A belső várkastély - Az ötödik lakás - II. fejezet

Ugyanazt folytatja; egy kedves hasonlat segélyével magyarázza meg az egyesülés imáját; elmondja, mik a hatásai a lélekre. Nagyon megszívlelendő fejezet.

Azt gondolhatnátok, hogy már mindent elmondottam, amit erről a lelki lakásról mondani lehet, pedig még sok van ám hátra. Mert, amint az elején megjegyeztem, a kegyelmekben itt nagy fokozati különbségek vannak. Ami magát az egyesülést illeti, arról csakugyan azt hiszem, hogy nem tudnék többet mondani. De mikor a lélek, akit Isten ebben a kegyelemben részesít, megteszi a magáét, akkor az Úr annyi mindent hoz benne létre, hogy arról sokat lehetne még mondani. Majd beszélek még az egyik vagy a másik dologról, meg arról, hogy általában mily nagy hatással van mindez rá. Hogy azonban jobban megértessem magamat, egy hasonlattal akarok élni, amely remélem, meg fog felelni ennek a célnak. Azt is meg fogjátok érteni belőle, hogy ez a dolog teljesen az Úr műve, s hogy mi egészen tehetetlenek vagyunk vele szemben. Ellenben sokat tehetünk azáltal, hogy előkészülünk e kegyelem befogadására, arra az esetre, ha az Úr meg akarná azt nekünk adni. Valószínűleg hallottatok már arról, hogy mily csodálatos módon jön létre a selyem. - Igazán csupán az Úristen képes ilyesmit létrehozni és csupán az Ő végtelen elméjében születhetik meg ilyen bájos gondolat! - Egy petéből, amely olyanféle, mint egy apró borsszem. Megjegyzem, én sohasem láttam, s azért ha nem egészen úgy mondanám el, amint van, nem az én hibám. Midőn kitavaszodik s a szederfa lombot hajt, ez a pete - amely addig, amíg nincs miből táplálkoznia, halott - életre kel. A hernyók szederfalevéllel táplálkoznak s mikor már megnőttek, néhány ágat tesznek közibük, amelyeken azután kis szájukkal fonják a selymet, önmagukból véve hozzá az anyagot. Így azután nagyon csinos gubókat hoznak létre, amelyekbe bezárják önmagukat s ezzel vége van a nagy és csúnya hernyónak, mert a gubóból szép fehér lepke bújik elő.

Vajon ki volna képes ezt elhinni, ha nem történnék szemünk előtt s nem bizonyítanák mások, hogy ez mindig így megy végbe? S vajon miképpen értsük meg, hogy olyan értelmetlen lények, mint a hernyó, vagy a méh, oly szorgalommal és oly találékonysággal dolgozzanak a mi hasznunkra s hogy a szegény kis hernyó életét veszítse a nagy igyekezetben? Még ha nem is mondanék egyebet, nővéreim, egy időre ez is elegendő elmélkedési tárgy volna számotokra. Ebben is szemlélhetnétek a mi Istenünknek csodáit és végtelen bölcsességét. S mi volna még, ha ismernénk az összes dolgok tulajdonságait? Nagy lelki hasznunkra van, ha állandóan gondolunk e felséges dolgokra s örülünk annak, hogy e hatalmas és bölcs királynak vagyunk a jegyesei.

Azonban térjünk vissza ahhoz, amiről beszélni kezdtem. Ez a hernyó, a mi lelkünk, életre kel, midőn a Szentlélek melege fölébreszti, ő pedig kezdi felhasználni az általános segítő kegyelmet, amelyet Isten mindnyájunknak megad s hasznára fordítja a kegyelem eszközeit, amelyeket Ő Egyházára bízott; szóval gyónik, jó könyveket olvas, szentbeszédeket hallgat. Ez ugyanis a legjobb orvosság a lélek számára, amely meghalt s gondatlanságban, bűnök és bűnre vivő alkalmak közepette tengeti létét. Ekkor kezd élni és táplálkozni az említett élelmiszerekkel. Jó elmélkedéseket végez, mindaddig, amíg meg nem nőtt. Mikor ennyire jutott, akkor lesz alkalmas az én hasonlatomra, mert előbbi dolgai nem tartoznak ide. Amint ugyanis ez a lélek, ez a kis hernyó megnőtt, elkezdi fonni a selymet s építi a házát, melyben meg kell halnia. Ez a ház - s ezt akartam itt megértetni - Krisztus Urunk. Valahol olvastam, vagy hallottam, hogy a mi életünk el van rejtve Krisztusban, vagy Istenben, ami egyre megy, vagy pedig, hogy a mi életünk a Krisztus.[1] Hogy hol van ez megírva, az nem határoz ebben az esetben.

Látjátok tehát, leányaim, Isten kegyelmével elérhetjük azt, hogy maga Ő Szent Felsége legyen a mi lakásunk. Ugyanis az egyesülés imájában valóban benne lakunk, amennyiben mi készítjük őt lakásul magunknak. Megjegyzendő azonban, mikor azt mondom, hogy Isten a mi lakásunk s hogy mi magunk vagyunk képesek azt elkészíteni úgy, hogy benne lakhassunk, távolról sem akarom azt mondani, hogy szabadon mehetünk be Istenbe, vagy pedig elhagyhatjuk. A lakást készíthetjük ugyan a magunk számára, önmagunkat is szabadon elhagyhatjuk, de hogy Istenbe bemenjünk, vagy Őt elhagyjuk, az már nem függ tőlünk. Úgy tetszhetnék, mintha azt mondanám, hogy képesek vagyunk Istentől valamit elvenni, vagy neki valamit adni, tekintve, hogy Ő a mi lakásunk, amelyet mi magunk készítünk el, hogy benne lakhassunk. Nagyon is képesek vagyunk erre: nem ugyan oly értelemben, hogy Istentől valamit elvegyünk, vagy neki adjunk, hanem úgy, hogy önmagunkból vegyünk el és adjunk, amint teszik azok a kis selyemhernyók. Mert abban a pillanatban, amidőn mi megtesszük azt, amire képesek vagyunk - ami úgyszólván annyi, mint semmi - az Úr ehhez a kicsike kis cselekményhez hozzáadja végtelen nagyságát s ajándékunknak oly értéket kölcsönöz, hogy annak méltó jutalma csupán Ő maga lehet. S miután így Ő végezte az oroszlánrészét a dolognak, a mi kis fáradságunkat egyesíti azokkal az óriási szenvedésekkel, amelyeket Ő viselt el s az egész egy dologgá lesz.

Rajta tehát, leányaim, munkára fel, szőjük ezt a mi gubónkat; adjuk oda önszeretetünket, akaratunkat, a földi dolgokhoz való ragaszkodásunkat és gyakoroljuk szorgalmasan az önsanyargatást, az elmélkedést, az engedelmességet s a többit; hiszen jól tudjátok, mi mindenre van szükség. Tegyünk meg mindent, amint legjobban tudjuk s amint tenni tanultuk. Haljon meg, pusztuljon el az a hernyó - aminthogy illik is meghalnia, ha egyszer betöltötte rendeltetését - s meglátjátok, hogyan látjuk majd meg Istent; úgy merülünk bele az Ő nagyságába, mint ez a hernyócska az ő gubójába. Értsétek meg: mikor azt mondom, hogy meglátjuk Istent, abban az értelemben mondom, amint az ebben az egyesülésben történik.

Nézzük már most, hogy mi lesz abból a hernyóból, mert hiszen miatta mondtam el a többi dolgot. Hogy mi lesz belőle? Mikor belemerül ebbe az elmélkedésbe és teljesen meghalt a világ számára, akkor kirepül fehér pillangó alakjában. Ó végtelen Istenem! s milyenné alakul át az a lélek csupán azért, mert egy kis ideig - nézetem szerint ez az állapot sohasem tart még egy félóráig sem - egyesülve volt Isten nagyságával! Nem túlzok mikor azt mondom, hogy nem ismer önmagára. Mert amennyire különbözik a csúf hernyó a fehér pillangótól: ugyanez a különbség van meg itt is. Nem érti, hogy miképpen érdemelte meg ezt a nagy boldogságot - akarom mondani, nem érti, miképpen jutott hozzá, mert hiszen azt tudja, hogy megérdemelésről szó sem lehet - emészti a vágy, hogy Istent méltóan dicsőíthesse; szeretne megsemmisülni és ezer halált halni érette. Felgyullad benne az óhaj, hogy nagyokat szenvedhessen; hirtelenében nem is tud másra gondolni. Szeretne nagy önsanyargatást végezni; szeretne a magányba vonulni; szeretné, ha Istent mindenki ismerné; nagy fájdalmat okoz neki az a tudat, hogy Istent annyian megbántják. Ezekről a dolgokról egyébként majd részletesebben beszélek, amikor a következő lelki lakásról lesz szó. Ugyanis, ami erre a lakásra vonatkozik, az majdnem éppen úgy áll a következőre nézve is, de azért a hatások erőteljességüket tekintve, nagyon különbözők. Mert, mint mondtam, ha az a lélek, amellyel Isten e lakásban egyesült, igyekszik előbbre jutni, nagy dolgokat fog megérni.

Mekkora zavarban van tehát ez a kis pillangó, pedig soha életében nem élvezett tökéletesebb nyugalmat és békességet! Az ember önkéntelen Isten dicsőítésére fakad, ha látja, hogyan röpköd ide s tova; nem tudja hová üljön, hova telepedjék! Amióta ez a kincs az övé, minden kicsinyes neki, amit a földön lát; különösen akkor van így, ha Isten sokszor itatta meg ezzel a borral, mert hiszen minden egyes esetben újabb haszna van belőle.
Most már semmibe se veszi azt a munkát, amit hernyókorában végzett, mikor úgy szép lassan szövögette a gubóját. Most már kinőtt a szárnya. Hogyan haladhatna most lassú lépésben, mikor röpülni képes? Vágyai akkora méreteket öltöttek, hogy bármit tegyen is Istenért, az az ő szemében mind semmiség! Azt sem veszi sokba, amit a szentek elszenvedtek, mert tapasztalatból tudja, mily hathatós Istennek segítsége s mennyire képes átalakítani s olyanná tenni a lelket, hogy nem is hasonlít többé ahhoz, ami volt. Amilyen lanyha volt az önsanyargatásban azelőtt, éppen olyan erős most. Azelőtt úgy ragaszkodott rokonaihoz, barátaihoz és a földi javakhoz, hogy ha olykor kívánta, vagy el is határozta, sőt meg is kísérelte a tőlük való távolodást, az eredmény az volt, hogy még erősebbek lettek bilincsei; most ellenben még az is terhére van, amire velük szemben Isten parancsai kötelezik. Minden untatja, mert tapasztalta, hogy az igazi nyugalmat a teremtményekben nem lehet megtalálni.

Azt hihetnétek, hogy túlságos sokat beszélek ezekről a dolgokról, pedig sokkal többet lehetne még mondanom s akinek Isten megadta ezt a kegyelmet, azt fogja találni, hogy nagyon is röviden végeztem velük. Nem csoda tehát, hogy ez a kis pillangó pihenőhelyet keres, mivel oly idegennek érzi magát a földi dolgok között. De vajon hová menjen szegényke? Oda visszamennie, ahonnét jött, nem lehetséges, mert, mondtam, ez nincs hatalmunkban. Bármit tegyünk is, az egyesülés imáját nem fogjuk elérni, míg csak Isten újra meg nem adja azt nekünk. Én jó Uram! s mennyi új szenvedés vár erre a lélekre! Pedig ki hinne ilyesmit ilyen magasztos kegyelem után?! De hát a keresztet akár így, akár úgy, hordoznunk kell, ameddig csak élünk. Ha pedig valaki azt állítaná, hogy amióta erre a fokra ért, állandóan nyugodt és folyton szellemi örömet élvez, annak én azt mondom, hogy sohasem jutott idáig. A legjobb esetben a megelőző lelki lakásnál tart s esetleg részesült valami kevés szellemi örömben, amelyhez hozzájárult szervezetének gyöngesége. Ha ugyan nem a rossz szellemtől származik az egész, aki nyugalmat szerez neki, hogy azután annál veszedelmesebb támadást intézzen ellene. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy akik csakugyan ideértek, nem élveznek lelki békét; sőt igenis, nagyon is békében van a lelkük, mert az említett szenvedések oly nagy értékűek s oly nemes forrásból származnak, hogy bármekkorák legyenek is önmagunkban, éppen ők adják meg a léleknek a békét és a nyugalmat.

A világ oly undort kelt a lélekben, hogy vágyva vágyódik eltávozni belőle; s ez a vágy rendkívül fájdalmas lehet. Csak az a gondolat képes rajta könnyíteni, azt mérsékelni, hogy Isten maga kívánja maradásunkat ebben a száműzetésben. S még ez sem elegendő, mert bár akkora kegyelmeket kapott a lélek, akaratát még mindig nem képes teljesen alárendelni Isten akaratának. Erről majd később lesz még szó. Igaz ugyan, hogy folyton gyakorolja magát abban, hogy akaratát Istennek alárendelje, de ez nála még sok lelki küzdelembe és sok sírásba kerül. Erről nem tehet, mert még nem kapott több kegyelmet. Valahányszor elmélkedik, bizonyos tekintetben az a legnagyobb szenvedése, hogy nem halhat meg. Még nagyobb fájdalmat okoz neki az, hogy Istent ezen a világon annyian sértegetik s oly kevesen tisztelik; hogy az eretnekség és a pogányság lakta vidékeken annyi lélek kerül az örök kárhozatba. De azért legjobban az fáj neki, hogy keresztény lelkek is elvesznek; mert bár akkora az irgalma az Úrnak, hogy a legrosszabb életű ember is megtérhet és megüdvözülhet, azért mégis attól tart, hogy sokan kárhoznak el. Főleg emiatt fáj neki, hogy életben kell maradnia.

Ó én nagy Istenem! néhány esztendeje, sőt talán csak néhány napja annak, hogy ez a lélek csak magára tudott gondolni! Vajon ki ébresztett benne ilyen gondokat? Mert még ha éveken át végeznénk is elmélkedést, ezek a fájó érzelmek nem jutnának bennünk olyan magas fokra, mint amilyenek ebben a lélekben. De édes Istenem, ha napokon, sőt éveken keresztül fontolgatnám, hogy mekkora rossz Istennek megbántása, amely világszerte történik; ha azon gondolkodnám, hogy akik elkárhoznak, azok az Ő gyermekei és az én testvéreim; ha nézném azokat a veszedelmeket, amelyek életünk folyamán környékeznek s meg-meggondolnám, hogy mily jó dolog itthagyni ezt a nyomorúságos életet: hát ez sem volna talán elég? Nem, leányaim, ez a fájdalom még akkor sem volna olyan nagy, mint az, amelyet a szemlélődésből merítünk. Igaz ugyan, hogy ha az Úr kegyelmével folyton ezekről elmélkednénk, tényleg átérezhetnénk ezeket a dolgokat, de a fájdalmunk még sem volna olyan mély. Az egyesülő ima okozta fájdalom a bensőnk legmélyéig hat s hasogatja és megőrli a lelkünket, anélkül, hogy az keresné ezt az érzelmet s anélkül, hogy képes volna tőle szabadulni. De hát mi ez akkor? Honnét ered az egész? Nem hallottátok - hiszen az imént is idéztem, bár nem ezért - hogy az Énekek éneke aráját Isten a borpincébe helyezte és rendezte benne a szeretetet?[2] Itt is úgy van. A lélek teljesen Isten kezére bízza magát s szerelme akkora, hogy csak egy dolgot tud kívánni: azt, hogy tegyen vele Isten, amit akar. Nem is hiszem, hogy Isten ezt a kegyelmet megadja másnak, mint az olyan léleknek, amelyet már a magáénak tekint.

Ebből az egyesülésből a lélek, anélkül hogy megértené, miként történt, úgy távozik, mintha Isten egy titkos pecsétet ütött volna rá. Úgy is viseli magát az egyesülés idején, mint a viasz a pecsétnyomó alatt. Értem, hogy nem ő maga jelzi meg magát, hanem más üti rá a pecsétet; ő nem tesz mást, mint hogy átengedi magát; sőt még azt a puhaságot, amely a megpecsételést lehetővé teszi, még azt sem köszöni önmagának. Az egyetlen dolog, amit tesz az, hogy nyugodtan marad és nem ellenkezik. Én jó Istenem, itt is minden a Te költségedre megy! Csak azt az egyet kívánod, hogy akaratunkat átengedjük neked s hogy a viasz ne álljon ellent.

Látjátok, leányaim, mit nem tesz Isten csupán azért, hogy ez a lélek az Övének tekintse magát! A magáéból ad neki: azokból az érzelmekből, amelyek Fiának szívét dobogtatták földi élete alatt. Mert vajon ki óhajtotta Nála jobban elhagyni ezt az életet? Hiszen nyíltan ki is mondotta Ő Szent Felsége az utolsó vacsorán: “Vágyva vágyódtam ...” De hát hogy van az Uram: nem vetted szemügyre azt a fájdalmas, rettenetes kínhalált, amely Rád vár s nem ijedtél vissza tőle? Nem - feleled nekem - mert a lelkek iránti szeretetem s az a vágyam, hogy üdvözüljenek, összehasonlíthatatlanul nagyobb volt a rám váró kínoknál; azok a szenvedések pedig, amelyeket miattuk szenvedtem és szenvedek, amióta e világon vagyok, messze felülmúlják kínszenvedésem és kereszthalálom gyötrelmeit.

Efölött sokat szoktam gondolkozni s ismerek egy lelket, amely tűrhetetlen kínokat áll ki, midőn látja, hogy a mi Urunkat sértegetik, úgy hogy sokkal inkább szeretne meghalni, minthogy ezt tovább kelljen néznie. Elgondolom azonban, hogy mi ennek a léleknek szeretete a Krisztuséhoz viszonyítva - ahhoz mérten aránylag semmi - s ha ez a lélek mégis oly elviselhetetlen kínokat tud érezni a bűnök miatt, vajon mik lehettek a Mi Urunk, Jézus Krisztus érzelmei?! Micsoda rettenetes kín lehetett az élete, tekintve, hogy mindent tudott s állandóan látta azokat a nagy bűnöket, amelyeket Atyja ellen folyton elkövettek? Én igazán azt hiszem, hogy ez a szenvedés nagyobb volt, mint szent kínszenvedésének fájdalmai; mert hiszen ez utóbbiak az előbbieknek befejezését jelezték. Meg azután az Úr Jézus örült annak, hogy halálával megvált bennünket: hogy szenvedésével Atyja iránti szeretetéről tesz bizonyságot: mindez mérsékelhette kínjait. Hiszen emberekkel is megesik, hogy Isten iránti szeretetből nagy önsanyargatást végeznek s alig érzik a fájdalmat, úgy hogy mindaz, amit tesznek, semmiségnek tűnik fel előttük és szeretnének sokkal többet tenni. Mit érezhetett tehát Ő Szent Felsége, midőn ily magasztos alkalma nyílt egyrészt megmutatni Atyjának, hogy mily tökéletesen kész neki engedelmeskedni, másrészt pedig bebizonyítani testvérei iránt érzett végtelen szeretetét?! Mily élvezet szenvedni és megtenni Isten akaratát! Ellenben elnézni azt, hogy szünet nélkül mennyi bűnt követnek el Ő Szent Felsége ellen; hogy mennyi lélek megy a pokolba: ezt én olyan rettenetes dolognak tartom, hogy, ha Krisztus Urunk nem lett volna több, mint ember, egy napi ilyen szenvedés nem egyszer, hanem ezerszer megölte volna.

____________________________________

[1] Kol 3, 3.
[2] Én. 2, 4. Lk 22, 15.



Tovább...

A lélek fohászai (XII. 4-5)

4. Ó, halandók, térjetek észre! Tekintsétek királyotokat, mert hiszen most még szelíd hangulatban találjátok, hagyjátok abba azt a sok gonoszságot, forduljon haragotok és erőtök azok ellen, akik nektek ellenségeitek, és el akarják venni örökségeteket. Kapjatok észbe, nyissátok ki szemeteket, és kérjetek hangosan és zokogva világosságot Attól, aki a világ világossága. Értsétek meg a helyzetet, az Isten szerelmére, hiszen ti most minden erőtökkel azt igyekeztek megölni, aki, hogy életet adjon nektek, elvesztette a magáét. Gondoljátok meg, hogy Ő az, aki titeket ellenségeitek ellen védelmez. És ha mindez nem volna elég, térítsen észre benneteket az a tudat, hogy semmit sem tudtok tenni az Ő hatalma ellen, és hogy ezért a nagy tiszteletlenségért és vakmerőségért előbb-utóbb a pokolban kell bűnhődnötök. Vagy talán az a tudat tesz benneteket olyan vakmerőkké, hogy Ő Szent Felségét megkötve és bilincsben tartja az irántunk való szeretet?! Hiszen akkor nem vagytok jobbak hóhérainál, akik miután megkötözték Őt, ütötték, verték és sebeket ejtettek Rajta.

5. Ó, én Istenem! Mennyit szenvedsz Te olyanokért, akik ugyancsak kevésbé veszik a Te fájdalmadat! Eljön az idő, Uram, mikor ki fogod mutatni igazságodat és azt, hogy az épp akkora, mint amilyen irgalmad volt. Kapjatok észbe, keresztények, fontoljátok meg jól, mert eléggé sohasem fogjuk megérteni azt, hogy mivel tartozunk a mi Urunknak, Istenünknek és azt, hogy milyen végtelen az Ő irgalma. Azonban tekintve, hogy igazságossága épp akkora, jaj nekem! jaj nekem! mi lesz majd azokkal, akik rászolgáltak arra, hogy azt végrehajtsa rajtuk, hogy azt ragyogtassa velük szemben?!

Tovább...

A belső várkastély - Az ötödik lakás - I. fejezet

Arról kezd beszélni, hogy miképpen egyesül a lélek Istennel az imában; megmagyarázza, miből vehető észre, hogy a dolog nem tévedés.

Ó leányaim, hogyan mondjam el nektek az ötödik lelki lakásnak gazdagságát, kincseit és örömeit! Azt hiszem, jobb volna nem beszélnem e belső lakásokról, mert hiszen sem alkalmas kifejezéseket nem lehet rájuk találni, sem az értelem nem képes őket felfogni, sem a hasonlatok nem képesek ezeket a dolgokat megértetni. Mélységesen alattuk van minden, ami földi. Én, jó Uram, küldj nekem világosságot az égből, hogy valamelyest adhassak belőle ezeknek a te szolgáló leányaidnak. Hiszen a te kegyelmedből egyesek oly gyakran részesülnek ezekben a szellemi örömökben; fel kell tehát őket világosítanom, nehogy az ördög, a fényesség angyalának öltözve, rászedhesse őket. Hiszen egyetlen vágyuk az, hogy Neked kedvedben járjanak.
Azt mondottam hogy egyesek részesülnek e kegyelmekben, pedig inkább azt kellene mondanom, hogy nagyon kevesen vannak, akik nem lépnek be abba a lakásba, amelyről most akarok beszélni.[1] Ezekben a dolgokban fokozati különbség van s azért mondom, hogy legtöbben belépnek; vannak ugyanis benne egyes kegyelmek, amelyekben nézetem szerint, csak kevesen részesülnek. Azonban, még ha csak a kapujáig is jutna el valaki ennek a lakásnak, már az is rendkívül nagy kegyelme az Úrnak, mert bár sokan vannak a hivatalosak, kevesen vannak a választottak.[2]
Azt mondhatjuk, hogy habár mi, akik a Kármelnek ezt a szent ruháját viseljük, valamennyien arra vagyunk hivatva, hogy elmélkedjünk és szemlélődjünk - mert hiszen ezt mutatja rendünk eredete is, amennyiben abból a családból, a Kármel-hegyének a szent remetéitől származunk, akik magányukban a világ iránti teljes megvetéssel kutatták ezt a kincset, ezt a drága igazgyöngyöt, amelyről itt beszélünk - mindazonáltal kevesen tesszük meg a magunkét s így nem csoda ha az Úr nem mindegyikünknek mutatja azt meg. Mert hiszen, ami azt illeti, külsőleg s mindabban, ami az erények megszerzésére szükséges, jól állunk; hogy azonban az ötödik lakásig jussunk, ahhoz nagyon sok szükséges, nagyon sok! Nem szabad a dolgot könnyen vennünk egy pillanatra sem. Rajta tehát, leányaim, könyörögjünk az Úrhoz, hogy ha már lehetséges ezen a földön némiképpen élvezni a mennyei boldogságot, adja meg nekünk ezt a kegyelmet s ne engedje, hogy attól saját hibánk folytán elessünk. Mutassa meg nekünk az utat s adjon lelkünknek erőt, hadd ásson mindaddig, amíg csak e rejtett kincshez nem jut. Mert tény az, hogy ez a kincs mibennünk van. Ezt akartam én veletek megértetni, ha ugyan az Úr azt akarta, hogy ez sikerüljön nekem. Szándékosan mondottam, hogy adjon az Úr a lelkünknek erőt: mert testi erőre nem szorulunk s eljuthatunk a célhoz, még ha esetleg Isten ez utóbbit meg is vonta volna tőlünk. Mindenki képes tehát arra, hogy megszerezze magának az Ő kincseit. Adjon csak Neki mindenki annyit, amennyije van: Ő megelégszik vele. Legyen áldva a mi nagy Istenünk!

Értsétek azonban meg, leányaim, hogy csak úgy léphettek be e lakásba, amelyről beszélünk, ha nem marad semmitek sem. Legyen sok, amitek van, vagy legyen kevés, az mindegy: az Úr az egészet magának követeli és annál több kegyelmet kaptok tőle, minél kevesebbet tartotok meg magatoknak.
Nincs jobb jele annak, hogy az egyesülés imájáig jutottunk-e már vagy sem, mint az, hogy teljesen lemondtunk mindenről.
Ne gondoljátok, hogy ez az ima is olyan álomféle, mint az előbbi. Álomféle - mondom - mert a nyugalom imájában a lélek tényleg úgy van, mintha bóbiskolna, amennyiben látszólag sem nem alszik, sem nincs ébren. Itt azonban teljesen alszunk és pedig mélyen alszunk a világ dolgai és önmagunk számára, amennyiben tényleg addig a rövid ideig, ameddig tart, az ember nem érez semmit és nem képes semmire sem gondolni. Itt nem kell azon mesterkednünk, hogy felfüggesszük értelmünk működését. A lélek, ha ugyan szeret, még csak azt sem tudja hogyan szeret, ki az, akit szeret, sem azt, hogy mit akar. Egyszóval úgy van, mint aki teljesen meghalt a világ számára, hogy annál jobban éljen Istennek. Nem képzelhető édesebb halál. A lélek mintegy el van szakítva mindazoktól a működésektől, amelyeket testben szokott végezni. Édes halál, mert bár a lélek látszólag elválik a testtől, annál jobban érzi magát Istenben. Igazán nem tudom, van-e ilyenkor elég élet az emberben arra, hogy lélegzetet vegyen.

Épp most ötlött eszembe ez a kérdés s én igazán azt hiszem, hogy az ember ilyenkor nem lélegzik, vagy ha mégis, akkor legalább is nem észrevehetőleg. Egész értelme azon töri magát, hogy megértsen valamit abból, amit érez s mivel ehhez nincs elég ereje, ott marad teljesen elámulva s ha nem is veszti el egészen az eszméletét, legalább is - amint mondani szokás, ha egy ember annyira oda van, hogy halottnak látszik - nem tudja mozgatni se kezét, se lábát. Ó mily csodálatosak Isten titkai! Nem tudok abba belefáradni, hogy nektek magyarázzam őket, ameddig csak valami kevés reményem van is a sikerre. Szívesen mondok ezer oktalanságot, ha közbe-közbe csak egyszer is sikerül megértetnem magamat, hogy így dicsőíthessük az Urat.

Említettem, hogy ez az ima nem olyan álomféle, mint az előbbi. Csakugyan, a legutóbb tárgyalt lakásban, hacsak nincs a léleknek már sok tapasztalata, kétségben marad az iránt, hogy mi történt vele. Vajon nem képzelődött-e? Nem aludt-e? Istentől jött-e a dolog? Vajon nem az ördög volt-e, aki a fényesség angyalának öltözött? Szóval ezernyi gyanúval van eltelve s jó is, ha gyanakszik, mert, amint említettem, ott még saját természetünk is tévútra vezethetne.
A mérges fenevadak ugyan már nem igen képesek a negyedik lelki lakásba behatolni, de azért belopódzik oda olykor egyik-másik gyíkocska, amely kicsiny lévén, mindenhová be tud furakodni s ha, amennyiben nem vetünk rá ügyet, nem is okoz komolyabb bajt, azért nagyon kellemetlen lehet. Ezek a gyíkocskák holmi kicsinyeskedő gondolatok, amelyek a képzeletből és más, fent említett okokból származnak. Ellenben e lelki szállásba a gyíkocskák sem tudnak többé behatolni, bármennyire fürgék legyenek is, mert itt nem működik sem a képzelet, sem az emlékezet, sem az értelem s így semmi sem zavarhatja a boldogságot.

Sőt, azt merném állítani, hogy ha ez az állapot csakugyan Istennel való egyesülés, akkor a rossz szellem nem avatkozhatik bele és semmiképpen nem árthat nekünk. Ő Szent Felsége ilyenkor oly bizalmasan érintkezik és oly szorosan egyesül a lélek legbensőbb lényével, hogy az ördög oda nem mer betolakodni s különben is aligha ért valamit ebből a titokból. Sőt világos is, hogy nem értheti. Mert hiszen azt mondják, hogy nem látja a mi gondolatainkat, akkor pedig még kevésbé érthet meg egy annyira titkos dolgot, mint ez. Ó mily boldogság ez az állapot, amelyben az az átkozott nem képes többé nekünk kárt okozni! A lélek tehát rendkívül sokat nyer, főleg azért, mert Istennek ilyenkor alkalma van benne működni anélkül, hogy valaki más vagy akár mi magunk is zavarhatnánk munkájában. Mi mindent nem ad nekünk ilyenkor Az, aki annyiszor szeret adni s meg tud adni mindent, amit adni akar.

Azt hiszem, hogy kissé rátok ijesztettem azzal, hogy feltételesen mondtam: “ha ez az állapot Istennel való egyesülés”. Azt kérdezhetnétek ugyanis, hogy vannak talán másféle egyesülések is? De mennyire vannak! Ha a szeretetünk haszontalan dolgokra irányul s elég erős, az ördög nagyon is képes azt elragadtatásig fokozni, azonban ezt nem azon módon teszi, mint az Úristen, nem azzal a gyönyörrel, elégedettséggel, békességgel és élvezettel. Az a boldogság, amelyről itt beszélünk, messze túlhaladja az összes földi gyönyöröket, élvezeteket és örömöket. Sőt ennél többet is mondhatunk, mivel ugyanis ezek az élvezetek egészen más forrásból fakadnak, mint a földiek, egészen más hatással is vannak ránk, amint ezt tapasztalatból tudjátok. Említettem egy alkalommal,[3] hogy úgy van a dolog, mintha a szívbeli örömök csupán a testnek felületét érintenék, a szellemiek ellenben behatnának egészen a csontvelőig. Azt hiszem, ez a hasonlat találó: most sem tudnám a dolgot jobban megmagyarázni.

Úgy tűnik fel azonban nekem, hogy ti még nem vagytok megelégedve s attól féltek, hogy még mindig tévedésbe eshettek. Tényleg, nem könnyű ezeket a belső dolgokat elemezni. Azok számára, akik tapasztalatból ismerik őket, elég lesz, amit mondottam, mert a különbség nagy. Egyébként azonban egy teljesen világos jelet akarok felemlíteni, amely kizár minden tévedést aziránt, vajon a dolog Istentől van-e vagy sem. Ő Szent Felsége éppen ma juttatta eszembe s nekem teljesen megbízhatónak látszik.
Ha nehéz kérdéseket fejtegetek, rendesen ezt a kifejezést használom, hogy “azt hiszem”,[4] még akkor is, ha értem a dolgot és tudom, hogy helyesen fejezem ki magamat. Ezzel csak azt akarom jelezni, hogy ha mégis tévednék, kész vagyok elfogadni tudós embereknek eltérő nézetét. A nagy tudósokban ugyanis van valami, nem tudom micsoda, aminek folytán még akkor is hozzá tudnak szólni az ilyen lelki dolgokhoz, ha egyébként nem is volna e téren tapasztalatuk. Mivel ugyanis az Úr világító szövétnek gyanánt állította őket föl Egyházában, ha ilyesmit eléjük terjesztenek, azonnal belátják, hogy mi benne az igaz. Ha pedig egyébként nem laza erkölcsűek, hanem Isten szolgái, sohasem ütköznek meg az Ő kegyelmeinek nagyságán, mert tudják nagyon is jól, hogy többre, sőt sokkal többre is képes. Ha pedig olyan dolgokkal állnak szemben, amelyek nem elég világosak, találnak hasonlókat tudományos könyveikben s azok alapján meg tudják ítélni, vajon megengedhetők-e. E tekintetben sok tapasztalatom van. De ugyancsak beszélhetnék eleget félművelt emberekről is, akik mindenen elszörnyűködnek. Elég bajom volt velük. Én legalább azt hiszem, hogy ugyancsak elzárkózik Isten kegyelmei elől az olyan ember, aki nem hiszi, hogy Isten sokkal többre is képes, s hogy olykor egyesült és egyesül most is teremtményeivel. Azért, nővéreim, ilyesmi sohase essék meg veletek, hanem higgyétek, hogy Isten hatalmának nincs határa. Azt se nézzétek, hogy jó emberek-e azok vagy pedig hitványak, akiket ilyenekben részesít, mert Ő Szent Felsége jól tudja, mit tesz s amint mondtam nektek, ebbe nem szabad beleavatkoznunk. A mi dolgunk csupán az, hogy szívünk egyszerűségében és mély alázatossággal szolgáljunk Istennek és dicsőítsük Őt tetteiért és csodáiért.

Visszatérek már most arra a jelre, amelyről azt mondtam, hogy egészen megbízható. Nézzétek tehát ezt a lelket, amelyet Isten oktalanná tett minden mással szemben, csak azért, hogy beleoltsa az igazi bölcsességet. Sem nem lát; sem nem hall, sem nem ért addig a rövid ideig, amíg ez állapotban van. Mert ez mindig rövid ideig tart s neki magának még rövidebbnek látszik, mint amilyen valójában. Olyan sajátos módon foglal helyet Isten e léleknek legbensőbb bensejében, hogy midőn az utóbbi magához tér, teljesen biztos afelől, hogy Istenben volt és Isten ő benne. Ez az igazság oly mélyen vésődik tudatába, hogy ha közben esztendők múlnának is el anélkül, hogy Isten megismételné ezt a kegyelmét, sem nem felejti el, sem kétsége nem merül fel aziránt, hogy csakugyan Istennel volt. Ez a legfontosabb ebben a dologban. Természetesen nagy hatással is van a lélekre ez a kegyelem, de ezt egyelőre mellőzzük, majd később térek rá vissza.

Azt mondjátok talán nekem: “De hát hogyan látta és hogyan értette meg, hogy Istennel egyesült, mikor sem nem látott, sem nem értett semmit!” Értsétek meg, nem azt mondom, hogy akkor látta, hanem, hogy most látja be egészen világosan s itt is nem valami látomásról van szó, hanem egy bizonyos, a lélekben megmaradó szilárd meggyőződésről, amilyent csak Isten képes benne létrehozni. Én például ismerek egy személyt, aki nem tudta, hogy Isten jelenléte, hatalma és lényege által mindenütt jelen van[5] s íme egy ilyen egyesülő ima felvilágosította őt erről, sőt rendületlenné tette erre vonatkozó hitét. Egyike azoknak a félművelt tudósoknak, akikről beszéltem, azon kérdésére, hogy miképp lakozik Isten bennünk, azt mondta neki, hogy Isten csupán kegyelme révén van jelen a dolgokban. Ez a féltudós ugyanis éppoly keveset tudott róla, mint ő maga, mielőtt Isten megértette volna vele. Ő azonban nem hitt neki; másokhoz fordult kérdésével s nagy volt öröme, mikor azoktól megtudta az igazat.[6]

Valahogy ne gondoljátok, hogy ez a bizonyosság valami anyagi alakban marad meg bennünk, mint például a Mi Urunk Jézus Krisztusnak teste, mely láthatatlanul van az Oltáriszentségben. Ez tévedés volna. Itt semmi ilyesmi nem marad meg, csupán az Istenség. De miképpen hagyhat bennünk ilyen bizonyosságot az, amit nem láttunk? Ezt már én nem tudom, ez az Úristen dolga: amit azonban mondok, az úgy van. Akinél ez a bizonyosság nem marad meg, arról én nem is hiszem el, hogy az egész lelke egyesült Istennel. Lehetséges, hogy egyik vagy másik lelki tehetség egyesült vele, vagy az is lehet, hogy az illető más valami kegyelmet kapott azok közül, amelyekben Isten a lelkeket részesíteni szokta. Ne kíséreljük meg e dolgok hogy-mikéntjét észokokkal megmagyarázni: hiába keresnénk ilyeneket, mert a mi értelmünk nem képes arra, hogy fölfogja őket. Minek is törnénk az eszünket ilyeneken? Elégedjünk meg azzal a tudattal, hogy mindenható az, aki ezeket a dolgokat teszi. A mi erőnkkel semmiképpen sem tudjuk elérni e kegyelmeket, kizárólag Istentől kapjuk azokat s így ne is csodálkozzunk rajta, hogy nem vagyunk képesek őket megérteni.

Értelmünknek e tehetetlensége eszembe hozza az Énekek éneke arájának egy mondását. “Odakísért engem a király a borpincébe”,[7] illetve, azt hiszem úgy mondja, hogy: bevezetett. Nem azt mondja tehát, hogy ő maga ment oda. Azt is mondja, hogy járt-kelt, erre is, arra is, keresve Kedvesét.[8] Nézetem szerint az egyesülés imája az a borpince, ahová az Úr bevezet bennünket, amikor neki tetszik és ahogy neki tetszik, de ahová saját erőnkből sohasem vagyunk képesek bejutni. Csupán Ő Szent Felsége képes bennünket bevezetni és belehelyezni saját lelkünk legbensejébe. Hogy még jobban megmutassa csodáit, nem akarja, hogy ebben a mi akaratunk bármiképpen érvényesüljön; ellenkezőleg, azt akarja, hogy az teljesen megadja magát. Azt sem kívánja, hogy a lelki tehetségek kapui nyíljanak fel előtte: ezek mind alusznak. Nem: Ő minden ajtó mellőzésével, úgy akar bemenni a lélek közepébe, mint ahogy belépett tanítványaihoz e szavakkal: “Béke veletek”, s amiként kilépett sírjából, anélkül, hogy leemelte volna róla a követ. Később majd látni fogjátok, hogy a következő lelki lakásban a lélek még jobban élvezi Istent saját belsejében, mint itt. Ó leányaim, mily sokat fogunk mi látni, föltéve, hogy egyelőre nem óhajtunk mást szemlélni, mint saját kicsinységünket és nyomorúságunkat s nem kívánunk mást felfogni, mint saját méltatlanságunkat arra, hogy ily hatalmas Úrnak legyünk a szolgálói. Az Ő csodáit nem érjük fel ésszel. Legyen mindörökké áldott. Amen.

_____________________________________

[1] Azt akarja mondani, hogy a kármelita nővérek közt vannak kevesen, mert hiszen azokhoz beszél.

[2] Mt. 20, 16.

[3] A tökéletesség útja 31. fej.

[4] Tényleg az eredetiben ez a kifejezés néha egy mondatban kétszer is előfordul. Kénytelen voltam stiláris szempontból sokszor elhagyni.

[5] Isten jelen van minden lényben először jelenléte, azaz jobban mondva “mindenütt való jelenléte” folytán, ami Istennek a végtelenségéből folyó egyik szükségszerű sajátossága. Másodszor hatalma folytán, mert a szellem csak ott működhetik, ahol jelen van. Isten hatalma mindenre kiterjed, tehát mindenütt jelen kell lennie. Harmadszor lényege folytán. Istennek lényege az “önmagától-valóság”, szemben a teremtménnyel, amely “mástól-való” úgy eredetében, mint fennmaradásában, ahol tehát “mástól-való” van, ott kell lennie az “Önmagától-való”-nak is, hogy azt fönntartsa.

[6] Az a tudós, aki a Szentet erről felvilágosította, Diego de Yepes tarazonai püspök volt. Az eset 1576-ban, vagy 1577-ben történt s a püspök a következő szavakkal mondja el. “Mikor Toledóban voltam, azt kérdezte tőlem, vajon Isten csakugyan jelen van-e minden lényben lényege, jelenléte és hatalma folytán, s hogy a Szentírás mond-e erről valamit. Igenlőleg feleltem s megmagyaráztam neki a Szentírásnak néhány helyét, amelyből ez az igazság kitűnik. Rendkívül megörült, valami tudatlan ember ugyanis azt állította előtte, hogy Isten csupán az igazak lelkében van jelen kegyelme folytán.” Yepes: Vida etc. I. könyv. 20. fejezet. Ez az egész fejezet arról szól, mily magas hitigazságokat értett meg a szent az elmélkedésben.

[7] Énekek-éneke, 1, 3.

[8] Énekek-éneke 3, 2.


Tovább...

A belső várkastély - A negyedik lakás - III. fejezet

Beszél az összeszedettség imájáról, amelyet az Úr rendesen előbb ad meg, mint azt, amelyről az imént volt szó, tudniillik a szellemi örömök imáját. Kifejti mindkettőnek hatásait.

Ennek az imának (t. i. a nyugalminak) nagyon sokféle jó hatása van s egyiket-másikat el is fogom mondani, előbb azonban meg kell emlékeznem az imának egy másik fajáról, amely rendesen megelőzi ezt. Röviden akarok vele végezni, mivel más alkalommal bőven tárgyaltam.[1]
Ez az ima egy bizonyos lelki összeszedettségben áll, mely nézetem szerint szintén természetfölötti állapot. Nem abban nyilvánul, hogy az ember sötétben elmélkedik vagy behunyja a szemét; szóval a lényege nem valami külsőség. Megteheti az ember, hogy behunyja a szemét s keresi az egyedüllétet, de azáltal nem fogja elérni ezt az állapotot. Az elmélkedésnek (jobban mondva szemlélődésnek) ez az épülete ugyanis, amelyet szem előtt tartok, minden emberi munka nélkül épül fel. Az érzékek és a külső tárgyak mintha elvesztették volna jogaikat, ellenben a lélek visszaszerzi az övéit, amelyeket rég elvesztett. Azt szokták mondani, hogy a lélek magába száll, vagy azt is, hogy önmaga fölé emelkedik. Én az ilyen szólásmódokkal semmit sem tudnék megmagyarázni; lehet, hogy ez hiba részemről, de hát én már a fejembe vettem, hogy ha a magam kifejezéseinél maradok, akkor jobban megértitek, amit mondok. Pedig hát, ki tudja, nem tévedek-e; hátha csak én magam értem meg magamat?!

Képzeljük tehát a dolgot úgy, hogy a belső várnak lakói, az érzékek és a lelki tehetségek - mert hiszen ezzel a hasonlattal kezdtem a magyarázatomat - elhagyták a várat, az ellenséghez pártoltak, s már napok, sőt évek óta annak társaságában csatangolnak odakint. Közben azonban észbekaptak s belátták, hogy így saját vesztüket készítik elő; visszatértek tehát, de mivel megrögzött rossz szokásukká vált a csatangolás, nem tudnak a várban megülni. Azonban nem árulók többé s szégyenkezve ott settengnek a vár körül. A nagy király, aki a várban lakik, látja a javulásukat, s mivel Ő annyira irgalmas szívű, azt szeretné, hogy térjenek vissza hozzá. Mint egy jó pásztor, füttyent nekik, de oly halkan, hogy ők maguk is éppen csak, hogy meghallják. Ilymódon adja tudtukra, hogy mit kíván: azt tudniillik, hogy ne pusztuljanak el odakint, hanem térjenek vissza lakásukba. S a pásztor füttye oly hatással van rájuk, hogy azonnal otthagyják azokat a külső dolgokat, amelyeknek bilincseiben sínylődtek s visszatérnek a várba. Azt hiszem, még sohasem sikerült ezt ilyen jól megmagyaráznom.

Arra, hogy Istent saját bensőnkben megtaláljuk, ez a kegyelem a legjobb segédeszköz. Szent Ágoston mondja valahol, hogy miután Istent mindenfelé kereste, önmagában találta meg.[2] Mi is úgy vagyunk vele s ne gondoljátok, hogy ez értelmünk munkájának gyümölcse, amennyiben tudniillik a bennünk lakozó Istenre gondolunk, vagy pedig a képzeletünké, amennyiben bensőnkbe képzeljük őt. Hiszen ez is egészen rendjén van s ez utóbbi módon kitűnően lehet elmélkedni, mert igazságon alapszik amennyiben Isten tényleg bennünk lakozik. Azonban itt nem erről van szó s nem olyasmiről, amire az Úr kegyelme segítségével mindenki képes. Amiről én beszélek, az egészen más. Sokszor az ember még nem is gondol Istenre s az említett lelki tehetségek máris bent vannak a lelki várban. Azt sem tudni, honnét jöttek és hogy miképpen hallották meg a pásztor füttyét. Fülükkel nem hallhatták, mert semmi sem volt hallható. Ekkor azután az ember nagyon is határozottan érez valami édes benső áhítatot, amint ezt jól fogja tudni, akivel megtörténik. Én nem vagyok képes azt világosabban megmagyarázni.

Úgy emlékszem, olvastam valahol, hogy a lélek ilyenkor úgy tesz, mint a sündisznó vagy a teknősbéka, mikor összehúzza magát s így mintegy önmagába megy vissza. Aki ezt írta, az bizonyára jól tudta a dolgot, de azért még sincs úgy, amint mondja, mert ezek az állatok akkor húzódnak össze, amikor jónak látják, míg ellenben ez a dolog nem a mi akaratunktól függ, hanem csak akkor következik be, ha Istennek úgy tetszik és megadja hozzá a kegyelmet. Nézetem szerint Ő Szent Felsége ezt csak olyanoknak juttatja, akik már készek lemondani a világi javakról. Nem úgy értem ezt, mintha azoknak is tényleg le kellene mondaniuk, akiket ebben állásuk akadályoz, hanem úgy, hogy megvan bennük a lemondás utáni vágy. Az Úr ez összeszedettségi ima által hívja fel figyelmüket a belső kegyelmekre. Arról is meg vagyok győződve, hogy Ő Szent Felsége az ilyeneket magasabb tökéletességi fokra akarja juttatni s ha ők ennek a kegyelemnek helyt adnak, még nagyobbakra van kilátásuk. Aki tehát ezt a kegyelmet észreveszi önmagán, buzgón dicsőítse Őt, mert e kegyelem megismerése és az érte való hálaadás nagyon jó előkészület a magasabb kegyelmekre.

Arra is nagyon jó előkészület, hogy megértsük Isten sugallatait. Egyes könyvek azt tanácsolják, hogy ilyenkor az ember igyekezzék egyáltalában nem gondolkodni, hanem figyeljen arra, amit az Úr tesz a lélekben. Én ellenben nem tudom megérteni, hogy ha csak Isten nem küldött rá elragadtatást, miképpen akadályozhatná meg az ember értelmének működését anélkül, hogy abból ne származzék több kár, mint haszon. Ez a kérdés különben nagy vita tárgyát képezte néhány hozzáértő személy között, de megvallom alázatosságom fogyatékos voltát, amennyiben sohasem mondtak nekem olyan érvet, amelyre megadhattam volna magamat. Az egyik felhozta nekem érvül annak a szent szerzetesnek, Alkantarai Péternek egy bizonyos munkáját - s az ő tekintélye előtt tényleg meghajoltam volna, mert tudom, hogy ő ért a dologhoz - s csakugyan el is olvastuk. Ekkor kitűnt, hogy ha nem is ugyanazokkal a szavakkal, de azért tényleg ugyanazt mondja, mint én. Szavaiból világosan kitűnik, hogy az értelem működése csak akkor szűnhet meg, amikor a szeretet már fel van gyullasztva.[3]

Hiszen lehetséges, hogy tévedek, de íme az én érveim. Az első az, hogy ezen szellemi dolgokban az ér el legtöbbet, aki minél kevesebbet akar tenni önmaga. Ami tennivalónk van, az arra szorítkozik, hogy mint holmi szegény koldusok megjelenünk a gazdag és hatalmas császár színe előtt, előadjuk kérésünket, azután pedig lesütött szemmel alázatosan reménykedünk. Ha Ő, mint szokta, valami titokzatos úton-módon megérteti velünk, hogy meghallotta kérésünket, akkor - tekintve, hogy úgyis megtűr bennünket közelében - helyén van a hallgatás; sőt, ha meg tudjuk tenni, függesszük fel még értelmünk működését is. Ellenben, ha semmi sem mutatja, hogy meghallott vagy észrevett volna bennünket, akkor nem volna illő együgyű módon ott álldogálni. Pedig így tesz a lélek, amely az említett tanácsot követi. A vége az, hogy képzelete felizgul az erőszak folytán, amelyet önmagán elkövet, midőn igyekszik semmit sem gondolni, s ennek következtében lelki szárazságba esik. Ez helytelen eljárás. Hiszen az Úr azt akarja, hogy imádkozzunk hozzá s gondoljuk meg, hogy jelenlétében vagyunk, mert Ő legjobban tudja, mire van szükségünk. Ami engem illet, én nem tudom magamat rászánni emberi mesterkedésre olyan dolgokban, amelyekben Ő Szent Felsége, úgy látszik, megvonta a határt s amelyeket magának tartott fel. Van elég más, ami hatalmunkban áll: mint például bűnbánati cselekmények, jócselekedetek, imádság; már amennyire mindezekre képes a mi nyomorúságunk.

A második ok az, hogy ezek a belső kegyelmek mind megnyugtatók és édesek, a legkisebb erőlködés - értem, minden erőltetett eljárás, amivel az áhítatot igyekszik az ember növelni, például a lélegzet visszafojtása, nemhogy előmozdítaná, hanem inkább akadályozza működésüket. A legjobb, ha a lélek egészen Isten kezére bízza magát; tegyen vele amint neki tetszik; szóval, a lehető legkevesebbet törődik saját érdekeivel s minél tökéletesebben aláveti magát Isten akaratának. A harmadik ok, hogy minél jobban erőlködünk semmit sem gondolni, annál jobban fog bennünket maga ez az erőlködés arra vinni, hogy sokat gondoljunk. A negyedik ok: Isten előtt mégis csak az a leglényegesebb és legkedvesebb dolog, ha dicsőségét tartjuk szem előtt, ellenben önmagunkról, érdekeinkről, lelki élvezeteinkről és gyönyöreinkről teljesen megfeledkezünk. Pedig hogyan mondhatnánk valakiről, hogy megfeledkezik önmagáról, ha annyira keresi a lelki gyönyörűséget, hogy moccanni sem mer; nem meri szabadon engedni értelmét és vágyait; nem meri még csak Isten nagyobb dicsőségét sem óhajtani, sem pedig örvendeni annak a dicsőségnek, amelynek az Úr birtokában van. Ha Ő Szent Felsége azt akarja, hogy értelmünk ne működjék, akkor van neki arra más módja, amennyiben oly fényt áraszt rá s annyira felemeli mindama dolgok fölé, amelyekre magától képes, hogy egészen meg van igézve. Ilyenkor azután, - bár azt sem tudjuk, miképpen történt - sokkal gazdagabb ismeretekhez jutunk, mintha akárhogyan erőlködnénk s bármennyire igyekeznénk is értelmünk működését beszüntetni. Hiszen Isten a lelki tehetségeket azért adta nekünk, hogy azokat használjuk s velük érdemeket szerezzünk: nem indokolt dolog tehát, őket szándékosan elaltatni. Ellenkezőleg, hagyjuk őket, hadd tegyék kötelességüket, amíg csak Isten nem jelöl ki számukra mást, magasabbat.

Az említett magatartás legjobban megfelel annak a léleknek, amelyet az Úr tetszése ebbe a lelki lakásba helyezett. Mikor érzi az összeszedettségi ima kegyelmét, jól teszi, ha szép csendesen és minden erőltetés nélkül beszünteti az okoskodást és elmélkedést, anélkül azonban, hogy az értelemnek vagy a képzeletnek működését igyekeznék teljesen felfüggeszteni. Sőt nagyon is jó, ha arra gondol, hogy Isten jelenlétében van s megfontolja, hogy ki az az Isten. Ha már most az, amit az értelem magában érez, önkéntelenül okozná működésének felfüggesztését, akkor rendben van a dolog. Azonban az értelem ne igyekezzék megérteni, hogy mi történik vele, mert ez a kegyelem az akaratnak szól. Élvezze minden mesterkedés nélkül, kivéve, hogy olykor néhány szerelmes szót intéz Istenhez. Egyébként, ha nem is törekszünk arra, hogy semmit se gondoljunk, ez sokszor bekövetkezik, de rendesen csak nagyon rövid időre. Egészen másképp áll a dolog abban az elmélkedésben, amely e lelki lakásnak sajátos imája, abban tudniillik, amelyet a nyugalom vagy a szellemi örömök imájának nevezünk. Mint már más alkalommal mondottam,[4] ez utóbbinál nem vízvezetéken jön a kegyelem, hanem úgy fakad a forrásból s az értelem fennakad vagy meg lesz akasztva, mert nem érti meg, amit szeretne megérteni, s egyik oldalról a másikra támolyog, mint a bódult, aki sehol sem tud megállapodni. Ezzel a nyugalmi imával együtt beszéltem most erről a másikról, amelyet tulajdonképpen első helyen kellett volna tárgyalnom, mert átmenetet képez ehhez és sokkal alacsonyabb fokú nálánál, értem az összeszedettség imáját, amelyben, mint mondom, nem szabad abbanhagyni az elmélkedést és az értelemnek működését. A nyugalom imájában ellenben az akarat annyira el van merülve az Istenben, hogy az értelemnek említett nyughatatlansága rendkívül terhére van. Legjobb is, ha nem törődik vele, hanem magára hagyja s ő maga teljesen beleveti magát Isten szerető karjaiba. Ő Szent Felsége majd megérteti vele, hogy mi ilyenkor a teendője, az tudniillik, hogy tartsa magát teljesen érdemetlennek ilyen nagy kegyelemre s adjon buzgón hálát minden erejéből.

Mivel az összeszedettség imájáról akartam szólni, későbbre hagytam a nyugalom imájának következményeit, illetve jellemző vonásait azoknak a lelkeknek, akiknek Isten megadta ennek az imának kegyelmét. Most tehát visszatérek ezekre.
Egészen világosan észlelhető a lélekben egy bizonyos kiszélesedés, kitágulás. Olyan ez, mintha a forrásból bugyogó víz nem találna utat, a medencéje ellenben úgy volna készítve, hogy minél jobban telik, annál nagyobb lesz. Ilyenféle érzése van a léleknek ebben az imában. Ezenkívül Isten sok csodát tesz benne; egészen átalakítja és alkalmatossá teszi arra, hogy mindent beléje helyezhessen, amit beléje akar helyezni. Ez az édesség és ez a belső kitágulás abban érvényesül, hogy a lélek ezentúl nem lesz oly szűkkeblű Isten szolgálatában, hanem nagylelkűvé válik. Az örök kárhozattól való félelem nem bántja többé, mert bár sokkal jobban vigyáz arra, hogy Istent meg ne bántsa, szívében a szolgai félelem megszűnik. Abban is erősen bízik a lélek, hogy valamikor színről-színre fogja látni Istent. Ezelőtt félt a bűnbánati cselekményektől, nehogy megártsanak az egészségének: most úgy érzi, hogy Isten segítségével mindenre képes és sokkal jobban vágyódik az önmegtagadás után, mint azelőtt. Annakelőtte félt a szenvedésektől; most már nyugodtabban néz szemükbe, mert sokkal elevenebb a hite; tudja, hogyha Isten kezéből megadással fogadja őket, Ő Szent Felsége meg fogja segíteni kegyelmével s képes lesz őket türelmesen végigszenvedni. Sőt olykor már vágyódik is szenvedések után, mert nagyon szeretne Istenért valamit tenni. Mivel jobban felfogja Isten végtelen nagyságát, világosabban látja saját nyomorúságát is. Mivel megízlelte Isten édességeit, belátja, hogy mily szemét az, amit a világ nyújt. Napról-napra jobban távolodik a világi élvezetektől, és a szakítás mind könnyebbé válik rá nézve. Egyszóval az összes erényekben gyarapodást tüntet fel s kétségtelenül haladni fog bennük, ha csak nem áll meg s nem esik vissza régi bűneibe, mert ezzel természetesen akármilyen magas tökéletességi fokra jutott volna is, minden el volna veszve.

Magától értetődik, mindehhez nem elég, hogy Isten egyszer-kétszer adja meg ezt a kegyelmet, hanem a léleknek állhatatosnak kell lennie annak elfogadásában, mert az állhatatosságon múlik a mi egész üdvösségünk. Egy dologra figyelmeztetek azonban mindenkit, aki ebben a lelkiállapotban van, arra tudniillik, hogy szorgosan kerülje a bűnre vezető alkalmakat. Ezen a fokon ugyanis a lélek még nincs megnevelve, hanem olyan, mint a kisded, aki szopni kezd: ha az ilyent elválasztjuk anyja keblétől, vajjon mi más várhatna rá, mint a halál? Én nagyon féltem az olyanokat, akiknek Isten megadta már ezt a kegyelmet, s akik - hacsak nem fontos okból s nem hosszabb időre - abbahagyják a belső imát, mert állapotuk szükségképpen napról-napra rosszabb lesz.

Én tudom, hogy az ilyen esetben mekkora ok van az aggodalomra. Egyes ismerőseim nagy fájdalmat okoztak nekem azzal, hogy elhagyták Azt, aki oly gyöngéd szeretettel ajánlgatta nekik barátságát s tettekkel tanúsította irántuk szeretetét. Nagyon kérem őket, ne tegyék ki magukat ekkora veszedelemnek, mert a rossz szellem jobban settenkedik ám egyetlenegy ilyen lélek, mint sok más olyan után, akit az Úr nem részesít rendkívüli kegyelmekben. Az előbbiek ugyanis nagyon veszedelmesek rá nézve, amennyiben más lelkeket vonnak maguk után s nagy hasznot képesek hajtani esetleg az egész Anyaszentegyháznak. De meg ha nem is látna mást, mint azt, hogy Isten különös szeretetében részesülnek, már ez is elég volna neki arra, hogy egész erejével utánuk vesse magát és igyekezzék őket a kárhozatba taszítani. Ezért azután sokkal több küzdelmet kell kiállniuk, de ha elbuknak, mélyebbre is buknak, mint mások.

Hiszen ti, nővéreim, - amennyire megítélhetjük a helyzetet - mentek vagytok ezektől a veszedelmektől. A kevélységtől és a hivalkodástól mentsen meg benneteket az Úr. A rossz szellem ugyan megkísérelheti, hogy e kegyelmek utánzásával tévedésbe ejtsen benneteket, azonban könnyen észrevehetitek a csalást; a hamisított kegyelmeknek ugyanis nincsenek meg a felsorolt következményei, hanem inkább azokkal ellenkező hatást gyakorolnak a lélekre. Ellenben egy másik veszedelemre akarlak benneteket figyelmeztetni, habár beszéltem róla már más alkalommal is.[5] Olyan veszedelem ez, amelybe, mint magam láttam, sok szemlélődő lélek beleesik, különösen pedig nők, akikre gyöngébb szervezetük miatt jobban áll mindaz, amit mondani akarok. Egyesek tudniillik a sok penitencia, imádság és virrasztás következtében, vagy pedig, ha gyöngébbek, akár ezek nélkül is, nem képesek semmi szellemi vigasztalást élvezni anélkül, hogy szervezetüket meg ne viselné. Mivel pedig lelkük mélyén élvezetet, testükben pedig fáradtságot éreznek, nemkülönben bizonyos kábultságot, amelyet lelki álomnak szokás nevezni s amely valamivel több az összeszedettségnél, ezt a kábultságot szellemi örömnek tartják s teljesen átengedik magukat neki. Minél jobban elhagyják magukat, annál jobban elkábulnak, mert hiszen a szervezet mind fáradtabb lesz s ezt azután elragadtatásnak gondolják. Én részemről inkább elhülyülésnek tartom s az egésznek az a vége, hogy az ember haszontalanul vesztegeti az idejét és rontja vele az egészségét.

Tudok egy ilyen személyről, aki olykor nyolc óra hosszat volt ebben az állapotban. Az ilyeneknél az érzékek nincsenek felfüggesztve s Isten részéről sem részesülnek semmiben. Azt, akit említettem, egy kis alvás, egy kis evés és az önsanyargatásban való egy kis mérséklet rövidesen egészen kigyógyította. Ugyanis szerencsére akadt valaki, aki megértette a dolgot, mert ő - anélkül, hogy ez szándékában lett volna - tévedésbe ejtette gyóntatóját, másokat és önmagát. Azt hiszem az ördög játszott bele ebbe a dologba; valami hasznot remélt tőle és tényleg kezdte is már kamatoztatni. Értsük meg jól, hogy mikor a dolog valóban Istentől származik, még ha van is úgy külső, mint belső kábultság, ez utóbbi sohasem fekszik rá a lélekre. Sőt, az ember annyira Isten közelében érezvén magát, telve van magasztos érzelmekkel.

Meg azután az igazi ima kábultsága nem tart ily sokáig, hanem rendesen csak nagyon rövid ideig és habár e lelki lakásban gyakran megismétlődik, hacsak nem gyönge a szervezet, sohasem viseli meg a testet s nem is okoz semmi külső szenvedést. Ha tehát közületek valamelyik észrevenné magán az említett kellemetlen következményeket, szóljon a főnöknőnek s amennyire teheti, igyekezzék elszórakozni. A főnöknő pedig vigyázzon arra, hogy az ilyenek ne imádkozzanak órahosszat, hanem inkább nagyon keveset. Ellenben aludjanak jól és táplálkozzanak bőségesen, míg csak vissza nem nyerik testi erejüket, ha ugyan a túlsok imádság folytán vesztették el. Ha az illető személy oly gyenge szervezetű, hogy mindez nem használ, akkor higgye el nekem, hogy Isten nem hívja őt a szemlélődő életre, hanem a munkásságra, mert hiszen a kolostorban mindkettőre szükség van. Adjanak neki tehát valami foglalkozást s vigyázzon arra, hogy ne legyen sokat egyedül, mert különben meglátja, hogy tönkre megy az egészsége. Ez természetesen nagy lemondásba fog kerülni, de abból, hogy miképpen viseli el az Úr távollétét, meglátja majd az Úr, vajjon igazán szereti-e Őt. Ha kiállja a próbát, esetleg némi idő múltán vissza fogja kapni az Úrtól testi erejét, ha pedig nem, akkor ajakimával és engedelmességgel gyűjthet annyi érdemet, sőt esetleg többet is, mint amennyit szerezne, ha elmélkednék.

Akadhatnak azután olyan gyönge fejűek is - s én ismertem néhányat - akik mindent látni vélnek, amit elgondolnak. Ez nagyon veszedelmes. Erről azonban esetleg majd későbben beszélek, nem pedig ezen a helyen, mert máris túl sokáig maradtam e lelki lakás megbeszélésénél. Azért tettem, mert nézetem szerint idáig jut legtöbb lélek. Mivel pedig itt a természetes elem oly bensőleg érintkezik a természetfölöttivel, az ördög sok kárt tehet. A további lakásokban az Úr már nem enged neki annyira szabadkezet. Legyen mindörökkön áldott az Úr. Amen.

_________________________________________

[1] Önéletrajz 14. fej. A tökéletesség útja 28. fej.

[2] Szent Ágoston vallomásai. 10. könyv, 27. fej.

[3] Alkatarai Szent Péternek az imádságról és az elmélkedésről szóló értekezése. 12. fej. 8. tanács.

[4] A tökéletesség útja 31. fej.

[5] Alapítások könyve 6. fej.


Tovább...

A belső várkastély - A negyedik lakás - II. fejezet

Ugyanazt a tárgyat folytatja, s egy hasonlattal magyarázza meg. Mik a szellemi örömök s hogyan részesülünk bennük anélkül, hogy utánuk törekednénk?

Uram segíts, mibe is kezdtem! Elfoglaltságom és egészségi állapotom miatt már megint a kellős közepén kellett abbahagynom a tárgyamat s így egészen elfelejtettem, hogy miről beszéltem utoljára. Arra nem érek rá, hogy elolvassam, amit írtam, emlékezetem pedig olyan rossz, hogy ha folytatom az írást, bizonyára értelmetlen zűrzavar lesz belőle. Különben, ki tudja, nem bolondság-e mindaz, amit eddig mondtam: mert én bizony úgy érzem, mintha csakugyan az volna.
Ha jól tudom, ott hagytam el, hogy szívbeli vigasztalásokba sokszor belekeverednek a mi szenvedélyeink s akkor görcsös zokogást is idézhetnek elő. Azt is hallottam, hogy egyeseknek egészen elszorul a melle; hogy a benső kényszer hatása alatt egyes ösztönszerű mozdulatok jelentkeznek náluk; hogy az izgalom következtében megered az orruk vére s más efféle kellemetlenségnek vannak alávetve.

Ilyenfélék velem sohasem történtek meg, tehát nem is tudok ezekhez hozzászólni, azt azonban hiszem, hogy végeredményben mindez vigasztalólag hat a lélekre. Mindebből ugyanis az az óhaj fakad, hogy bárha kedvére tehetnénk Ő Szent Felségének s ezalatt élvezzük társaságát. Ellenben, amit én szellemi örömnek mondok (más alkalommal a “nyugalom imájá”-nak neveztem) az egészen más dolog. Akiknek Isten kegyelméből tapasztalatuk van e tekintetben, azok ezt nagyon jól fogják tudni.
Hogy jobban megértsük ezeket a dolgokat, képzeljünk el két kutat s mindegyik előtt egy-egy vízzel telt medencét. Valahányszor ugyanis lelki dolgokat akarok megmagyarázni, a magam együgyűségében nem találok hasonlatokra alkalmasabb dolgot a víznél. De egészen különös szeretettel is viseltetem ez elem iránt s éppen azért jobban meg is figyeltem, mint más dolgokat. Mert hiszen nagyon sok titoknak kell rejlenie mindabban, amit ez a nagy és bölcs Isten teremtett. Ezeket a titkokat pedig hasznunkra fordíthatjuk, amint teszik is a tanult emberek; bár én azt hiszem, hogy Istennek legparányibb teremtményében is - s legyen az bár csak egy kis hangya - sokkal több rejlik, mint amennyit a bölcsek tudnak róla.

Az a két medence, amelyről beszélni kezdtem, különbözőképpen telik meg vízzel. Az egyiknek vize messziről jön s úgy van mesterségesen odavezetve, boltíves csatornán. A másikat ellenben ott helyben táplálja egy forrás s megtölti minden csobogás vagy más egyéb zaj nélkül. A forrás bővizű, úgy hogy ha a medence színig telt, túlárad és tekintélyes patak ömlik ki belőle. Itt tehát nincs szükség mesterséges vízvezetékre vagy boltíves csatornára: a víz anélkül is ömlik szüntelenül.
A két medence vize között nagy a különbség. Az, amely a boltíves csatornán jön, a szívbeli vigasztalásokat jelképezi. Ezek ugyanis az elmélkedés gyümölcsei s mi magunk vezetjük be őket lelkünkbe azáltal, hogy a teremtett dolgokat értelmünk munkájával elemezzük. Mivel pedig saját fáradságunk árán hozzuk őket létre, ha azt akarjuk, hogy a lelkünket annyira-amennyire megtöltsék és előbbre segítsék: ezt a munkát, mint mondom, nem tudjuk zaj nélkül elvégezni. Ellenben a másik medence magából a forrásból, ez esetben magából Istenből kapja vizét. Ha tehát Ő Szent Felségének úgy tetszik, hogy valami természetfölötti kegyelemben részesítsen bennünket, a legnagyobb nyugalomban, szép csendesen és gyöngéden bugyogtatja ezt a vizet lelkünk mélyéből. Hogy azonban honnét és miként jön, azt én nem tudom.

Ezt a boldogságot és szellemi örömöt az ember nem úgy érzi mint a földieket; legalább kezdetben nem, bár később mindent betölt. Az említett víz ugyanis végigfolyik az összes lelki lakásokon és lelki tehetségeken, végül pedig még a testre is átterjed. Ezért mondom, hogy Istenben kezdődik és mibennünk végződik, mert valóban - amint ezt legjobban tudják azok, akiknek részük volt benne - az ember egész lénye élvezi ezt a boldogságot, ezt az édességet.
Éppen most, mialatt e sorokat írom, jutott eszembe az, amit a próféta abban az idézett versben mond: Dilatasti cor meum. Ő tehát azt állítja, hogy az Úr kitágította szívét. Nekem ellenben úgy látszik, hogy ez a dolog nem ered a szívből, hanem valami más, sokkal beljebb s mélyebben fekvő helyről, azt hiszem a lélek mélyéből. Tényleg azóta másoktól is hallottam, hogy mennyi titokzatos dolog rejlik a mi bensőnkben. Pedig még mennyi minden másnak kell ott lennie!

Én Uram Istenem, mily végtelen a Te nagyságod! Úgy állunk előtted, mint holmi tudatlan pásztorgyerekek s hozzá azt képzeljük, hogy annyira-amennyire mégis csak megértünk Téged. Pedig mi az, amit rólad tudunk? Úgyszólván semmi. Hiszen még önmagunkban is annyi nagy titok lakozik, amelyről fogalmunk sincsen. Úgyszólván semmi, mondom, ahhoz képest, ami még benned van; de azért mégis mily fenséges az is, amit nagyságodból látunk s amire műveidből következtetni tudunk!
Hadd térjek azonban vissza arra az idézett versre. Valami kitágításról beszél, s ez a gondolat segítségemre lesz e dolgok megvilágításában. Midőn ugyanis az a mennyei víz kibuggyan a forrásból, a mi lelkünk kellős közepéből, olyan érzést kelt, mintha bensőnket kitágítaná és kiszélesítené. Egyúttal kimondhatatlan boldogságot okoz s a lélek nem is képes felfogni, hogy mit kap e pillanatban. Valami csodálatos illatot élvez, mintha, mondjuk, bensejében egy égő füstölő ontaná magából az illatos füstöt. Nem látni a tűz fényét, sem azt, hogy hol van, de azért a melegség és a tömjénillat áthatja az egész lelket, sőt, mint mondom, sok esetben a testnek is jut ebből az élvezetből. Ne értsetek félre, nem azt akarom mondani, hogy igazi meleg, vagy illat érezhető - ezt a hasonlatot csak megvilágítás céljából alkalmaztam -, mert amit a lélek érez, az sokkal fenségesebb valami ezeknél. Azok, akik ezt még tapasztalatból nem tudják, legyenek arról meggyőződve, hogy mindez igazán így történik. A lélek maga természetesen sokkal világosabban érti meg ezeket a dolgokat, mint ahogy én tudom őket kifejezni. Lehetetlen e tüneményt a képzelet játékának tulajdonítani, mert akármennyire igyekezzünk is, sohasem leszünk képesek azt erőszakkal előidézni s ebből magából kitűnik, hogy nem a mi anyagunkból készült, hanem az isteni bölcsesség tiszta színaranyából. Itt a lelki tehetségek, úgy hiszem, még nincsenek Istennel egyesülve, hanem csak meg vannak részegülve s elámulva kérdik, hogy mi történik velük.

Nincs kizárva, hogy e lelki dolgokra vonatkozólag egyik-másik pontban nem ugyanazt mondom, mint amit ezelőtt írtam. Ne csodálkozzatok ezen, mert hiszen van vagy tizenöt esztendeje annak,[1] hogy először fejtegettem őket írásban s azóta az Úr talán világosabb fogalmakat adott nekem róluk, mint amilyenek akkor voltak. De meg azután lehetséges, hogy akkor tévedtem, sőt az sincs kizárva, hogy most tévedek. Csak annyi bizonyos, hogy nem hazudok, mert Isten látja lelkemet, hogy inkább elszenvednék ezer halált, mint hogy azt tegyem. Úgy mondom el a dolgokat, amint tudom.

Azt hiszem azonban, hogy e lelki állapotban az akarat valami módon mégis egyesülve van Istennel. Egyébként ez elmélkedés értéke abból tűnik ki, hogy mily hatással van a lélekre s milyen jócselekedetekre indítja az embert; nincs is ennél jobb próbakő annak kimutatására, hogy mennyire hasznos. Aki ebben a kegyelemben részesül, arra nézve nagy áldás, ha ezt megérti s még nagyobb, ha állhatatos marad.
Természetes ti, leányaim, szeretnétek azonnal megszerezni azt a kegyelmet, hogy így tudjatok elmélkedni s e tekintetben igazatok is van, mert hiszen az minden fogalmat meghalad, hogy mennyi jót tesz ilyenkor a lélekkel az Úr s hogy mily gyöngédséggel vonja közelebb magához. Szükséges tehát, hogy megtudjátok, miképpen szerezhető meg ez a nagy kegyelem. Itt természetesen nem beszélek arról az esetről, amidőn az Úr minden további ok nélkül megadja azt, egyszerűen azért, mert Ő Szent Felségének úgy tetszik. Ebbe nekünk nincs beleszólásunk.

Meg kell tenni tehát először is mindazt, ami az előbbi lelki lakásokban levő lelkek kötelessége, azonfelül pedig legyen a jelszó: alázatosság, minél mélyebb alázatosság! Ezzel az erénnyel férkőzünk legkönnyebben az Úr szívéhez, ha valamit el akarunk érni nála. Ha pedig őszintén vagytok alázatosak; akkor nem fogjátok azt hinni, hogy ezekre a kegyelmekre és szellemi örömökre méltók vagytok, vagy hogy azokat valaha meg fogjátok érdemelni. Azt fogjátok erre mondani: de hát akkor hogyan érhetjük el őket, ha nem szabad utánuk törekednünk? Erre én azt felelem, hogy nincs más módja a dolognak, mint az, amit mondottam s hogy semmi esetre se törekedjetek utánuk. Még pedig a következő okokból nem. Az első ok az, hogy Istent önzetlenül kell szeretnünk, másképp sohasem fog bennünket ilyenekben részesíteni. A második az, hogy homlokegyenest ellenkeznék az alázatossággal, ha ily óriási jutalmat kívánnánk a mi nyomorúságos kis szolgálatainkért. A harmadik az, hogy az igazi előkészület e kegyelmekhez a szenvedések utáni vágyakozás, tehát nekünk az Úr Jézus nyomdokaiba kell lépnünk s nem szabad szellemi örömöket kérnünk Attól, akit oly súlyosan megsértettünk. A negyedik az, hogy Ő Szent Felsége arra ugyan kötelezte magát, hogy megadja nekünk az örök üdvösséget, ha megtartjuk törvényeit, arra azonban nem, hogy ily rendkívüli kegyelmekben részesít bennünket. Ezek éppen nem szükségesek az üdvösségre. Hozzá Ő jobban tudja, mint mi, hogy mi szolgál javunkra. De azt is tudja, hogy ki szereti Őt igazán s én tudom, hogy vannak olyanok, sőt ismerek is egyeseket, akik a szeretet útján haladnak, úgy, amint azon haladni illik - vagyis a keresztre feszített Jézust szolgálva - s akik nemcsak hogy nem kérik és nem óhajtják ezeket a szellemi örömöket, hanem ellenkezőleg azért imádkoznak, hogy ebben az életben ne adjon nekik ilyeneket az Úr. Ez tényleg így van.

Az ötödik ok az, hogy úgyis hiába törnénk magunkat utánuk. Mivel ugyanis ezt a vizet nem vezethetjük vízvezetéken, mint az előbbit: ha a forrás egyszer nem akar vizet adni, hiába erőltetnénk a dolgot. Azt akarom ezzel mondani, hogy hiába elmélkednénk többet, hiába ontanánk könnyeket: az a víz nem ezen az úton jön s csakis annak jut belőle, akinek Isten megadja, sokszor pedig éppen olyankor adja meg, mikor a lélek legkevésbé gondol rá. Hiszen az Övéi vagyunk, nővéreim, tegyen velünk tetszése szerint; vezessen bennünket, amint Ő akarja. Ha azonban valaki igazán megalázza magát s őszintén lemond mindenről - de őszintén mondjon ám le s ne csak úgy képzelje, hogy lemond, mert a képzeletünk e tekintetben sokszor megtéveszt ám bennünket - tehát mondom, ha valaki igazán nem ragaszkodik semmihez, attól az Úr nem fogja megvonni ezt a kegyelmet, sőt ad neki sok más olyant is, amit kívánni sem volna képes. Dicsérjük és áldjuk Őt mindörökké. Amen.

[1] Önéletrajzára céloz, melynek első fogalmazványa 1562-ben készült. III. fejezet


Tovább...

A lélek fohászai (XII. 2-3)

2. Ó, megfoghatatlan bölcsesség! Mennyire szükséged van a teremtményeid iránti egész szeretetedre, hogy képes légy elviselni ezt az őrületet, türelemmel várni, hogy meggyógyuljunk, és ezerféle eszközzel és orvossággal előmozdítani kijózanodásunkat. Nem tudok eléggé csodálkozni, ha elgondolom a mi esztelenségünket. Hiszen annyi erőnk sincs, hogy a legcsekélyebb dologban megtagadjuk magunkat; hiszen az emberek elhitetik magukkal, hogy még akarva sem tudnák elkerülni ezt vagy azt a bűnre szolgáló alkalmat vagy veszedelmet, amelybe lelkük belepusztul: ellenben ahhoz igenis van erőnk és bátorságunk, hogy szembeszálljunk akkora hatalommal és fenséggel, amilyen a Tied. Mit jelentsen ez, én Kincsem?! Mit jelentsen ez?! Honnét van ez a bátorság? Vagy talán az a hadvezér, akinek zászlaja alatt harcolnak ellened, nem a Te szolgád és nem ég az örök tűzben? Miért lázad föl tehát ellened, hogyan tud bátorságot önteni katonáiba, ő, aki le van győzve; hogyan tudják követni azt, aki annyira szegény, s akit megfosztottak a mennyei kincsektől? Mi mást adhat az, akinek semmije sincs, mint szerencsétlenséget?! Mit jelentsen ez, én Istenem? Mit jelentsen ez, én Teremtőm? Miért vagyunk mi oly bátrak Veled és oly gyávák az ördöggel szemben? Hiszen ez még akkor is esztelenség volna, én Uralkodóm, ha Te nem halmoznád el tieidet jótéteményekkel, vagy ha mi tartoznánk valamivel a sötétség fejedelmének! Mert hiszen Te kimondhatatlan nagy kincseket fogsz megadni az örökkévalóságban, ellenben azt tudjuk, hogy az ő összes örömei és ígéretei hamisak és árulók. Mert hogyne volna ellenségünk az, aki Neked is ellenséged volt!?

3. Ó, milyen nagy vakság ez, én Istenem, milyen nagy hálátlanság, én Királyom, milyen gyógyíthatatlan őrület, hogy az ördög szolgálatában használjuk föl azt, amit Tetőled kaptunk, én Istenem! Irántunk való nagy szeretetedet azzal viszonozzuk, hogy szeretjük azt, aki Téged gyűlöl és mindörökre gyűlölni fog. Te kiontottad véredet érettünk, elviselted az ostorozást, a rettenetes fájdalmakat, a borzasztó kínszenvedést: mi pedig a helyett, hogy bosszút állnánk mennyei Atyád nevében a Fián elkövetett borzasztó igazságtalanságért - mert hiszen Te, én Mesterem, nem kívántál bosszút, és mindent megbocsátottál -, mi pedig szövetségesekül és barátokul fogadjuk azokat, akik Ővele így bántak, és követjük az ő pokoli hadvezérüket. Magától értetődik, hogy ily módon vele egy sorsra kell jutnunk, s örökre az ő társaságában kell maradnunk, hacsak a Te irgalmad nem segít rajtunk, nem adja vissza eszünket, s nem bocsátja meg nekünk a múltat.

Tovább...

A belső várkastély - A negyedik lakás - I. fejezet

Arról beszél, hogy miben különböznek egymástól a szívbeli vigasztalások, az imában való elérzékenyedés és a szellemi örömök. Elmondja, mennyire megörült, mikor megértette, hogy más a képzelet és más az értelem. Ez a fejezet sok hasznosat tartalmaz olyanok számára, akik szórakozottak az imádságban.


Mielőtt a negyedik lelki lakásról kezdenék beszélni, a Szentléleknek kell magamat ajánlanom s kérnem Őt, hogy mostantól kezdve Ő beszéljen helyettem s mondjon valamit arról, ami még hátra van. Itt ugyanis már egészen természetfölötti[1] dolgokról van szó s nagyon nehéz őket világosan megmagyarázni, hacsak Ő Szent Felsége nem vállalja magára a feladatot, amint tette ezelőtt körülbelül tizennégy esztendővel, amikor azt a másik művemet írtam. Abban ugyanis mindezt kifejtettem, már tudniillik amennyire értettem. Azt hiszem ugyan, hogy most világosabb fogalmam van a kegyelmekről, amelyeket az Úr egyes kiváltságos lelkeknek ad; de azért megmagyarázni őket, az egészen más dolog. Ha valami haszonra van kilátás e tekintetben, tegye meg helyettem az Úr; ha azonban nem volna haszonra kilátás, akkor hagyja úgy.
Mivel ez a lelki lakás már közelebb van ahhoz, amelyben a király lakik, azért nagy annak a szépsége. Oly felséges dolgok látására és megértésére nyílik itt alkalom, hogy a látottak elmondására az értelem nem talál szavakat. Bármennyire igyekezzék is az ember némi fogalmat nyújtani róla, a magyarázat mindig homályos lesz olyanok előtt, akik ezt a lelki lakást saját tapasztalatukból nem ismerik. Ellenben azok, akik ismerik, különösen ha sokszor voltak benne, nagyon jól meg fogják érteni annak leírását.
Tévedés volna azt hinni, hogy a léleknek hosszú ideig kell az előbbi lelki lakásokban élnie s csak azután juthat ebbe bele. Igaz ugyan, hogy rendes körülmények között a lélek először abba jut belé, amellyel éppen végeztünk, de ez a szabály nem általános. Az Úr az Ő kegyelmeit akkor adja, úgy adja és annak adja, amikor, amint és akinek éppen akarja. Ezáltal senki sem szenved rövidséget.

Ebbe a lelki lakásba rendesen nem férkőznek be azok a mérges fenevadak s ha mégis megtennék, nem veszedelmesek már a lélekre nézve, sőt inkább hasznára vannak. Részemről ugyanis jobbnak tartom, ha az elmélkedésnek ezen a fokán is bejutnak és támadnak; mert ha a lélek semmi kísértésnek sem volna többé kitéve, az ördög az Istentől származó szellemi örömök közepette is képes volna azt félrevezetni s több kárt okozna, mint az említett kísértések. A lélek pedig már azáltal is veszítene, hogy nem volna alkalma érdemeket szerezni s állandó elmélázásban töltené életét. Ugyanis, ha ez az utóbbi állapot tartóssá válik, nem hiszem, hogy jó legyen, mert szerintem e földi élet folyamán az Úr szelleme sohasem marad meg bennünk hosszabb ideig változatlanul.

Ígéretemhez híven, meg akarom most magyarázni, hogy mi a különbség az imából merített szívbeli vigasztalások és a szellemi örömök között. Én úgy fogom fel a dolgot, hogy szívbeli vigasztalásoknak nevezhetjük azokat a kellemes érzéseket, amelyeket mi magunk szerzünk meg magunknak az elmélkedés vagy az ajakima folyamán; szóval ezek a mi természetes tehetségünknek gyümölcsei. Igaz ugyan, hogy végelemzésben ezekre is az Úr, segít rá bennünket - ezt mindig így értsétek, akárhogy fejezzem is ki magamat, mert hiszen nélküle semmit sem tehetünk - de azért közvetlenül mégis a mi erényes cselekedetünkből származnak s a mi fáradságunknak eredményei s így van is okunk annak örülni, hogy oly jól használtuk fel erőnket. Ha azonban közelebbről vesszük őket szemügyre, észrevesszük, hogy hasonló élvezetünk gyakran van tisztán földi dolgokban is; például, ha egészen váratlanul nagy örökség száll reánk; vagy viszontlátunk valakit, akit nagyon szeretünk; vagy valami nagyon is érdekünkbe vágó és nagyfontosságú ügyünk sikerült s emiatt általános helyesléssel találkozunk; vagy például, ha valaki férjéről, testvéréről vagy fiáról azt hallotta, hogy meghalt s egyszerre csak jó egészségben látja maga előtt. Én már láttam ilyen esetekben, hogy egyesek örömükben sírva fakadtak, sőt egyszer-másszor velem is megesett. Azt hiszem tehát, hogy amint ezek az örömök teljesen természetesek, úgy vannak ilyen természetes örömök azok között is, amelyeket az Istenre vonatkozó dolgokból merítünk. Az előbbiek is egészen jók, az utóbbiak azonban sokkal magasabb színvonalon állnak, mert bár a mi természetünkből származnak, mégis Istenre vonatkoznak. Ellenben a szellemi örömök kizárólag Istentől erednek s a mi természetünk csupán befogadja őket s úgy élvezi, mint az előbbieket, csakhogy sokkal nagyobb fokban.

Ó Jézusom, mit nem adnék érte, ha ezt a dolgot világosan meg tudnám magyarázni. Azt hiszem ugyanis, hogy egészen jól értem a kettő közötti lényeges különbséget, de sehogy sem tudom magamat érthetően kifejezni. Segítsen meg az Úr! Most jut szembe az a zsoltár, amelyet a primában[2] utolsó helyen mondunk s amelynek egyik verse így hangzik: Cum dilatasti cor meum - mikor kitágítottad szívemet. Akinek sok tapasztalata van e kegyelmek körül, az már e célzásból is megérti a kettő közötti különbséget; aki ellenben nem ismeri őket, annak világosabban kell a dolgot megmagyaráznom.

Az említett szívbeli vigasztalások ugyanis nem tágítják ki a szívet, sőt, azt hiszem, egy kissé inkább összeszorítják; az élvezet mindamellett megmarad, mert a lélek tudja, hogy ez az érzelem Istenre vonatkozik. Néha könnyeket hullathat valaki a bűnei fölött s ebben a fájdalomban a szenvedély is játszhat némi szerepet. Sajnos, én nagyon kevéssé ismerem a lélek szenvedélyeit; meg azt sem igen tudom, hogy mi származik érzékiségünkből s mi vezethető vissza jellemünkre. Kár, hogy olyan tudatlan vagyok, mert ha ezekre a dolgokra vonatkozólag volnának ismereteim, talán meg tudnám magamat értetni. Tapasztalatom van ugyan elég, de hiányzik nálam a műveltség és a tudomány; pedig ez a kettő nagy dolog.

Saját tapasztalatom alapján annyit mondhatok az elmélkedésnek e fokáról s az abban szereplő szívbeli vigasztalásokról és örömökről, hogy valahányszor Krisztus Urunk kínszenvedéséről elmélkedtem és sírva fakadtam, nem tudtam többé abbahagyni, míg csak a fejem majd hogy széjjel nem ment. Így voltam akkor is, ha saját bűneimre gondoltam. Nagy kegyelemben részesített engem ezáltal az Úr. Egyelőre nem akarom fontolgatni, hogy mi jobb, a szívbeli vigasztalás-e vagy pedig a szellemi öröm, hanem csak a kettő közötti különbséget akarom feltüntetni. Az olyan esetekben, aminő az enyém volt, ezeket a könnyeket és vágyakat a lelki állapot különfélesége szerint a természetünk is elősegíti, végelemzésben azonban, bárhonnan erednek is, Istenre irányulnak. Éppen ezért nagyon meg kell őket becsülnünk. Viszont azonban az alázatosság megérteti velünk, hogy nem leszünk általuk jobbakká, mert egyrészt nem lehet tudni, hogy tisztára szeretetből fakadtak-e, azután pedig, még ha így volna is a dolog, akkor is Istennek ajándékai.

Ezek az ájtatos érzelmek főleg az előbbi lelki lakásban levő lelkeknél szoktak előfordulni; ezek ugyanis majdnem kizárólag értelmükkel dolgoznak, értelmükkel elmélkednek;[3] s ezt jól is teszik, mert hiszen még nem kaptak magasabb kegyelmet. Ajánlatos mindamellett, hogy fordítsanak egy kis időt Isten dicséretére is; örüljenek az Ő jóságának; fontolgassák, hogy ki Ő; óhajtják dicsőségét - ezt különösen ajánlom nekik, mert ez nagyon alkalmas arra, hogy szeretetünket felélessze; amennyiben pedig az Úr e tekintetben megsegítené őket, igyekezzenek elmélkedésüket mindig ez érzelmek felébresztésével befejezni.

Erről a dologról részletesen beszéltem egy más alkalommal[4] s azért nem akarok róla itt többet mondani. Csak azt az egyet jegyezzétek meg jól, hogy ebből a lelki lakásból a következőbe nem a sok gondolkodás segíti át az embert, hanem a nagy szeretet. Azért ne is mulasszatok el semmit sem megtenni, ami a szeretetet éleszti. De talán nem is tudjátok igazában, hogy mit tesz az, szeretni; nem csodálnám, ha így állna a dolog. Az az egy bizonyos, hogy nem a szellemi örömökön fordul meg a szeretet nagysága, hanem azon a szilárd elhatározáson, hogy mindent, amit teszünk, Isten kedvéért tesszük s óvatosan kerülünk mindent, ami Őt megbánthatná; imádkozunk azért, hogy Szent Fiának dicsősége folyton növekedjék; hogy a katolikus Anyaszentegyház folyton gyarapodjék és terjedjen. Ezek a szeretet jelei. Azt azonban szintén ne képzeljétek, mintha másra gondolnotok sem volna szabad, s hogy minden el van veszve, amint egy kissé elszórakoztok.

Gondolataimnak zűrzavaros csapongása imádság közben nem egyszer engem is mélyen megszomorított. Nincs több mint négy esztendeje annak, hogy efelől megnyugodtam, amennyiben saját megfigyelésem alapján megértettem, hogy a képzetek összessége, illetve a képzelet - így jobban meg fogjátok érteni - nem azonos az értelemmel. Meg is kérdeztem efelől egy tudóst s nagy örömömre igazat adott nekem. Tudtam ugyanis, hogy az értelem a léleknek egyik tehetsége s így nem tudtam megérteni, hogyan lehet annyira nyughatatlan. A képzelet ugyanis tényleg mindig kész szárnyra kelni és csupán az Úristen képes azt megkötni. Ő ezt meg is teszi, midőn olykor annyira felemeli lelkünket, hogy szinte elszakad a testünktől. Mivel tehát úgy éreztem, hogy a lelki tehetségeim kizárólag Istennel foglalkoztak és vele egyesültek, másrészt pedig láttam képzeletem fegyelmezetlenségét, teljesen meg voltam akadva.

Ó Uram, vedd tekintetbe, mennyit szenvedünk mi a lelki életnek ez útján, pusztán azért, mert nem értjük meg a helyzetet. Mi ugyanis sokszor azt hisszük, hogy imánkban mindent megtettünk, ha Rád gondolunk. Annyira meg vagyunk erről győződve, hogy nem is kérünk erre vonatkozólag tanácsot olyanoktól, akik értenek hozzá, mert eszünkbe sem jut, hogy ez a dolog kérdés tárgyát képezhetné. Ebből azután rendkívül sok szenvedés háramlik ránk. Nem értjük meg önmagunkat s bennük vesszük azt, ami egyáltalában nem rossz, sőt egészen jó. Innét van, hogy sok lelki életet élő ember, különösen a kevésbé műveltek, annyi lelki fájdalmat kénytelen elviselni; innét az a sok panasz belső szenvedések miatt. Ebből azután melankólia is keletkezhetik, tönkremegy az egészség, végül pedig egészen abbamarad az elmélkedés. Mindez pedig azért történik, mert az emberek nem ismerik azt a világot, amely bensejükben van. Mert amint nem állíthatjuk meg az égitestek mozgását s nem akadályozhatjuk meg, hogy azok továbbra is sietve haladjanak útjaikon: éppúgy nem tudjuk féken tartani képzeletünket sem. Ahelyett azonban, hogy ebbe belenyugodnánk, azonnal utána szalasztjuk összes lelki tehetségeinket. Azt hisszük, hogy máskülönben el vagyunk veszve és rosszul használjuk fel azt az időt, amit így Isten színe előtt töltünk. Pedig talán ugyanakkor lelkünk valamely belső lelki lakásban teljesen egyesülve van Istennel, a képzeletünk pedig a belső várkastélyon kívül ezernyi mérges fenevaddal küszködik s szenvedése révén érdemekhez juttat bennünket. Nem szabad tehát nyugtalankodnunk, főleg pedig nem szabad abbahagynunk az elmélkedést, mert hiszen ezzel a rossz szellem malmára hajtanánk a vizet. Mint mondom, ezek az izgalmak és szenvedések nagyobbrészt onnét származnak, hogy nem értjük meg önmagunkat.

Mialatt ezt írom, arra figyelek, hogy mi történik a fejemben, s hallgatom azt a zúgást, amelyről megemlékeztem a mű kezdetén s amely miatt szinte képtelennek éreztem magamat teljesíteni elöljáróim parancsát és belefogni ennek a műnek megírásába. Olyanféle érzés ez, mintha a fejemben sok nagy folyó volna, vízesésekkel, a partokon meg madárdal és füttyszó hangzanék. Mindez nem a fülemben cseng, hanem a fejem felsőrészében, ahol - mint állítják - a léleknek magasabb tehetségei lakoznak. Magam is sok ideig azt hittem, hogy ez így van, mert úgy tapasztaltam, hogy a lélek-röpte,[5] amellyel az a magasba tör, itt érezhető. Bárcsak eszembe juttatná Isten, hogy megmondjam ennek okát, ha majd a további lelki lakásokról beszélek, mert itt még nem volna helyén ennek magyarázatába bocsátkoznom. Ha sikerül, akkor legalább nem adta nekem az Úr hiába ezt a fejfájást. Annyi haszna mindenesetre volt, hogy ezt a dolgot megértettem belőle. Mert bármekkora kegyen is ez a zúgás, nem zavar az imádságban, sem pedig a jelenlegi munkámban: a lelkem teljes nyugalomban van s benne rendben vannak a szeretet, a vágyak és a tiszta megismerés.

Ugyanis ha a lélek magasabb tehetségei a fejben volnának, hogyan volna lehetséges, hogy mindez ne hasson rájuk zavarólag? Azt már igazán nem tudom; azt ellenben tudom, hogy igazat mondok. A fájdalmak természetesen érezhetők, hacsak Isten fel nem függeszti az érzékek működését; ellenben, ha ez a felfüggesztés megtörtént, mindaddig, amíg tart, semmit sem érez az ember. Nagy baj volna ellenben az, ha én emiatt a fejfájás miatt abbahagynám az elmélkedést.
Ugyanígy helytelen dolog volna, ha szórakozottságunk miatt elvesztenénk nyugalmunkat. Ne törődjünk vele. Ha az ördög a szerzője, ez a nemtörődés elég lesz arra, hogy békében hagyjon bennünket. Ellenben, ha abból a nyomorúságból ered, amely sok mással egyetemben Ádám bűne folytán öröklődött reánk - s ez a leggyakoribb eset - akkor legyünk türelemmel s viseljük el Isten iránti szeretetből. Hiszen ennünk és aludnunk is kell s nem lehetünk el ez alacsony dolgok nélkül.

Elég baj ez nekünk, de hát mit tehetünk mást, minthogy beismerjük nyomorúságunkat s vágyakozunk ama haza után, “ahol senki sem vet meg többé bennünket”. [6] Többször hallottam az Énekek-éneke arájának e szavait s nem tudok semmi mást, amire jobban volnának alkalmazhatók. Bármennyi megvettetés és szenvedés érjen is bennünket e földi élet folyamán, az mind nem fogható e belső harcokhoz. Hiszen minden kellemetlenséget és háborúságot elvisel az ember, ha otthonában békességet talál. Midőn azonban e világnak ezernyi szenvedése után hazajövünk pihenni; mikor az Úr Jézus maga akarna nekünk nyugvó helyet készíteni, hogy akkor saját bensőnkben találkozzunk tomboló viharral, az már igazán nagyon fájdalmas, sőt szinte elviselhetetlen dolog.

Azért, Uram, vezess bennünket oda, ahol ezek a nyomorúságok “nem vetnek meg többé bennünket”, mert hiszen itt valójában csúfot űznek a lelkünkből. Másrészt az is igaz, hogy Isten már ez élet folyamán megszabadítja tőlük a lelket, midőn az utolsó lelki lakásba ér. Majd elmondjuk ezt is annak idején, ha Ő úgy akarja.
Nem minden embert gyötörnek meg és viselnek meg annyira ezek a nyomorúságok, mint ahogy velem tették számos éven át. Lehet, hogy ez azért volt így, mert annyira gonosz voltam; úgy látszott, mintha önmagamon akartam volna ily módon bosszút állni. De mivel én annyit szenvedtem emiatt s azt gondolom, hogy hátha ti is így vagytok vele, azért beszélek róla oly gyakran s igyekszem veletek megértetni, hogy ezen segíteni nem lehet. Ne is nyugtalankodjatok soha emiatt s ne szomorkodjatok. Hadd kerepeljen ez a malom odabent, mi csak őröljük rajta nyugodtan a lisztünket, foglalkoztatva értelmünket és akaratunkat.

Ennek a belső zavarnak más-más időben, meg aszerint, hogy milyen az egészségünk, különböző fokai lehetnek. Szenvedje csak el a mi szegény lelkünk, mert ha e tekintetben nem is hibás, vétkezünk mi eleget, amivel megérdemeljük ezt a kellemetlenséget. Hiszen egyik-másik könyvben is olvashatjuk, de meg amúgy is gyakran tanácsolják nekünk, hogy ügyet se vessünk ezekre a szórakoztató gondolatokra. Ez azonban nekünk, tanulatlan nőknek, nem mindig elég s éppen azért nem tartom elveszett időnek, amit arra fordítok, hogy ezt nektek megmagyarázzam s benneteket megvigasztaljalak. Mindennek azonban kevés haszna van mindaddig, amíg az Úr maga nem világosít fel bennünket. Arra azonban mindig szükség van s Ő Szent Felsége is úgy akarja, hogy használjuk fel az eszközöket önmagunk megértésére s nem rójuk fel bűnéül lelkünknek azt, amit a beteges képzelet vagy természetünk, vagy pedig a rossz szellem okoz.

_______________________________________

[1] “Természetfölötti” szent Teréziánál nagyon sokszor csak annyit jelent, hogy “rendkívüli”, mert hiszen a rendes kegyelmek is természetfölöttiek.

[2] Az egyházi zsolozsma hét részből áll: matutinum, laudes, prima, tertia, sexta, nóna, vesperae és completorium. Mindegyik rész zsoltárokból, antifonákból, imákból, lectiókból stb. van összetéve s napról-napra más. Az idézett zsoltárvers: Zsolt. 118, 32.

[3] A léleknek mindkét tehetsége, az értelem és az akarat, szükségképpen részt vesz minden elmélkedésben - mert hiszen, ha valaki kizárólag az értelmével dolgozna fel valami hitigazságot, teológiai tanulmányt végezne, de nem elmélkednék - de azért hol több, hol kevesebb szerep jut benne az akaratnak, aszerint, amint több vagy kevesebb benne az akaratnak szeretetre gyullasztása. Minél magasabbra haladunk az imának létráján, annál kevesebb a szerepe az értelemnek s annál több az akaraté, vagyis annál inkább közelíti meg az ima a tiszta szeretet cselekedetét.

[4] Önéletrajz 12. fej.

[5] A “lélek-röpte” egyik faja az elragadtatásnak, amelyről a 6. lakás 5. fejezetében lesz szó.

[6] Énekek éneke 8, 1.



Tovább...

A belső várkastély - A harmadik lakás - II. fejezet

Folytatja ugyanazt; beszél a lelki szárazságról s arról hogy nézete szerint mi lehetne annak következménye. Miképpen tegyük önmagunkat próbára. Hogyan próbálja meg az Úr a lelkeket ebben a lelki lakásban.

Ismertem néhány lelket - sőt azt mondhatnám, sokat - akik elérték a lelki életnek ezen fokát s azután évek hosszú során keresztül megmaradtak - már amennyire ezt meg lehet ítélni - ezen testi és lelki tökéletességben. Egyszer azonban Ő Szent Felsége próbára tette őket, még pedig nem is valami nagy mértékben s íme ők, akikről azt hitte volna az ember, hogy uralkodnak már az egész világ fölött, vagy pedig legalább is teljesen elszakadtak már tőle, oly izgalomba estek emiatt s annyira kijöttek a sodrukból, hogy egészen megdöbbentem s igazán féltettem őket. Tanácsot adni az ilyeneknek: arról szó sem lehet. Mivel ugyanis már oly régóta élnek erényesen, önmagukat tartják arra hivatottaknak, hogy másokat oktassanak. Azonfelül szentül meg vannak győződve, hogy igenis van okuk a dolgot a szívükre venni. Az ilyenekkel szemben, nézetem szerint, a legjobb eljárás, ha nagy részvétet mutatunk fájdalmuk iránt. Ez a részvét különben, tekintve lelki nyomorúságukat, teljesen indokolt. Nem szabad nekik ellentmondani. Egész felfogásuk ugyanis abban csúcsosodik ki, hogy a méltatlanságot, amely őket érte, Isten iránti szeretetből viselik türelmesen. Így azután nem képesek észrevenni, hogy mily gyarlóságot árulnak el, ami ezeknél az egyébként annyira előrehaladott embereknél ismét újabb jele a szellemi vakságnak. Hiszen azon nem is szabad megütközni, hogy érzik a fájdalmat; bár e tekintetben is azt hinném, hogy ilyen esetekben a fájó érzésnek nagyon gyorsan kellene elmúlnia. De hát Isten azt akarja, hogy az ő választottai is érezzék olykor saját nyomorúságukat s azért időnkint megszünteti kegyelmének hatását. Többre nincs is szükség: egyszeriben tisztán állunk önmagunk előtt. E megpróbáltatásnak célja szembeszökő: a lélek belátja, hogy hibázott és sokszor jobban fáj neki az, hogy minden eddigi törekvése ellenére még mindig oly érzékeny a földi bajokkal szemben, mint az a csapás, vagy kellemetlenség, amely kihozta sodrából. Nézetem szerint ez már magában véve is nagy jótétemény az Úr részéről, mert habár az illető lélek hibázott, alázatossága nagyon sokat nyert.

Azoknál az embereknél, akikről beszélek, a dolog nem így áll. Egyéni felfogásuk szentté avatja fájdalmukat s megköveteli, hogy mások is szentnek tekintsék azt. Néhány példát akarok erre vonatkozólag felhozni, egyrészt azért, hogy jól megértsük a dolgot, másrészt pedig azért, hogy vizsgáljuk meg önmagunkat, mielőtt az Úr próbára tenne. Nagyon hasznos dolog ugyanis, ha az ember az ilyen vizsgálatra eleve elkészül s tisztában van saját képességeivel.
Egy gazdag embert, akinek se gyermeke nincs, se másvalakije, akire vagyonát hagyhatná, érzékeny pénzbeli veszteség ér, de azért marad annyija, amiből bőségesen telik saját maga s háznépe számára. Ha már most ez az ember annyira felindul e veszteség miatt s annyira elveszti nyugalmát, hogy egészen oda van: vajon hogyan fordulhatna hozzá a mi Urunk azzal a kéréssel, hogy hagyjon el mindent az Ő kedvéért? Erre a megjegyzésre ugyan az illető azt mondhatná, hogy azért veszi annyira a lelkére a dolgot, mert a szegények vesztenek vele, akiknek ő jótevőjük. Én ellenben bátor vagyok azt hinni, hogy Isten a szegények iránti szeretetnél is többre becsüli azt, ha valaki megnyugszik az Ő akaratán. Hiszen az természetes, hogy vagyonunknak gondját kell viselni,[1] de ha ezt megtettük, bármi érjen is, őrizzük meg lelkünk nyugalmát. Hogy az illető erre nem képes, mert Isten nem emelte még fel az erény e fokára, az érthető; de akkor legalább lássa be, hogy hiányzik benne ez a lelki szabadság. Ha ezt belátja és imádkozik, az Úr majd megadja azt neki.

Egy másiknak bőven van miből élnie s íme alkalma nyílik arra, hogy több vagyont szerezzen. Ha úgy adják neki ajándékul s elfogadja, az még hagyján; de hogy törje magát utána s ha megszerezte, mindig többet és többet igyekezzék felhalmozni! ... Bármennyire jószándékú legyen is az ilyen ember - s ezt fel kell tennünk róla, mert hiszen erényes és imádságos emberekről beszélünk - azt ugyan lesheti, hogy közelebb jusson lelkében a királyi lakáshoz.
Hasonlóképpen van a dolog, ha esetleg megszólják őket, vagy pedig a hírnevükön esik valami kis csorba. Isten ugyan megadja nekik az erőt, hogy a nyilvánosság előtt türelmet tanúsítsanak - mert Ő sokat ád az erényes ember jó nevére s nem akarja, hogy a becsülete mások szemében csökkenjen; de meg azután meg is akarja őket azért jutalmazni, hogy olyan híven szolgálnak neki; mert nagyon jó a mi Boldogságunk - de azért valami nyugtalanság fogja el őket s ettől nem tudnak egyhamar megszabadulni és nem képesek a dologban megnyugodni. Pedig hát, édes Istenem, hányszor elmélkedtek ezek a jó lelkek Krisztus Urunk kínszenvedéséről! Hányszor fontolgatták, hogy mily jó nekünk is szenvednünk! Hányszor óhajtották a szenvedést! Persze azt akarnák, hogy mindenki éppoly fegyelmezett életet éljen, mint ők s adja Isten, legalább azt ne gondolják, hogy csak azért éreznek fájdalmat, mert az a másik ember, mikor ellenük tett, Isten ellen vétkezett. Ne képzeljék valahogy azt, hogy ezzel a fájdalommal érdemeket szereznek!

Azt gondolhatnátok, nővéreim, hogy mindez, amit mondok, szép és jó, de végre is nem vonatkozik rátok, mert hiszen az ilyen dolgok nálunk nem lehetségesek. Vagyonunk nincsen, pénzt nem igyekszünk szerezni, a becsületünkön pedig szintén nem rágódik senki. Megvallom, hogy e tekintetben igazatok van s hogy a hasonlataim nem is találóak; csakhogy az említett dolgokból sok minden következik, ami nálunk is előfordulhat s amit nem tartok célszerűnek nyíltan megnevezni. Ez utóbbiakon vehetitek azután észre, vajon nem ragaszkodtok-e még mindig a javakhoz, amelyekről lemondtatok. Mert sok apró dolog akad ám, amin kipróbálhatjátok, vajon tudtok-e szenvedélyeiteken uralkodni vagy sem. Higgyétek el nekem, nem azon múlik a dolog, hogy szerzetesi ruhában van-e valaki. A lényeges az, hogy törekedjünk az erényeket gyakorolni és akaratunkat teljesen alárendelni Istenének. Folyjék a mi életünk úgy, amint azt Ő Szent Felsége óhajtja; ne a mi akaratunk teljesedjék, hanem az Övé. Ha pedig még nem volnánk ennyire, akkor - mint mondtam - legalább alázkodjunk meg. Ha őszintén alázatosak vagyunk, akkor bármennyire késlekedjék is, egyszer mégis csak eljön majd az isteni orvos és meggyógyít bennünket.

Azok az önsanyargatások, amelyeket ezek az emberek végeznek, éppoly józanok és mértékletesek, mint amilyenek ők maguk. Szívesen gyakorolják őket, mert ily módon is szolgálni akarnak az Úrnak - s eddig nagyon dicséretes a dolog - de nagy önmérséklettel űzik őket nehogy valamiképpen megártsanak az egészségüknek. Attól ugyan nem kell őket félteni, hogy agyonkínozzák magukat: ahhoz sokkal több eszük van. A szeretetük nem akkora, hogy eszüket elhomályosítsa. Pedig én azt szeretném, ha maga a józan ész indítana bennünket arra, hogy ne elégedjünk meg Istennek ilyen szolgálatával. Mindig csak lépésről-lépésre haladni előre! ... Hiszen így sohasem érünk az útnak végére! Mivel pedig, amint hisszük, folyton megyünk s elfáradunk - mert azt elhihetitek, hogy ez az út nagyon fárasztó - még szerencse, ha el nem tévedünk. Ha innét valami más országba eljuthatnánk nyolc nap alatt, mit gondoltok, leányaim, okos dolog volna-e erre az útra egy egész esztendőt fordítani, lassan bandukolva, szélben, hóban, esőben, rossz utakon? Nem sokkal jobb-e hamarosan átesni rajta s nem tenni ki magunkat oly hosszú ideig annyi sanyarúságnak, nem is beszélve arról a veszedelemről, amely útközben a mérges kígyók részéről fenyeget? Mennyit tudnék én erről saját tapasztalatom alapján mondani! S adná Isten, hogy már előbbre volnék! Mert bizony sokszor azt hiszem, hogy mindig csak egy helyben tipródom.

Ha ilyen túlzott józansággal haladunk, akkor minden veszedelmessé válik reánk nézve. Mindentől ijedezünk s így nem merünk bátran nekivágni az útnak. Mintha bizony másokra bízhatnánk annak megjárását; a célhoz való megérkezést pedig - minden fáradság nélkül - magunk élvezhetnők a lelki lakásokban! Ez lehetetlenség, nővéreim, s azért az Isten szerelmére, feszítsük meg erőnket! Bízzuk rá a mi okainkat és aggodalmainkat; feledkezzünk meg a mi természetes lomhaságunkról, amely annyira lekötve tart bennünket. Testi egészségünkre viseljenek gondot az elöljáróink; ez a dolog rájuk tartozik. A mi kötelességünk sietve előre haladni, hogy minél hamarább meglássuk a mi jó Urunkat. Azzal, hogy annyira féltjük magunkat, nagyon kevés vagy éppen semmi könnyebbséget sem szerzünk, sőt az egészségünkkel való törődés nagyon könnyen tévútra vezethet bennünket. Hogy pedig az ilyen féltő gondoskodás által az egészségünk nem lesz jobb, azt saját tapasztalatom alapján merem állítani.

Azt is tudom azonban, hogy a testi sanyargatásoknak csak másodrangú jelentőségük van, mert a fődolog mégis az, hogy a haladás mélységes alázatossággal történjék. S jegyezzétek meg, hogy éppen ez hiányzik azokban, akik nem tudnak előbbre jutni. Hitessük el magunkkal, hogy mialatt mi alig teszünk egy-két lépést előre, addig a mi testvéreink futva mennek a tökéletesség útján s nemcsak óhajtsuk, hanem tegyük is meg a magunkét, hogy bennünket tartsanak valamennyi között a legrosszabbnak. Így azután kitűnő lesz a lelkiállapotunk, míg ellenkező esetben egész életünk folyamán egy ponton maradunk s mindig tele leszünk bajjal és nyomorúsággal. Mert ha nem tudunk önmagunkkal szakítani, sok lesz a szenvedésünk és terhünk s mindig görnyedezni fogunk nyomorúságaink súlya alatt; míg ellenben azok, akik bejutottak a belsőbb lelki lakásokba, rég megmenekültek mindettől.

Az Úr annyira igazságos és kegyes, hogy mindig többet ad nekünk, mint amennyit megérdemlünk; bőkezűen jutalmazza tehát azokat is, akik ennyire jutottak s oly szívbeli vigasztalásokban részesíti őket, amelyek messze felülmúlják mindazt az élvezetet, amit a világ mulatságai és szórakozásai nyújtanak. Nem hiszem azonban, hogy szellemi örömökben[2] is részesítse a lelkeket ezen a fokon, hacsak nem nagy ritkán és akkor is azért, hogy a további lelki lakásoknak ez előízével buzdítsa őket arra, hogy törekedjenek beléjük eljutni.
Azt hihetnétek talán, hogy a szívbeli és szellemi örömök között nincs semmi különbség s azt kérdezhetnétek, hogy miért jelzem őket két külön szóval. Én viszont azt hiszem, hogy a kettő egyáltalában nem egy és ugyanaz a dolog; bár az is lehetséges, hogy tévedek.

Hogy mit értek mindegyiken, azt elmondom, ha a negyedik lelki lakásról beszélek. Az Úr ott részesíti a lelket először szellemi örömökben; ott tehát jobban ejthetem sorukat. Első tekintetre ugyan fölöslegesnek látszhatik, hogy ilyenekről beszélek, de talán még sem marad minden haszon nélkül; s ha egyszer megértettétek, hogy mi az egyik és mi a másik, igyekezni fogtok elnyerni azt, ami többet ér. Azok a lelkek pedig, akik eljutottak erre a fokra, nagy vigasztalást fognak szavaimból meríteni; ellenben, akik azt hitték, hogy kegyelem dolgában már nincs számukra újdonság, észbe fognak kapni s ha van bennük alázatosság, hálát fognak adni Istennek a felvilágosításért. Ha ellenben ez az erény gyönge lábakon áll bennük, akkor bizonyos belső csalódottságot fognak érezni. Pedig, nézetem szerint, erre semmi okuk sincsen, mert hiszen nem az van előbbre a tökéletességben, aki több szellemi örömöt élvez, hanem az, aki jobban szereti az Urat s aki cselekedeteiben jobban alkalmazkodik az igazsághoz és méltányossághoz. E szeretet arányában fogja az Úr a jutalmat is kimérni.

De ha ez így van - aminthogy valóban így is van - azt kérdezhetnétek tőlem, hogy akkor hát minek is beszélek én annyit ezekről a belső kegyelmekről s minek magyarázgatom mibenlétüket? Erre már csakugyan nem tudok megfelelni, mert ezt magam sem tudom. Kérdezzétek meg azokat, akik megparancsolták nekem, hogy ezekről írjak; nekem nem lehet feladatom, hogy az elöljárókkal vitatkozzam - ami nagy illetlenség is volna részemről - hanem csak az, hogy engedelmeskedjem.
Azt az egyet azonban őszintén mondhatom, hogy mikor még ilyen kegyelmekben nem volt részem s tapasztalatból semmit sem tudtam róluk - sőt nem is hittem volna, hogy valaha az életben lesz alkalmam őket megismerni, mert hiszen már annak is nagyon örültem, ha tudtam vagy sejtettem, hogy sikerült valamicskét Istennek kedvére tennem - valahányszor azt olvastam egyes könyvekben, hogy Isten ilyen rendkívüli kegyelmekben részesíti azokat, akik híven szolgálnak neki, mindig nagy volt az örömöm s szívem mélyéből dicsértem ezért az Urat. Már pedig, ha az én lelkem, minden hitványsága mellett is képes volt ilyen érzelemre, a jó és alázatos lelkek még inkább fogják Őt ezért dicsőíteni. Pedig, ha csak egyetlenegy is akadna s annak ajkáról is csak egyetlenegyszer hangzanék fel Isten dicsérete, nézetem szerint, már az is elegendő ok volna arra hogy mindezt elmondjam s hogy megértessem veletek, mekkora boldogságot és gyönyörűséget veszíthetünk el saját hibánk folytán. De annál is inkább indokolt ezeknek elmondása, mert a szellemi örömök, ha Istentől származnak, szeretetet és erőt öntenek belénk. Ezáltal könnyebbé teszik a haladásunkat s előbbre visznek bennünket a jócselekedetek és erények útján. Ne gondoljátok, hogy ez üres beszéd, azért, mert a szellemi örömök megszerzése nem függ tőlünk. Igaz, a megszerzésük nem függ tőlünk, az igenis rajtunk múlik, vajon nem akadályozzuk-e meg az Urat abban, hogy megadja őket nekünk. Mert ha nem önhibánkból maradnak el ezek a kegyelmek - amilyen méltányos az Úr - más úton-módon fog bennünket értük kárpótolni. Hogy pedig miért maradtak el, azt csakis Ő tudja. Mélységes titkok az Ő szándékai, de annyi bizonyos, hogy azt adja meg nekünk, ami leginkább előnyünkre válik.

Nézetem szerint azoknak, akik az Úr kegyelméből eljutottak erre a fokra - s ez, mint mondottam, nagy kegyelem, mert innét könnyű már magasabbra emelkedni - sokat kellene magukat gyakorolniuk a készséges engedelmességben. Ez nagy hasznukra lesz. S még abban az esetben is, ha nem volnának szerzetesek, nagyon jó volna, ha - amint tényleg sokan teszik is - lelki vezetőt választanának és semmiben sem tennének saját fejük szerint, mert ez utóbbi az, ami rendesen annyi kárt okoz. De ne olyant válasszanak, aki mindenben az ő kívánságaikhoz alkalmazkodik és túlzott óvatosságot tanúsít, hanem keressenek olyant, aki már teljesen lemondott a világi dolgokról. Önmagunk megismerése szempontjából nagyon előnyös olyan emberrel érintkeznünk, aki tisztában van a világi javak értékével. Másrészt pedig, ha látjuk, hogy mások mily könnyedén tesznek meg olyan dolgokat, amiket mi lehetetleneknek tartunk, az nagy bátorságot önt belénk. Az ő merész röptük bennünket is röpülésre bátorít. Úgy vagyunk velük, mint a madárfiókák, melyek ugyan nem vágnak neki egyszerre valami nagy röpülésnek, de lassan-lassan utánozzák szüleiket. Tapasztalatból tudom, hogy ez mennyire hasznos.

Bármennyire elhatározták is az ilyenek, hogy soha többé nem bántják meg az Urat, legyenek nagyon óvatosak s ne tegyék ki magukat a bűnre szolgáló alkalmaknak. Még nagyon közel vannak az első lelki lakáshoz s így könnyen megeshetnék, hogy visszatérnek belé. Lelki erejük még nem áll oly szilárd alapon, mint azoké, akik már be vannak gyakorolva a szenvedés elviselésébe, ismerik a világ viharait s tudják, hogy azok éppoly kevéssé félelmetesek, mint amily kevéssé kívánatosak a világ élvezetei. A sátán nagyon is ügyes terveket sző a mi romlásunkra, s velük szemben is könnyen támaszthatnak valami súlyos üldözést; ilyenkor azután megeshetnék, hogy ők, akik oly buzgón igyekeznek másokat a bűntől visszatartani, nem állnák meg helyüket a megpróbáltatásban.

Nézzük a magunk hibáit s hagyjuk a másokéit. Éppen a nagyon lelkiismeretes emberek szokása, hogy mindenen megbotránkoznak. Pedig mily könnyen megeshetik, hogy olyasvalakin botránkozunk meg, akitől, a lelki élet lényegét illetőleg, sokat tanulhatnánk. Lehet ugyan, hogy fölötte állunk illedelmes viselkedés és tapintatosság tekintetében, de hát ez, ha jó is, egyáltalában nem lényeges. Azt meg ne követeljük senkitől, hogy úgy viselkedjék, amint az nekünk tetszik. A lelki életre pedig szintén ne oktasson másokat olyan ember, aki talán azt sem tudja, hogy mi fán terem az a lelki élet. Sok bajt okozhatunk ám azzal, nővérein, ha mindig a mások lelki javával törődünk. Legjobb, ha a mi szabályainkhoz tartjuk magunkat s hallgatagságban és reménységben élünk.[3] Az Úr majd gondját viseli a lelkeknek; mi csak könyörögjünk állhatatosan, hogy irgalmazzon nekik, s akkor az Ő kegyelme segítségével előre fogunk haladni. Legyen áldott mindörökké. Amen.

_____________________________________

[1] Ez a gondolat is jellemzi a szentnek minden túlzástól ment, mélységes bölcsességét.
[2] Szellemi örömök alatt a misztikus ima örömeit érti a szent, ellentétben a szívbeli örömökkel, melyeket az ember természetes imában kap. V. ö. 4. lelki lakás 1. fejezet.
[3] Iz. 30, 15.


Tovább...