzon arra, hogy az ilyenek ne imádkozzanak órahosszat, hanem inkább nagyon keveset. Ellenben aludjanak jól és táplálkozzanak bőségesen, míg csak vissza nem nyerik testi erejüket, ha ugyan a túlsok imádság folytán vesztették el. Ha az illető személy oly gyenge szervezetű, hogy mindez nem használ, akkor higgye el nekem, hogy Isten nem hívja őt a szemlélődő életre, hanem a munkásságra, mert hiszen a kolostorban mindkettőre szükség van. Adjanak neki tehát valami foglalkozást s vigyázzon arra, hogy ne legyen sokat egyedül, mert különben meglátja, hogy tönkre megy az egészsége. Ez természetesen nagy lemondásba fog kerülni, de abból, hogy miképpen viseli el az Úr távollétét, meglátja majd az Úr, vajjon igazán szereti-e Őt. Ha kiállja a próbát, esetleg némi idő múltán vissza fogja kapni az Úrtól testi erejét, ha pedig nem, akkor ajakimával és engedelmességgel gyűjthet annyi érdemet, sőt esetleg többet is, mint amennyit szerezne, ha elmélkednék.

Akadhatnak azután olyan gyönge fejűek is - s én ismertem néhányat - akik mindent látni vélnek, amit elgondolnak. Ez nagyon veszedelmes. Erről azonban esetleg majd későbben beszélek, nem pedig ezen a helyen, mert máris túl sokáig maradtam e lelki lakás megbeszélésénél. Azért tettem, mert nézetem szerint idáig jut legtöbb lélek. Mivel pedig itt a természetes elem oly bensőleg érintkezik a természetfölöttivel, az ördög sok kárt tehet. A további lakásokban az Úr már nem enged neki annyira szabadkezet. Legyen mindörökkön áldott az Úr. Amen.

_________________________________________

[1] Önéletrajz 14. fej. A tökéletesség útja 28. fej.

[2] Szent Ágoston vallomásai. 10. könyv, 27. fej.

[3] Alkatarai Szent Péternek az imádságról és az elmélkedésről szóló értekezése. 12. fej. 8. tanács.

[4] A tökéletesség útja 31. fej.

[5] Alapítások könyve 6. fej.


Tovább...