A tökéletesség útja - VI. Fejezet

Visszatér a tökéletes szeretet tárgyalására.


Nagyon eltértem a tárgyamtól, de ha valaki belátja a mondottak fontosságát, nem fogja ezt tőlem rossz néven venni.
Térjünk tehát már most vissza ahhoz a szeretethez, amellyel illik és szabad egymás irányában viseltetnünk, ahhoz tudniillik, amelyik tisztán szellemi. Nem tudom, helyesen fogom-e fel a dolgot, de azt hiszem, nem érdemes róla hosszasabban beszélni, mert nagyon kevesen jutnak erre a magaslatra. Akinek azonban az Úr megadta volna ezt a szeretetet, az legyen nagyon hálás érte, mert ez valami igen nagy tökéletesség lehet.[1] Azért azonban egyet-mást mégis mondok róla, mert talán hasznotokra válik. Minél élénkebben áll ugyanis szemünk előtt valamely erénynek képe, annál könnyebben szeretjük meg s annál őszintébben óhajtjuk azt magunkban megvalósítani. Csak az Úristen adhatja meg nekem, hogy ezt a szeretetet megértsem; hát még azt, hogy másokkal megértessem! Mert igazán, úgy hiszem, még azt sem tudom, micsoda is az a szellemi dolog, sem azt, hogy miképpen keveredik hozzá érzékiség. Azt pedig még kevésbé értem, hogy miért kell éppen nekem ilyen dolgokról beszélnem! Úgy vagyok vele, mint aki a távolban valamit beszélni hallott, de nem értette meg, hogy mit mondtak. Én is, sokszor igazán, valószínűleg azt sem tudom, hogy mit mondok, de azért az Úr úgy rendezi a dolgot, hogy jól megértsenek. Ha azután más esetben badarságot találnék beszélni, azon nincs csodálkozni való, mert hogy is tudnám én valamiben az igazat eltalálni.

Ez a szellemi szeretet csak olyan emberben lehet meg, aki Isten kegyelméből világosan belátja, hogy mi ez a világ; hogy van ezen kívül egy más világ is; hogy mekkora a különbség a kettő között; hogy az egyik örökkévaló, a másik pedig olyan, mint az álom. Meg kell értenie, hogy mi az Isten iránti és mi a teremtmény iránti szeretet. Hozzá saját tapasztalatából kell tudnia a kettő közötti különbséget, mert ez egészen más, mintha valaki csak úgy hiszi és gondolja. Tudnia kell ugyancsak tapasztalatból, hogy mennyit nyer az ember az egyikkel, s mennyit veszít a másikkal. Világos fogalmának kell lennie arról, hogy mi a Teremtő és mik a teremtmények; és sok más dologról, amelyekre vonatkozólag csakis az Úr ad igazi és világos ismeretet azoknak, akik belépnek hozzá az imádság iskolájába, illetve, akiket az Úr felvesz abba. Mert azok aztán egészen másképp tudnak ám szeretni, mint mi, akik nem jutottunk ennyire.

Talán azt fogjátok mondani, nővéreim, hogy minek is beszélek én nektek ezekről a dolgokról, mikor ti mindezt úgyis tudjátok. Adja Isten, hogy úgy legyen; hogy tudjátok, de úgy ám, amint azt tudni kell, vagyis, hogy mélyen a szívetekbe legyen vésve. Ha ugyanis tudjátok, akkor legalább nem fogjátok hazugságnak tekinteni azt az állításomat, hogy abban az emberben, akit az Úr a tökéletességnek erre a magaslatára emelt, megvan ez a tökéletes szeretet is. Ezek azután a nemes lelkek, a királyi lelkek, akik Isten kegyelméből ennyire vitték! Ezek nem képesek arra, hogy olyan hitvány dolgot szeressenek, mint amilyen az emberi test. Nem mondom, hogy nem dicsérik annak Teremtőjét, midőn látják, hogy szép, kedves és szemrevaló, de hogy nagyra becsüljék, arról szó sem lehet. Azt akarom ezzel mondani, hogy csupán a testi szépség miatt sohasem fognak más iránt szeretetre gerjedni. Az ilyen szeretetet tárgytalannak tekintenék; és úgy éreznék magukat, mintha valami árnyékba szerettek volna bele. Valósággal pirulnának önmaguk előtt s nem mernék többé Istennek azt mondani, hogy igazán szeretik Őt.

Azt mondjátok talán erre, hogy az ilyenek nem is tudnak szeretni és nem képesek viszonozni mások ragaszkodását. Az az egy talán igaz, hogy nem sokba veszik mások vonzalmát, s ha olykor örülnek is, ha azt látják, hogy mások szeretik őket -- ami végre is emberi dolog -- hamar észbe kapnak s belátják ennek oktalanságát. Azaz, hogy van rá eset, amikor nem az, tudniillik, midőn olyanoknál találnak szeretetre, akik tudományuk és jámborságuk révén lelki hasznukra vannak. Minden egyéb vonzalom csak terhükre van, mert érzik, hogy semmi előnyük sincs belőle, sőt kárukra lehet. De azért hálásak a vonzalomért, s azzal viszonozzák, hogy az illetőt Istennek ajánlják. Úgy tekintik ugyanis a dolgot, hogy aki őket szereti, az az Istennek tesz szolgálatot, mert látják, hogy Isten iránti szeretetből származik az egész. Arról ugyanis meg vannak győződve, hogy saját magukban nincs semmi szeretetreméltóság; nézetük szerint tehát irántuk csak azért viseltethetik valaki vonzalommal, mert tudja, hogy Isten is szereti őket.

Ennek alapján azután a fizetést is Ő Szent Felségére bízzák s ha imádkoztak az illetőkért, hogy Isten fizessen meg nekik, úgy érzik, hogy fel vannak mentve minden további kötelezettség alól s a dolog nem érdekli őket többé.
Igazán sokszor elgondolom, mennyire vakok vagyunk, amidőn azt óhajtjuk, hogy mások szeressenek bennünket; kivéve ha -- mint mondom -- olyanokról van szó, akik jó hatással vannak reánk s az örök javakhoz segítik a lelkünket. Különben is jegyezzék meg, hogy abba a szeretetbe, amellyel más irányában viseltetünk, részünkről mindig belevegyül valami kis önzés, amennyiben a saját hasznunkat, vagy legalább is élvezetünket keressük. Ellenben ezek a tökéletes emberek lábbal tipornak már minden jót, gyönyörűséget és élvezetet, amelyet a világ nyújthat. S amennyiben bizonyos értelemben mégis keresik az élvezetet, nem képesek azt másban feltalálni, mint Istenben és az Istenről való beszélgetésben. Ennek következtében nem tudják belátni, mi hasznuk lehetne abból, ha valaki szereti őket s nem is keresik mások vonzalmát. S mivel ez az igazság egészen világos előttük, nevetnek önmagukon, ha visszagondolnak azokra az időkre, amikor még képesek voltak egész komolyan tépelődni afölött, vajon viszonozza-e valaki a vonzalmukat, vagy sem. Mert az ember már olyan, bármily nemes is egyébként a vonzalma, hogy feltétlenül azt akarja, fizessék vissza. Pedig az a fizetés, amit beszed érte, puszta szalma, levegő, súlytalan dolog, amelyet elfúj a szél. Mert hiszen bármennyire szerettek is bennünket valamikor, vajon mink maradt belőle? Azért is az említettem emberek épp oly kevésbe veszik, ha szeretik őket, mintha nem szeretnék őket; kivéve, ha a szeretet lelki hasznukra van. Belátják ugyanis, hogy csupán emberi gyöngeség részünkről, midőn szeretet után áhítozunk.

Azt hihetnétek ugyebár, hogy az ilyenek Istenen kívül nem is képesek mást szeretni. Pedig ez nem áll. Sőt sokkal jobban tudnak szeretni, s a szeretetük sokkal jótevőbb és hatásosabb: egyszóval igazi szeretet. Az ilyen lélek ugyanis sokkal jobban szeret adni, mint kapni; s még magával a Teremtővel szemben is így van. Ezt nevezem én szeretetnek; mert azok a többi alacsony érzelmek csak bitorolják ezt a szép nevet.
Azt is kérdezhetnétek, vajon mit szeretnek azok a jó emberek, ha nem azt szeretik, amit látnak? Azt mondom erre, hogy igenis azt szeretik, amit látnak és ahhoz vonzódnak, amit hallanak: csakhogy amit ők látnak, az nem mulandó dolog. Az ő tekintetük ugyanis nem áll meg a felszínen, hanem keresztülhatol a testen, a lelket nézi s azt vizsgálja, vajon van-e rajta szeretni való. S még ha első tekintetre nem is találnának rajta semmit, valami kis jóindulatot vagy hajlamot mégis csak fölfedeznek benne, s ennek nyomán kutatva aranyat lelnek ama lélek bányájában. És ha azután szeretik az illetőt, akkor semmi fáradságot sem sajnálnak, s készörömest tesznek meg érte mindent. Azt akarják ugyanis, hogy szeretetük állandó legyen; már pedig ha az illető nem tesz szert lelki kincsekre és nem szereti nagyon Istent, akkor ez az állandóság ki van zárva. Az ilyen tökéletes emberrel hiába tenne az illető jót; hiába szeretné teljes szívéből; hiába hozna meg érte minden áldozatot; hiába volna meg benne minden képzelhető természetes kedvesség: nem lesz képes sokáig megőrizni vonzalmát s a barátság nem maradhat állandó. Az ilyen ember tapasztalatból tudja, hogy mit érnek mindezek a dolgok: őt ilyesmivel nem lehet megvesztegetni. Látja, hogy nem illenek egymáshoz, s hogy kölcsönös szeretetüknek nincs meg a biztos alapja. Hiszen, ha az a másik nem tartja meg Isten törvényeit, akkor barátságuknak úgy is vége szakad ezzel a földi élettel, mert azon túl elválnak útjaik, s azért nem is képes igazában szeretni őt.

Az olyan lélek tehát, amelyikbe az Úr beleöntötte az igazi bölcsességet, csak annyiba veszi ezeket a földi élet tartamára kötött barátságokat, amennyit érnek, sőt még annyira se. Mert ha valaki tudja élvezni ezen világ javait, örömeit, mulatságait, kincseit, arra nézve még van értéke az ilyen jóbarátnak, főleg, ha gazdag és módjában áll híveit megörvendeztetni és megvendégelni; de ha valaki mindettől irtózik, vajon mit ér neki az ilyen barátság?
Midőn tehát az ilyen ember szeret valakit, akkor egész szívvel azon van, hogy az illető megszeresse Istent és kegyelmében legyen; ugyanis, mint mondom, tudja, hogy szeretete nem lehet másképpen állandó. Különben is nagyon önzetlen a szeretete: minden követ megmozgat, hogy a másiknak hasznára legyen s kész volna életét ezerszer feláldozni annak legkisebb lelki előmeneteléért. Ó drágalátos szeretet, mely oly szépen utánozza a szeretet fejedelmét, a mi drága kincsünket, az édes Jézust.

_________________________________

[1] A szentanya el akarja hárítani a gyanút, mintha őbenne meg lett volna ez a tökéletes szeretet. Pedig hát kiben lett volna meg, ha nem őbenne?


Tovább...

A lélek fohászai (VII. 1.)

1. Ó, én Reménységem, Atyám és Teremtőm, én igazi Uram és Testvérem! Valahányszor eszembe jut az a mondásod, hogy gyönyörűséged az emberek fiaival lenni (vö. Péld 8,31), mindig örvendez az én lelkem. Ó, Ura az égnek és a földnek, ezen kijelentésed bizalmat önt még a legnagyobb bűnös lelkébe is! Hogyan is tudsz ennyire leereszkedni? Talán nincs egyéb kellemes társaságod, Uram, hogy egy ilyen magamforma hitvány földi féregét keresed? Hiszen az a szózat, amely a keresztség alkatmával hallatszott, azt mondotta, hogy szerelmes Fiadban telik kedved (vö. Lk 3,22). Vagy talán minket egy sorba helyezel Ővele, Uram?! Ó mekkora irgalom! mekkora kegyelem, s mennyire érdemtelenek vagyunk reá! És mi, halandók mindezt képesek vagyunk elfeledni! Emlékezzél meg Istenem erről a mi nagy nyomorúságunkról és tekintsd gyöngeségünket, mert hiszen Te mindentudó vagy.

Tovább...

A tökéletesség útja - V. Fejezet

Tovább beszél a gyóntatókról. Kifejti, mennyire fontos, hogy tudós férfiak legyenek.

Ne adja az Úr -- végtelen irgalmára kérem -- hogy ebben a házban bárkinek is alkalma legyen az imént említett bajokat megismerni s miattuk testileg-lelkileg annyit szenvedni. Hátha még a főnöknő jó barátságban van a gyóntatóval, úgy hogy egyiknél sem lehet a másikra panaszkodni! Ilyen esetekben még az a kísértés is előfordul, hogy igen nagy bűnöket is elhallgatnak: akkora lelki kínt okoz nekik a gyónás és annyira félnek tőle. Én jó Istenem, mily rettenetes károkat okozhat ilyenkor az ördög s mily drágán adják meg az árát annak, hogy nincs náluk lelkiismereti szabadság, s hogy annyira befolyásoltatják magukat emberi tekintetek által. Abban édelegnek ugyanis, hogy mekkora becsületére válik kolostoruknak, ha csak egyetlen egy gyóntatójuk van; pedig éppen ez a körülmény ád legjobb alkalmat az ördögnek arra, hogy megkínozza lelküket. Ha pedig egyik-másik elszontyolodott lélek más gyóntatót kér, azt hiszik, egyszeribe felfordul a szerzetesi fegyelem. Hát még, ha olyan gyóntatót talál kérni, aki nem tartozik az ő szerzetükhöz! -- no hisz akkor, ha még oly szentéletű volna, s ha csak beszélni akarna is vele valamelyik nővér, az ő véleményük szerint, halálos sérelem esnék a Renden!

Adjatok hálát az Úrnak, leányaim, hogy e tekintetben most szabadok vagytok. Ha nem is fordulhattok akárkihez, mégis több gyóntató áll rendelkezéstekre, úgy hogy nem kell mindig és mindenre vonatkozólag a rendes gyóntatótól tanácsot kérnetek. Én pedig az Úr szerelmére kérem az összes jövendő főnöknőket, igyekezzenek mindig kieszközölni a püspököknél, vagy a provinciálisnál azt a szent szabadságot, hogy alkalomadtán úgy ők, mint a többiek lelki ügyeiket, a rendes gyóntatón kívül, más, tudós papokkal is megbeszélhessék. Erre főleg akkor van szükség, ha a gyóntató maga nem tudományosan képzett ember; ilyen esetben, Isten ments, hogy mindenben kizárólag őutána induljanak, akármennyire szent és jóirányú legyen is. Mert nagy dolog a tudomány, ha arról van szó, hogy valamely adott esetben eltaláljuk az igazat. Az életszentség és a tudomány azonban nincs meg mindig egyugyanazon emberben. Pedig minél több kegyelmet ád nektek az Úr az imádságban, annál szükségesebb, hogy lelki vezetőtök is kiváló ember legyen mind a jócselekedetek, mind az imádság tekintetében.

Azt már úgyis tudjátok, hogy lelki épületeteknek sarkköve a jó lelkiismeret; ezért minden erővel iparkodjatok megszabadulni még a bocsánatos bűnöktől is, s tegyétek mindig azt, ami tökéletesebb. Azt hihetné az ember, hogy ezt már csak minden gyóntató tudja: pedig nem úgy van a dolog. Velem megesett, hogy lelki ügyeimet tárgyaltam egy olyannal, aki végigtanulta az egész teológiát s aki mindamellett nagyon rossz hatással volt reám, amennyiben mindenre azt mondta, hogy az semmi. Tudom, hogy nem akart félrevezetni, hiszen erre semmi oka sem volt, hanem hát nem értett a dolgához. S ugyanezt tapasztaltam kívüle még más kettőnél vagy háromnál.

Pedig nagy kincs mireánk nézve, ha világosan látjuk, miképpen kell tökéletesen megtartanunk Isten törvényeit; mert csakis ezen az alapon épülhet fel az imádságunk, s ezen erős vakolat nélkül minden düledezik. Ezért van tehát önöknek[1] arra szükségük, hogy okos és tudós emberekkel beszélhessék meg a lelki ügyeiket. Ha gyóntatójukban nem volna meg a jámborság mellett a tudomány is, idejekorán nézzenek más tanácsadó után. S ha esetleg megtiltanák önöknek, hogy másnál gyónjanak, akkor gyónás nélkül tárgyaljanak olyanokkal, akikben megvannak az említett kellékek. Sőt ennél is tovább megyek s azt mondom, hogy ha a gyóntatóban meg is volna minden jó tulajdonság, még akkor is forduljanak olykor másokhoz: mert azt sohasem lehet kizártnak tekinteni, hogy egyben-másban téved, s akkor legalább ne tévedjenek miatta valamennyien. Csak arra vigyázzanak, hogy ilyesmi sohase történjék az engedelmesség rovására. Mindennek megvan a maga módja. Egyetlen egy lélek is megéri, hogy érdekében minden eszközt felhasználjunk, hát még ha valamennyiük lelkéről van szó.

Mindazt, amit eddig mondtam, elsősorban a főnöknőnek szól, s azért újólag arra kérem őt, legyen minderre gondja. Hiszen mi nem keresünk más boldogságot, mint lelkünk nyugalmát; már pedig Isten sokféle úton tudja vezetni a lelkeket, s a gyóntató talán mégsem ismeri ezeket az utakat mind. Arról pedig biztosítom önöket, hogy bármennyire szegények is, ha olyanok maradnak, amilyeneknek lenniök kell, mindig fog akadni szentéletű ember, aki kész önöknek tanáccsal szolgálni s lelküket megnyugtatni. Mert Ő, akinek gondja van anyagi szükségleteikre, bizonyára meg fogja adni az illetőnek a hajlandóságot arra, hogy világosítsa fel az Ő leányait és vegye elejét ennek a bajnak, amelytől én jobban félek, mint bármi mástól. Így azután az ördög megkísértheti ugyan a gyóntatót, hogy valami téves irányban vezesse gyónóit; de ha látja, hogy a nővérek mással is megbeszélik lelki ügyeiket, észre fog térni és jobban vigyáz magára.

Ha elvágjuk az ördög elől ezt az utat, úgy remélem, hogy más módon nem lesz képes bejutni ebbe a házba. Azért is Isten szerelmére kérem a püspököt vagy a rendfőnököt -- akárki legyen is az --, hogy ne szorítsa meg e tekintetben a nővérek szabadságát, s ha tudós és jámbor egyének akadnának közelükben -- amit az ilyen kis városban könnyű megtudni --, engedje meg, hogy olykor meggyónhassanak náluk, még ha van is rendes gyóntatójuk. Tapasztalatból tudom, hogy ez sok szempontból hasznos, s még ha volna is némi hátrányos oldala, ez semmi ahhoz a nagy, leplezett és szinte gyógyíthatatlan betegséghez képest, amelyet az ellenkező eljárás okoz. A kolostori életnek ugyanis az a sajátsága, hogy a jót nagy gonddal kell benne őrizni, mert különben tönkremegy; ellenben a rosszat, ha egyszer befészkelte magát, rendkívül nehéz belőle kiirtani s a legcsekélyebb rossz szokás hamarjában orvosolhatatlan állapotot teremthet.

Mindazt, amit írtam, magam láttam, tapasztaltam és megbeszéltem tudós és jámbor emberekkel. Ez utóbbiak alaposan megfontolták, hogy milyen rendszer válik be majd leginkább ebben a kolostorban s miképpen fog benne a tökéletesség legszebben virágozni. Bár ebben a földi életben nem képzelhető rendszer, amelynek nem volna rossz oldala, mégis legüdvösebbnek azt találtuk, hogy ebben a házban sem a káplánnak, sem a gyóntatónak ne legyen soha szabad be- és kijárása. Mindketten őrködjenek afölött, hogy a házbeliek szentül éljenek és minden rendben legyen; hogy mind külsőleg, mind bensőleg előrehaladjanak a jóban; s ha valami hibát vesznek észre, azt jelentsék a rendfőnöknek; ők maguk azonban ne viselkedjenek úgy, mintha elöljárók volnának.

Így van ez most minálunk és ebben én nem a magam feje után indultam. Mi ugyanis több oknál fogva nem a rendfőnöknek fogadunk engedelmességet, hanem a püspök joghatósága alá tartozunk. A mi mostani püspökünk, névszerint Don Alváró de Mendoza, nagy barátja a szerzetesi életnek és a jámborságnak és nagy szolgája az Úrnak; főrangú család tagja és mindenképpen igyekszik előmozdítani ennek a mi kolostorunknak érdekeit. Ő e kérdés megbeszélésére több tudóst, okos és tapasztalt férfiút hívott össze, akik az említett megállapodásra jutottak, miután velem, szegény bűnös lélekkel együtt mások is sokan és sokat imádkoztak, hogy az Úr világítsa meg elméjüket. Annál inkább indokolt dolog tehát, hogy a jövendőbeli rendfőnökök szintén magukévá tegyék ennek a sok okos embernek véleményét s annyi imádságnak és az Úr annyi kegyelmeinek eredményét, amely az eddigi tapasztalatok alapján tényleg a legjobbnak bizonyult. Adja az Úr, hogy ezután is így legyen és mindig az Ő legnagyobb dicsőségére szolgáljon. Amen.[2]

_________________________________

[1] Sz. Terézia néha tegezi, néha pedig önözi a nővéreket; olykor leányainak, olykor nővéreinek, olykor még úrasszonyainak is szólítja.

[2] Ezen pont körül később nagy küzdelem keletkezett. 1585-ben a nagyon szigorú elveket valló P. Doria Miklós lett a tartományi főnök. Az 1591-ben teljesen megszorította a nővéreknek szabadságát, aminek következtében egyes női zárdák el is szakadtak a Rendtől. Doria párthívei azt állítják, hogy maga Szent Terézia is megváltoztatta volna élete végén a nézetét és sokallta volna, hogy egyes zárdákban annyi a gyóntató, és e tekintetben Szent Bertalanról nevezett Boldog Anna nővérnek, Szent Terézia titkárának tanúságára hivatkoznak. ,,Anna -- mondá neki a Szent 1581- vagy 1582-ben -- én azt hiszem, mi rossz úton vagyunk. Nem volna szabad ajtót nyitnunk annyi gyóntatónak. Valamikor más nézeten voltam, most azonban helyeslem a ferencrendi nővérek eljárását... mert ha akad náluk valami baj... nem tudja meg az egész világ.'' Hogy azért Doria is túllőtt a célon, azt abból következtethetjük, hogy Keresztes Szent János helytelenítette eljárását. Azt hisszük, hogy X. Pius pápa és az új törvénykönyv erre vonatkozó intézkedései felelnek meg a lehető legpontosabban Szent Terézia elveinek, amennyiben megtartják a középutat a két véglet között.


Tovább...

A tökétesség útja - IV. Fejezet

Ajánlja a rendi Szabály hű megtartását s azonkívül három, a lelki élet szempontjából nagyon fontos dolgot köt olvasóinak lelkére.


Az eddigiekből eléggé látjátok, leányaim, hogy mily nagyszerű vállalatban akarunk mi sikert aratni. Igazán szentül kell élnünk, hogy Isten és emberek ennek alapján ne vádoljanak bennünket vakmerőségről. Az az egy világos, hogy sok szenvedés vár reánk; gondolkozzunk tehát nagyon nemesen, hogy azután a cselekedeteink is nemesek legyenek; én ugyanis erősen hiszem, hogyha nagy gondot fordítunk Szabályaink tökéletes és pontos megtartására, az Úr meg fogja hallgatni imáinkat. Mert hiszen én nem kívánok tőletek, leányaim, valami újat, hanem csak azt, hogy tartsuk meg, amit megfogadtunk. Végre is ez a mi hivatásunk s erre vagyunk kötelezve. Csakhogy persze megtartás és megtartás között nagy a különbség.

A mi ősi Szabályunk[1] azt köti szívünkre, hogy szünet nélkül imádkozzunk. Hogy pedig ennek a rendkívül fontos kötelezettségnek a lehető legjobban megfelelhessünk, legyen gondunk a böjtökre, az önsanyargatásokra és a hallgatásra, amit a Rend előír. Mert hiszen azt már magatok is tudjátok, hogy igazi imádság ezen segítő eszközök nélkül nem képzelhető. Kényelem és imádság, ez a kettő nem fér össze.
Azt kívántátok tőlem, hogy mondjak nektek egyet-mást az imádságról. Jól van, megteszem, azonban viszonzásul arra kérlek benneteket, hogy olvassátok el gyakran és szívesen azt, ami eddig írtam és tartsátok meg. Mielőtt azonban a belső dolgokról, vagyis az imádságról beszélnék, meg akarok említeni egyet-mást, amire feltétlen szüksége van mindenkinek, ha az imádság útjára lép. Szólni akarok pedig olyan dolgokról, amelyek nélkül lehetetlen igazi szemlélődő embert képzelni, amelyek segélyével ellenben, még ha nem is szemlélődő valaki, nagyon magasra juthat az Úr szolgálatában. Akiben ezek a dolgok nem volnának meg, az ne is tartsa magát szemlélődőnek. Az Úr Jézus adja meg nekem a kegyelmét és értesse meg velem azt, amit mondani akarok, hogy azután az Ő dicsőségére szolgáljon. Amen.

Ne gondoljátok, barátnőim és testvéreim, hogy valami sok terhet akarok a vállatokra rakni: adja Isten, hogy csak legalább azt tudjuk megtenni, amit a mi szent Atyáink követtek és meghagytak nekünk! Hiszen ezen az úton érdemelték ki ők is maguknak a ,,szent” nevet: Isten ments, hogy más utat keressünk, akárki tanácsolná is. Részemről csak három pontra akarom felhívni a figyelmeteket, amelyek egyébként bennfoglaltatnak a Szabványokban[2], mert ennek a háromnak megtartása biztosítja nekünk legjobban azt a belső és külső békességet, amelyet az Úr annyira a lelkünkre kötött. Az első a kölcsönös szeretet egymás között. A második a szakítás minden teremtménnyel. A harmadik az igazi alázatosság, amelyet ugyan utolsó helyen említek, de azért a legeslegfőbb, mert a többit mind magában foglalja.

Ami az elsőt -- a kölcsönös szeretetet -- illeti, az igen nagy fontosságú. Nincs kellemetlenség, amit ne viselnének el könnyedén azok, akik szeretik egymást; vagy legalább is igen nagynak kellene lennie, hogy a szívükre vegyék. S ha e világon úgy megtartanák a szeretet törvényét, amint azt megtartani kellene, azt hiszem a többit sem szegnék meg olyan könnyen: csakhogy persze mindnyájan úgy vagyunk, hogy többé-kevésbé minduntalan vétünk ellene.
Azt gondolhatná valaki, hogy a szeretet tekintetében minálunk nem képzelhető túlzás; pedig bizony előfordul s annyi bajt okozhat, hogy aki maga nem látta, el se hiszi. Az ördög ezerféle csapdát készít belőle. Az olyanok, akiknek lelkiismerete nem gyöngéd s akik csak amúgy nagyjából igyekeznek Istennek szolgálni, nem érzik annyira ezeket a tökéletlenségeket, sőt erénynek tartják; ellenben, ha valaki komolyan igyekszik tökéletes életet élni, az nagyon sokat szenved miattuk. Ezek a hibák ugyanis lassan és fokozatosan gyöngítik az ember akaratát, úgy hogy az végre nem képes többé Istent mindenekfölött szeretni. Azt hiszem nőknél ez a betegség nagyobb mérveket szokott ölteni, mint a férfiaknál s olykor nagy bajokat okoz a kolostori életben. Innét ered például az, hogy nem szeretik egymást eléggé valamennyien; hogy egyik-másik megneheztel, ha barátnőjét valami bántódás éri; igyekszik egyet-mást megtartani magának, hogy abból barátnőjének ajándékot adhasson; keresi az alkalmat arra, hogy beszélgethessen vele s akkor is legtöbbször arról folyik köztük a szó, hogy mennyire szeretik egymást és más ilyen ostobaságról, nem pedig arról, hogy mennyire szeretik Istent. Ezek a nagy barátkozások ugyanis ritkán szolgálnak arra, hogy az illetőket nagyobb szeretetre lelkesítsék Isten iránt, hanem ellenkezőleg az ördögnek nyújtanak alkalmat arra, hogy a kolostorban pártokat szervezzen.

Ha arra szövetkeznek ketten, hogy jobban szolgálják Ő Szent Felségét, az egészen más; az ilyen szent barátságban nincs helye a szenvedélyes érzelemnek, sőt ellenkezőleg minden arra szolgál, hogy az ember leküzdje egyéb szenvedélyeit is. Bárcsak minél több ilyen barátság volna -- értem a nagy kolostorokban; mert ebben a mi házunkban, ahol csak tizenhárman vagyunk s ahol többet nem is szabad felvenni, kell, hogy valamennyien egyenlő jóbarátok legyenek, hogy mindnyájan egyenlően vonzódjanak egymáshoz s így szeressék és kölcsönösen támogassák egymást. Ezért is a mieink őrizkedjenek a különös barátkozástól, akármennyire ártatlan legyen is az egyébként; hiszen az ilyesmi még édes testvérek közt is méreg; rokonok között pedig még rosszabb: valóságos pestis.

Higgyék el nekem, nővéreim, hogy bár túlzásnak látszhatik, amit mondok, nagy tökéletesség az ilyesmitől őrizkedni és nagy nyugalmat biztosít. Mennyi bűnre szolgáló alkalmat kerülnek el ezen óvatosság révén azok, akik nem eléggé erősek! Ha tehát a szívünk jobban hajlanék az egyikhez, mint a másikhoz -- amit nem lehet elkerülni, mert ez természetünkből folyik, olyannyira, hogy sokszor kedvesebb előttünk az, aki rosszabb, csupán azért, mert vonzóbb a külseje -- akkor fogjuk meg a gyeplőt s ne engedjük, hogy az a vonzalom úrrá legyen fölöttünk. Ne szeressünk a másikban egyebet, mint az erényeket és a lelki jóságot s legyen mindig gondunk arra, hogy a külsőt semmibe se vegyük. Ne engedjük meg, nővéreim, hogy szívünk bárkinek rabja legyen, azt az Egyet kivéve, aki azt saját vére árán vásárolta meg. Vigyázzanak nagyon, mert különben egyszer csak azt veszik észre, hogy a szívük teljesen hozzátapadt valakihez és nem bírnak többé vele.

Ó Istenem, mennyi mindenféle gyerekesség származik azután az ilyesmiből! Olyan kicsinyes dolgok ezek, hogy csak az tudja elhinni és csak az érti meg őket, aki maga látta, úgy hogy céltalan is volna őket itt felsorolnom. De már azért sem akarok részletekbe bocsátkozni, nehogy mások is lássák, mennyire gyarlók a nők. Jobb, ha erről semmit sem tudnak. De az az egy igaz, hogy én néha alig tudtam hová lenni a csodálkozástól. Ami engem illet, Isten kegyelméből bennem sohasem fejlődött ki ilyen erős ragaszkodás, de másokon gyakran láttam; s attól félek, hogy a legtöbb kolostorban előfordul ilyesmi; mert nem egyben magam is tapasztaltam. Pedig, sajnos, igen nagy akadálya ez a szerzetesi tökéletességnek mindenkiben; ha pedig a főnöknőben van meg ez a gyöngeség, akkor az egyenesen veszedelmes dolog. Ezt már más alkalommal is megmondtam.

Ezeket a különös barátkozásokat csak nagy okossággal lehet megakadályozni és pedig úgy, hogy a főnöknő mindjárt kezdetben, mikor a dolog fejlődésnek indul, közbelép s elfojtja; teszi pedig ezt inkább szeretettel, mint szigorral. Hogy elejét vegyük az ilyeneknek, nagyon fontos, hogy a nővérek ne jöjjenek össze az üdülési órákon kívül és ne váltsanak egymással szót. Nálunk ez most amúgyis így van szokásban, amennyiben a Szabály értelmében rendesen nem vagyunk együtt, hanem mindegyik nővér a maga cellájában tartózkodik. Ne is hozzák be soha ebbe a Szent-József-kolostorba azt a szokást, hogy közös dolgozó szobájuk legyen, mert bár magában véve semmi rossz sincs benne, azért mégis csak könnyebb hallgatni, ha mindegyik egyedül van. Az egyedüllétet különben is meg kell szoknunk, mert annyira fontos az imádság szempontjából. Már pedig az imádság alapvető elve a mi házunknak s ennek gyakorlására jöttünk össze, nem pedig más célból. Ha pedig ez így van, akkor meg kell szeretnünk azt, ami ennek legjobb segédeszköze.

Hogy visszatérjek a kölcsönös szeretetre: azt hihetné valaki, hogy nálunk teljesen fölösleges a nővéreket ilyesmire buzdítani, mert hiszen igazán csúnya fajzatnak kellene lennünk, ha nem szeretnők egymást, tekintve, hogy folyton érintkezünk egymással; mindig együtt vagyunk; a házon kívül senkivel szót nem váltunk; senkivel sem jövünk össze; senkivel sem társalgunk; hisszük, hogy Isten szeret bennünket és mi szeretjük Őt, mert hiszen Ő Szent Felsége kedvéért mondtunk le mindenről. De meg azután, ha van szeretetreméltó dolog, akkor az erény bizonnyal az; már pedig azt hiszem, hogy Isten kegyelméből az erényesség mindig tündökölni fog ezen ház lakóiban. Hát hiszen e tekintetben nem is igen szorultok buzdításra. Azonban egészen más kérdés az, hogy miképpen szeressük egymást; hogy milyen az az erényes szeretet, amelynek közöttünk mindig meg kellene lennie és hogy miképpen állapíthatjuk meg, vajon megvan-e bennünk ez a szépséges nagy erény? -- Mert hogy ugyancsak nagy erény, azt a mi Urunk szavaiból láthatjuk, aki annyira lelkére kötötte apostolainak, hogy szeressék egymást. -- Ezekről a kérdésekről akarok én most egyet-mást mondani; már amennyire tudatlanságomtól telik. Ha ugyanezt más könyvekben is megtalálnátok -- és pedig épp ily részletesen kifejtve -- akkor ne induljatok semmiben az én szavaim után; mert hiszen én talán azt sem tudom, hogy mit beszélek.

Kétféle szeretetről akarok nektek beszélni. Az egyik tisztán szellemi, amennyiben nem vegyül bele érzékiségünk, illetve természetes hajlamaink részéről semmi, ami befolyásolná tisztaságát. A másik szintén szellemi, de belekeveredik a mi érzékiségünk és gyöngeségünk -- ez utóbbi is jó szeretet és meg van engedve. Ilyen például az, amelyet rokonokkal és jóbarátokkal szemben érezünk. Erről is mondtam már egyet-mást.
Most azonban arról a tisztán szellemi szeretetről akarok szólni, amelybe nem vegyül semmi szenvedély. Mert ahová a szenvedély beférkőzik, ott a szép összhang meg van zavarva. De azért, ha józan mérséklettel ápoljuk magunkban ez utóbbi szeretetet, akkor előnyünkre fog válni, mert még az is erényes lesz benne, amiben érzékiséget sejtünk. Igaz ugyan, hogy ezek az elemek néha úgy összekeverednek, hogy senki sem tud rajtuk eligazodni, főleg akkor nem, ha a vonzalom a gyóntató személyére irányul. Imádságos emberek ugyanis, ha azt látják, hogy a gyóntatójuk szent életet él és megértő lélekkel vezeti őket, nagyon megszeretik őt. Ekkor azután jön a rossz szellem és ezernyi aggodalmat támaszt az illető lélekben, úgy hogy teljesen feldúlja annak a belső békéjét. Ezzel az ördög el is érte célját. Főleg olyankor szokott ez előfordulni, ha a gyóntató az illetőt nagyobb tökéletesség felé vezeti. Ilyenkor úgy ráijeszt az ördög arra a lélekre, hogy képes elhagyni a gyóntatóját. A másikkal természetesen éppen így jár; s a továbbiakkal hasonlóképpen.

Az egyedüli helyes eljárás ebben az esetben az, hogy az illető ne feszegesse, vajon szeretie gyóntatóját vagy sem, hanem, ha szereti, hát szeresse. Mert hiszen ha szeretjük azt, aki bennünket valami anyagi jóban részesít, vajon hogyan lehetne nem szeretnünk azt, aki annyit vesződik a mi lelkünkkel s annyi jót tesz vele? Sőt én hiszem, hogy nagyon is hasznomra van, ha szeretem a gyóntatómat, azért, hogy szent életű és lelki ember, s azt látom, hogy sokat fárad az én lelkem megjavításán. Amilyen gyarlók vagyunk, néha valósággal szükségünk is van az ilyen érzelemre. Nem egyszer éppen ez adja meg nekünk az erőt arra, hogy igen nagy dolgokra vállalkozzunk Isten szolgálatában.

Ha azonban a gyóntató nem olyan, amilyent én tartok szem előtt, akkor a dolog nagyon veszedelmessé válhatik. Igen nagy bajok származhatnak abból, ha az ilyen ember megtudja, hogy valaki vonzódik hozzá. Az ilyen nagyon elzárkózott házakban pedig a baj még nagyobb volna, mint másutt. Mivel azonban nem olyan könnyű megítélni, hogy mennyire jó valaki, legyünk nagyon okosak és óvatosak. Az volna természetesen a legegyszerűbb dolog, ha senki sem beszélne neki vonzalomról s ő sem venne észre semmit. Igen ám, de az ördög nem alszik s annyira kínozza az illetőt aggodalmaival, hogy nem képes hallgatni. Sőt úgy látja, hogy minden mást inkább kihagyhat a gyónásából, csak azt az egyet nem, hogy vonzódik a gyóntatóhoz; szerinte azt föltétlenül meg kell gyónnia. Ezért szeretném én önöket meggyőzni arról, hogy ebben az egész dologban nincs semmi s hogy nem érdemes komolyan venni. Fogadják meg ezt a tanácsomat. Ha látják, hogy gyóntatójuknak minden szava lelki javukat célozza; ha nem vesznek benne észre semmi léhaságot -- mert hiszen azt rögtön észreveszi mindenki, aki nem egészen együgyű -- s ha látják, hogy istenfélő ember: akkor ne törődjenek azzal, ha akármekkora vonzalom ébred is fel önökben iránta, hanem vessék meg az ilyen kísértést és fordítsák el arról figyelmüket. Meglátják, hogy ha így tesznek, az ördög végre is belefárad s békében fogja önöket hagyni. Ellenben, ha a gyóntatójukon észrevennék, hogy valami léhaságon jár az esze, akkor nézzenek nála mindent gyanús szemmel; s ne tárgyaljanak vele, még a legszentebb dolgokról sem; éppen csak a bűneiket gyónják meg és végezzenek vele röviden. A legjobb, ha ilyenkor megmondják a főnöknőnek, hogy nem jó hatással van a lelkükre és más gyóntatót választanak. Ez a leghelyesebb eljárás, feltéve, hogy nem ejt csorbát a gyóntató becsületén. Ilyen és más ehhez hasonló bonyolult esetekben, amilyenekkel az ördög szívesen alkalmatlankodik, ha az ember nem tudja, hogy mit tegyen, a legjobb valami tudós paphoz fordulni -- amihez szükség esetén minden nővér megkapja az engedélyt -- és gyónásban kérni ki a tanácsát. Mert különben az ilyen szorultságban, amidőn az ember kénytelen hamarjában valami kivezető utat választani, nagyon is elvétheti a dolgot. S hány ilyen súlyos hibát követnek el az emberek tisztára azért, mert nem kérnek tanácsot, különösen olyan esetben, amidőn azt kell elkerülni, hogy valakinek becsületén csorba essék. Már pedig úgy hagyni a dolgot nem lehet, mert ha az ördög egyszer erről az oldalról támad, akkor nagy a veszedelem és föltétlenül elejét kell venni a dolognak. Azért mondom, hogy ilyen esetben legjobb lesz mindig megbeszélni a dolgot más gyóntatóval, ha erre alkalom nyílik -- s adja Isten, hogy mindig nyíljék -- az illetőt pedig lehetőleg elkerülni, akármekkora áldozatukba kerüljön is ez az eljárás.

Fontolják meg, hogy ezt meg kell tenni minden áron, mert a dolog veszélyes és pokoli helyzetbe sodorhatna mindnyájunkat. S arra is figyelmeztetem önöket, hogy ne várjanak addig, amíg a baj nagyra nő, hanem mindjárt csírájában fojtsák azt el minden rendelkezésükre álló eszközzel. Ezt egészen nyugodt lelkiismerettel megtehetik. Én e tekintetben az Úrba vetem bizalmamat; Ő nem fogja megengedni, hogy olyanok, akiknek esze szükségképpen mindig imádságon jár, meg tudjanak szeretni valakit, ha csak nem szent életű ember az illető. Mert akik képesek ilyesmire, azok bizonyára nem imádkoznak s nem élnek olyan szentül, amint nálunk kell élni. Hiszen ha azt látják, hogy az a gyóntató nem ért a nyelvükön s hogy nem szeret isteni dolgokról beszélni: akkor nem is szerethetik meg, mert hiszen egyáltalában nem hasonlít önökhöz. Ha pedig hasonlít, akkor (hacsak nem nagyon korlátolt eszű) tekintve, hogy úgyis oly kevés alkalma van önökkel beszélni, jól meg fogja gondolni a dolgot, mielőtt feldúlná úgy a saját, mint Isten szolgálóleányainak lelki békéjét.

Ha már belekezdtem ebbe a dologba, csak még annyit akarok róla mondani, hogy ez a legborzasztóbb csapás, amit az ördög egy kolostorra mérhet és sajnos, sokszor nagyon későn veszik észre. Így azután a fegyelem fokozatosan lazul, anélkül, hogy ennek okát tudnák adni. Mivel ugyanis a gyóntató léha gondolkozású, a nővéreket is oly irányban befolyásolja, hogy ne vegyék komolyan kötelmeiket. Isten mentsen meg bennünket ettől a veszedelemtől. Az ilyesmi képes megzavarni az összes nővéreket. A lelkiismeretük ugyanis mást mond, mint a gyóntató s ha nem gyónhatnak másnál, nem tudják, mit tegyenek, s nem képesek megnyugodni. Mert hiszen éppen az az ember okozza a bajt, akinek hivatása volna őket megnyugtatni és lelküket gyógykezelni. Akkora bajok vannak ilyen tekintetben egyes helyeken, hogy a szívem elszorul, ha rágondolok. Azért ne is csodálkozzatok azon, hogy ezt a veszedelmet oly részletesen fejtettem ki előttetek.

_________________________________

[1] Ősi szabály, Regula primitiva alatt értjük azt, amelyet 1205 táján Albert jeruzsálemi pátriárka írt a Szent Brokárd perjel vezetése alatt a Kármelhegyen lakó szerzetesek számára.

[2] Szabványokon értjük a legtöbbnyire röviden megfogalmazott rendi Szabálynak bővebb magyarázatát, szóval az illető Rend életét irányító elvek és törvények gyűjteményét.


Tovább...

A lélek fohászai (VI. 3.)

Ó, én lelkem! Engedd, hadd teljesedjék rajtad a Te Istened akarata, mert ez a legjobb reád nézve. Szolgálj neki és vesd reménységedet az Ő irgalmába, amely meg fogja szüntetni szenvedésedet, de majd csak akkor, amikor vezekléseddel némileg eleget tettél bűneidért. Ne kívánj boldog lenni anélkül, hogy szenvedtél volna. Ó, én igazi Uram és Királyom, sajnos, még erre is képtelen vagyok, hacsak nem segít meg fenséges kezed és hatalmad, amelyre támaszkodva mindent meg tudok tenni.

Tovább...

A tökéletesség útja - III. Fejezet

Folytatja azt a tárgyat, amelyről az első fejezetben kezdett beszélni; buzdítja a nővéreket, hogy kérjék állhatatosan Isten kegyelmét azok számára, akik az Egyházért dolgoznak, és imával fejezi be.


Már most visszatérek arra a főcélra, amely miatt az Úr bennünket ebben a házban összehozott. Ó mit nem adnék érte, ha sikerülne e cél tekintetében Ő Szent Felségét valamennyire kielégítenünk!
Azt akarom mondani, hogy midőn látom azokat a nagy bajokat és azt, hogy emberi erő nem képes többé ezen eretnekségeknek mind jobban elharapódzó tüzét elfojtani, eszembe jut, hogy úgy kell tennünk, amint az a megszorult fejedelem tesz, akinek országát az ellenség már egészen ellepte. Fogja magát és egy jól megerősített városba vonul vissza, ahonnan időnkint rácsap ellenségeire. Felteszem, hogy azok, akik a városban vele vannak, válogatott emberek és egymagukban is többet tudnak tenni, mint más gyengébbek, nagyszámú katonaság segítségével. Ily módon esetleg teljes győzelmet is lehet aratni, de még akkor is, ha ez nem is sikerülne, nem szenvednek legalább vereséget. Mivel nincs közöttük áruló, az ellenség nem tudja bevenni a várost, hacsak ki nem éhezteti. A mi esetünkben pedig az éhség sohasem segítheti győzelemre az ellenséget. Meghalni meghalhatunk, de arról szó sem lehet, hogy megadjuk magunkat.

De tulajdonképpen miért is mondtam el mindezt? Azért, nővéreim, hogy megértsétek, mire is kell nekünk legfőképpen Istent kérnünk. Arra, hogy ne engedje, hogy ebben a városban, amelyben a jó keresztények vonták meg magukat, csak egy is találkozzék, aki az ellenséggel tart. A vár kapitányait pedig -- a hittudósokat és a hitszónokokat -- segítse meg az Úr, hogy a lelki életben minél előbbre haladjanak. Mivel pedig nagyobb részük szerzetes, adja meg nekik azt, hogy hivatásuknak minél tökéletesebben megfeleljenek. Erre nagy szükség van, mert amint mondtam, az egyházi, nem pedig a világi hatalom van hívatva rajtunk segíteni. Mivel pedig mi, nők, nem vagyunk képesek sem az egyik, sem a másik téren a mi királyunkat segíteni, igyekezzünk olyanok lenni, hogy imáinkkal használhassunk Isten szolgáinak, akik annyi munka árán fegyverezték fel magukat tudománnyal és életszentséggel s most azon fáradoznak, hogy az Urat támogassák.

Azt vethetnétek ellenem, hogy tulajdonképpen minek is sürgetem annyira ezt a dolgot? -- miért mondom, hogy siessünk segítségére azoknak, akik úgyis jobbak nálunk? Megmondom nektek, hogy miért. Úgy látszik ti még nem fogjátok fel eléggé, mennyivel tartoztok az Úrnak azért, hogy idehozott benneteket, ahol sem üzleti ügyek, sem bűnre vezető alkalmak, sem pedig világi összeköttetések nem zavarják a békéteket. Ez óriási nagy kegyelem! Már pedig azok, akikről én beszélek, nem élvezik ezt az előnyt, s nem is volna jó, ha a mostani nehéz időkben élvezhetnék; nekik az a feladatuk, hogy buzdítsák a lanyhákat és lelket öntsenek a csüggedőkbe. Ugyan szépen járnának a katonák, ha nem volnának tisztjeik! Nekik tehát az emberek között kell élniök; a palotákban forgolódniok s nem egyszer, legalább külsőleg, úgy viselkedniök, amint azt a világiak teszik. S azt gondoljátok talán, leányaim, hogy ez oly könnyű dolog? Érintkezni a világgal; kint élni a világban; világi ügyekkel foglalkozni; sőt, mint mondottam, alkalmazkodni a világiak viselkedéséhez: bensőleg pedig idegenkedni a világtól, ellenséges érzülettel lenni a világ iránt, számkivetésben érezni magát, egy szóval nem embernek, hanem angyalnak lenni? Mert ha nem ilyenek, akkor nem érdemlik meg, hogy tiszteknek nevezzék őket s ne is engedje az Úr, hogy elhagyják celláikat, mert több kárt okoznának, mint hasznot. Most nem olyan időket élünk, hogy még a tanításra hivatottakban is el lehetne nézni a gyöngeségeket. Pedig ha ez utóbbiaknál nem gyökerezik a szív mélyén az a tudat, hogy mindent lábbal kell tiporni; hogy csak az örökkévaló dolgokhoz szabad ragaszkodni, a mulandókkal ellenben teljesen szakítani kell: akkor hiába takargatják gyöngeségeiket, azok mégis csak napfényre fognak jutni. Mert hiszen ki mással van dolguk, mint a világgal? Már pedig azt leshetik, hogy a világ bármit is megbocsásson nekik, vagy pedig hogy bármi gyöngeségük elkerülje az ő vizsga szemét. Erényeiket legtöbbször nem fogja észrevenni, vagy pedig talán nem is fogja erényeknek tartani: ellenben kövessenek csak el valami rosszat, vagy csak egy kis gyarlóságot, és meglátják, mi lesz! Most jut eszembe s aggódva kérdem: hogy ha ők nem, akkor vajon ki adjon a világiaknak példát a tökéletességre? Igaz ugyan, ez utóbbiaknak a jó példa nem arra szolgál, hogy kövessék, -- mert hiszen erre rendesen nem érzik magukat kötelezve s már azt is nagy dolognak tartják, ha úgy ahogy megtartják a parancsolatokat. Nekik a jó csak arra való, hogy leszólják. Hiszen akárhányszor megesik, hogy ami igazán erény, azt egyéni kedvtelésnek tekintik. Azért higgyétek el, nem csekély isteni kegyelemre van szükségük azoknak, akik belebocsátkoznak ebbe a veszedelmes harcba.

Arra kérlek tehát titeket, igyekezzetek olyanok lenni, hogy két dolgot érdemeljetek ki Istennél. Az egyik, hogy azon sok hittudós és szerzetes között minél többnek legyen meg az említett szükséges képesítése; akikben pedig ez nem volna meg, azokat javítsa meg az Úr, mert sokkal többre képes egy tökéletes ember, mint sok más, aki nem az. A másik pedig, hogyha már egyszer benne vannak a harcban -- tekintve, hogy ez a harc, amint mondottam, ugyancsak nem tréfa dolog -- istápolja őket az Úr hatalmas karjával, mert csak úgy lesznek képesek kikerülni a sok veszélyt, amely őket a világban fenyegeti; csak úgy tudják majd süket fülre venni az élet vészes tengerén a szirének csábító énekét. Ha e tekintetben képesek vagyunk Istennél valamit elérni, akkor, bármennyire is el vágyunk zárkózva, mi is Őérette harcolunk. Akkor nem tekintem kárba veszettnek azt a sok szenvedést, amelynek árán sikerült megalapítanom ezt a kis zugot, hogy abban meg legyen mindig tartva a mi Nagyasszonyunknak és Császárnőnknek[1] szabálya azzal a lelkiismeretességgel, amellyel elkezdtük azt gyakorolni.

Ne tekintsétek szószaporításnak ezt az én folytonosan megismételt könyörgésemet. Mert vannak ám egyesek, akik nem szívesen mondanak le arról, hogy folyton a saját lelkükért imádkozzanak. Pedig hát van-e jobb imádság annál, amelyet én kérek tőletek? Vagy talán attól féltek, hogy ily módon elmulasztjátok letörleszteni azt a büntetést, amit a tisztítóhelyen kell majd szenvednetek? Biztosítlak, hogy e tekintetben éppen oly hathatós ez az ima, mint az a másik; ha pedig mindamellett maradna még szenvedni való, hát maradjon! Mit bánom én, ha akár ítéletnapig kell is a tisztítóhelyen kínlódnom, ha az én imám révén akár csak egy lélek is megüdvözül; hát még ha az sokaknak van hasznára, az Úrnak pedig dicsőségére? Ne törődjetek ti olyan szenvedésekkel, amelyek egyszer véget érnek, mikor arról van szó, hogy Őneki tegyünk szolgálatot, aki annyit szenvedett miérettünk. Kérdezzétek meg mindig másoktól, hogy mi a tökéletesebb: mert nagyon óhajtom -- s ezen óhajomat majd még indokolni fogom --, hogy mindig kérjétek ki bölcs emberek tanácsát.

Kérlek tehát titeket az Úr szerelmére, imádkozzatok, hogy Ő Szent Felsége hallgasson meg ebben bennünket. Bármenynyire nyomorult legyek, én is ezért esdeklek Őhozzá; mert hiszen az Ő dicsőségéről és az Ő Egyházának javáról van szó; már pedig e kettőre irányulnak összes vágyaim.
Első tekintetre vakmerőségnek látszhatik, hogy ilyen nagy dologra vállalkozom. De hiszen én, jóságos Uram, ezekre a Te szolgálóidra számítok, akik itt vannak s akikről látom és tudom, hogy semmi mást nem akarnak és semmi másra nem törekszenek, mint arra, hogy Neked örömet okozzanak. Teéretted hagyták el azt a keveset, amijök volt, s azt szeretnék, bárha sokuk lett volna, hogy azt is Neked ajánlhatták volna fel. Te, én jó Teremtőm, nem szoktad az ilyesmit elismerés nélkül hagyni s azért nem is tudom elhinni, hogy meg ne tedd, amire ők Téged kérnek. Hiszen már akkor sem vetetted meg az asszonynépet, mikor e világon jártál, sőt ellenkezőleg mindig nagy jóindulattal voltál irányában. Hiszen, ha megtisztelést, vagy jövedelmet, vagy pénzt, vagy más világias ízű dolgot találnánk Tőled kérni, akkor, jól van, ne hallgass meg bennünket; ellenben ha a Te Fiad dicsősége érdekében száll hozzád ima, már miért ne hallgatnád meg, különösen ha olyan ember szívéből fakad, aki ezer dicsőséget és ezer életet volna kész Éretted föláldozni? Ne miattunk tedd meg, Uram, mert hiszen mi nem érdemeljük meg, hanem tedd meg a Te Fiad vérére és érdemeire való tekintetből. Ó örök Atyaisten, gondold meg, hogy annyi kínzás, annyi sértegetés és oly rettenetes szenvedés csak nem mehet feledésbe! Mert én édes Teremtőm, egy olyan szerető szív, mint a Tied, hogyan tudja azt elnézni, hogy amit a Te Fiad oly lángoló szeretettel létesített; amit azért hagyott nekünk, mert, a Te akaratod szerint bennünket végtelenül szeretett: a legméltóságosabb Oltáriszentség, oly megvető bánásmódban részesüljön, amilyenben részesítik napjainkban azok az eretnekek, mikor megfosztják hajlékaitól és lerombolják templomait? S még ha valamit elmulasztott volna abból, amit neki megparancsoltál; de hiszen Ő mindent teljesített?! Vagy talán nem volt elég, örök Atyaisten, hogy míg e földön élt, nem volt hová fejét lehajtsa és folyton szenvedett? Hát újra el akarják Tőle venni házait, amelyeket azért szerzett, hogy bennök lakomát adjon barátainak, mert látja, hogy gyöngék vagyunk, és tudja, hogy azoknak, akiknek munkálkodniok kell, szükségük van erre az ételre? Vagy talán nem tett túláradólag eleget Ádám bűnéért? Hát mindig ennek az édes Báránynak kell azért lakolnia, ha újra bűnbe esünk? Ne engedd ezt, Felséges Uram! Engesztelődjék már ki Szent Felséged! Ne nézd bűneinket, hanem azt, hogy a Te Szent Fiad megváltott bennünket! Nézd az Ő és dicsőséges Szűzanyjának és annyi Szentjeinek és vértanúinak érdemeit, akik életüket adták érted!

Jaj nekem, Uram, hogy éppen én nekem kellett mindnyájunk nevében ilyen kéréssel színed elé járulnom. De rossz közvetítőt választottatok, leányaim, ha azt akartátok, hogy az Úr meghallgasson benneteket és kedvezően intézze el kérvényeteket! Hátha megharagszik ez a hatalmas Uralkodó vakmerőségem láttára? Volna oka rá! Gondold meg azonban, én jó Uram, hogy Te vagy az irgalom Istene s azért légy irgalmas velem, tolakodó, bűnös féreggel szemben. Ne tekintsd azt, hogy miképpen élek, hanem azt nézd, hogy mily forró vággyal és mily keserű könnyekkel fohászkodom hozzád és könyörülj meg azon a sok lelken, akik vesztükbe rohannak, könyörülj meg Szentegyházadon. Ne engedd, hogy továbbra is ártsanak a kereszténységnek: gyújts végre világot ebben a sötétségben.

Ti pedig, nővéreim -- az Úr szerelmére kérlek -- ajánljatok Istennek engem, szegény bűnöst és könyörögjetek hozzá, hogy tegyen engem alázatossá. Hiszen erre különben is kötelezve vagytok[2] . Arra nem is figyelmeztetlek, hogy imádkozzatok a királyokért, az Egyház főpapjaiért és különösen a mi jó főpásztorunkért,[3] mert hiszen e tekintetben akkora bennetek a buzgalom, hogy nem szorultok figyelmeztetésre. Utódaitok azonban szintén fontolják meg, hogy ha szent ember az elöljárójuk, ők maguk is szentek lesznek s azért ezt a fontos ügyet ajánlják szüntelen az Úr jóságába. Ha pedig be találna következni az, hogy imáitok, vágyaitok, önsanyargatástok és böjtötök nem irányulna többé erre a célra, akkor jegyezzétek meg: hűtlenekké lettetek ahhoz a hivatáshoz, amelynek betöltésére az Úr itt, ezen a helyen, egybegyűjtött benneteket.

_________________________________

[1] Bármennyire szokatlan legyen is a magyar fülnek ez a megszólítás, nem tartottam indokoltnak eltérni tőle. Szent Terézia többször nevezi az Úr Jézust császárnak és a Boldogságos Szüzet császárnőnek, értve alatta a ,,királyok királyát'', illetve a ,,királyok királynőjét''.

[2] Szent Terézia ekkor perjelnője volt a kolostornak.

[3] Don Alvaro de Mendoza, ávilai püspök.




Tovább...

A tökéletesség útja - II. Fejezet

Elmondja, hogyan kell letenni az anyagi gondokról s hogy mekkora kincs a szegénység.


Ne gondoljátok, nővéreim, hogy ha nem jártok a világiak kedvében, nem lesz mit ennetek. Biztosítlak, hogy lesz. Sőt inkább soha se próbáljátok meg emberi okosságra alapítani megélhetésteket, mert akkor éhen haltok, s ebben az esetben én azt mondanám, hogy úgy kell nektek. Szegezzétek szemeteket a ti Jegyesetekre: az Ő dolga, hogy titeket ellásson. Ha Ő meg lesz elégedve veletek, akkor azok fognak nektek kénytelen-kelletlen enni adni, akik legkevésbé voltak irányotokban jóindulattal. Hiszen ezt különben már is tapasztaltátok. Ha pedig mindezt megteszitek és mégis éhen találtok halni, akkor én azt mondom: ó mily boldogok a Szent-József-kolostor kármelita nővérei!
Az Úr szerelmére kérlek, soha se felejtsétek el, hogy ha már lemondtatok minden rendes jövedelemről, mondjatok le a megélhetésre vonatkozó gondokról is, mert különben semmit sem ér az egész. Akinek van vagyona, az viselje az ilyen gondokat is; az ő helyzetében ez egészen rendén van, mert ezt az ő hivatása hozza magával; ellenben minálunk az ilyesmi tisztára esztelenség. Másnak vagyonával törődni, részünkről illetéktelen beavatkozás volna olyasmibe, amihez csak az illetőnek van joga. Egyébként a ti gondjaitok úgy sem képesek a másik ember gondolkodását befolyásolni s őt arra indítani, hogy alamizsnát adjon nektek. Éppen azért sokkal jobb, ha ezt a gondot arra hagyjátok, aki Ura úgy a birtoknak, mint a birtokosnak. Az Ő parancsára jöttünk mi ide. Az Ő szavai igazak; ha ég és föld elmúlnak is, az Ő igéi el nem múlnak. Ha tehát hívek maradunk hozzá, soha se féljetek attól, hogy Ő elhagy bennünket. Ha pedig egyik-másik napon nem volna mit ennetek, ez annál nagyobb javatokra lesz. A szentek életüket vesztették el; legyilkolták őket hitük miatt, s ez a vértanúság mennyire növelte örök dicsőségüket. Micsoda kitűnő vásárt csinálnánk mi is, ha egyszerre mindennel végezhetnénk s élvezhetnők minden kívánságunk kielégítését mindörökre.

Jegyezzétek meg jól, nővéreim, amit mondok, mert nagy szükségtek lesz ezekre az elvekre, ha én egyszer meghalok. Azért is hagyom nektek mindezt írásban. Amíg életben vagyok, minduntalan emlékeztetlek rá, mert tapasztalatból tudom, hogy mekkora lelki haszonnal jár. Minél kevesebb a készletünk, annál kevesebb a gondunk. Isten látja lelkemet, hogy nekem rosszabbul esik, ha fölöslegünk van, mintha hiányt szenvedünk. Azt sem tudom, vajon előfordult-e már ez az utóbbi eset, mert hiszen naponkint tapasztaljuk, hogy mihelyt valamire szükségünk van, az Úr azonnal megadja.

Megcsalnók a világot, ha nem így gondolkoznánk. Tettetnők a szegénységet, viselnők annak álarcát, anélkül, hogy lelkileg azok volnánk! Én ezt lelkiismeretbe vágó dolognak tartanám s úgy érezném magamat, mint aki gazdag létére alamizsnát gyűjt. Isten mentsen meg minket az ilyesmitől! S ha valahol túlságosan aggódnak amiatt, hogy jut-e bőven alamizsna: megeshetik, sőt szokásukká válhatik, hogy olyankor is kéregetnek, amikor nincs is rá szükségük, s esetleg olyan embertől, aki jobban meg van szorulva, mint ők. Az illető legalább nem veszít vele, sőt sokat nyer, ha megadja azt az alamizsnát: mi ellenben nagyon is rosszul járnánk. Ne adja Isten, leányaim, hogy ilyesmi megtörténjék! Ha ettől kellene tartanom, akkor inkább azt szeretném, hogy legyen biztos jövedelmetek. Soha se járjon tehát ilyesmin az eszetek; én ezt az alamizsnát kérem tőletek; adjátok meg nekem az Isten szerelméért. S ha közületek valaki, akár a legutolsó is azt találná valaha észrevenni, hogy ebben a kolostorban más felfogás kezd lábrakapni, emelje fel szavát Isten Ő Szent Felségéhez, s alázatosan figyelmeztesse főnöknőjét, hogy rossz útra tévedt. S valóban, ez az út annyira veszedelmes, hogy rajta az igazi szegénység lassankint teljesen tönkremegy. Én bízom az Úrban, hogy ez nálunk nem lesz így s hogy Ő nem fogja elhagyni az Ő szolgálóit. Ha ez a könyv, amelynek megírására felkértetek engem, nem is érne egyébként semmit, az az egy haszna meglesz, hogy erre a pontra felhívta a figyelmeteket.

Higgyétek el nekem, leányaim, az Úr reátok való tekintetből annyira-mennyire megérttette velem a szent szegénységnek értékét. Akik ez utóbbit gyakorolják, szintén meg fogják érteni, de esetleg még sem annyira, mint én, mert én -- annak ellenére, hogy letettem a fogadalmat -- nemcsak hogy nem voltam lelkileg szegény, hanem lelkileg bolond voltam.
A lelki szegénység akkora kincs, hogy magában foglalja e világnak összes javait: felséges nagy uraság az! Azt akarom ezzel mondani, hogy aki minden vagyont megvet, minden vagyon fölött uralkodik. Mit nekem a királyok és nagyurak vagyona, ha nem kívánkozom utána s ha az ő kedvükért a legparányibb olyan dolgot sem vagyok hajlandó megtenni, amivel Istent a legtávolabbról is megbánthatnám? Mit nekem az ő nagy méltóságuk, ha egyszer megértettem, mekkora méltóság a szegény emberé, ha igazán lelkileg szegény? Azt hiszem ugyanis, hogy a méltóság és a pénz majdnem mindig együtt jár s hogy aki méltóságra törekszik, az a pénzt sem veti meg. Aki ellenben utálja a pénzt, az a méltósággal sem törődik sokat. Értsétek meg jól: azt akarom mondani, hogy a méltóság utáni törekvés mindig magában foglal bizonyos érdeklődést a jövedelem és pénz iránt, mert csodaszámba megy, ha valaki becsülésnek örvend annak ellenére, hogy szegény. Mert az ilyent rendesen kevésbe veszik, bármennyire becsületes legyen is egyébként.

Ellenben az igazi szegénység -- értem azt, amelyet az ember Istenért vállal -- akkora méltóságot foglal magában, hogy nem kell senki előtt sem meghajtania fejét: Istenen kívül nem kell senkinek sem a kedvét keresnie. S az is igaz, hogy nagyon sok barátja van, bár senkire sem szorul rá. Ezt én tapasztalatból tudom. Mivel azonban annyit írtak már erről az erényről, -- sok olyat is, amit én meg sem értek, nemhogy el tudnék mondani -- s mivel nem akarom annak kitenni, hogy dicséreteimmel lealacsonyítsam, nem mondok róla többet. Különben is csak annyit mondtam, amennyit tapasztalatból tudok, s megvallom, annyira belemelegedtem ebbe a tárgyba, hogy mindeddig észre sem vettem, miről beszélek. Minthogy azonban már megírtam, maradjon megírva; feltéve, hogy jól beszéltem.

Egy dolgot kérek. tőletek az Úr szerelmére. A mi címerünk a szent szegénység, mert hiszen a mi szent rendünk alapítása korában szent elődeink oly nagy becsben tartották és annyira ragaszkodtak hozzá, hogy -- amint ezt olyan valaki mondta nekem, aki tudja a dolgot -- egyik napról a másikra nem tettek el semmit. De ha ez így van, tekintve, hogy külsőleg nem vagyunk képesek ezt ilyen szigorúan megtartani: igyekezzünk ezeket az elveket legalább a bensőnkben ápolni. Egy-két óra hosszat tart ez az élet, s utána a jutalom végtelen. De ha semmi jutalomra sem volna kilátásunk s ingyen kellene megtennünk azt, amit az Úr nekünk tanácsolt, akkor is megvolna az a nagy elégtételünk, hogy legalább valamiben utánozhattuk Ő Szent Felségét.

Ez a címer legyen tehát mindig a mi zászlónkon! Érvényesüljön nálunk a szegénység mindenben: házainkban, ruházatunkban, szavainkban, főleg azonban gondolkodásunkban. Addig, amíg ehhez tartjátok magatokat, ne féltsétek ebben a házban a szerzetesi életszentséget, mert -- amint Szent Klára mondta -- hatalmas védőfal a szegénység. Saját szavai szerint, szegénységgel és alázatossággal kívánta mindig körülsáncolni kolostorait. S kétséget sem szenved, hogy a lelkiismeretesen gyakorolt szegénység jobban megőrzi a szerzetesek becsületét és minden egyebét, mint a legpompásabb épületek.

Őrizkedjetek az ilyenektől, az Isten szerelmére és az Ő Szent Vérére kérlek benneteket! Amennyiben pedig bűn nélkül mondhatom, azt kívánom, hogy amely napon valami fényes, épülettel elkészültök, dűljön össze az egész, s feltéve, hogy valamennyien a kegyelem állapotában vagytok, temessen mindnyájatokat romjai alá. Ezt komolyan mondom s erre igazán kérem Istent. Nagyon csúnya dolog az, leányaim, ha szegény emberek vagyonából nagy házakat építünk. Ne engedje az Úristen, hogy ez nálunk megtörténjék! Ellenkezőleg, legyen a mi házunk mindig mindenben szegény és kicsiny. Utánozzuk ebben legalább annyira-amennyire a mi királyunkat, akinek nem volt más hajléka, mint a betlehemi istálló, amelyben született és a keresztfa, amelyen meghalt. Ezek a hajlékok pedig ugyancsak nem voltak kényelmesek! Hogy mások nagy kolostorokat építenek, ahhoz nekünk semmi közünk. Az az ő dolguk. Más a rendeltetésük, s bizonyára szent célok lebegnek szemeik előtt. Ellenben tizenhárom földhözragadt női személy minden zugban meghúzhatja magát. Az ellen nincs kifogásom, hogy legyen valamelyes kertetek és legyen benne néhány remetelak, amelyben félrevonulva a többiektől imádkozhattok, mert erre szükségtek van a teljes elzárkózottság miatt, de meg az áhítatot és imádságot is elősegíti. Ellenben a fényes épületektől, nagy házaktól, vagy bármi feltűnő dologtól mentsen meg bennünket az Úristen! Tartsátok folyton eszetekben, hogy az ítélet napján minden romba fog dőlni, azt meg nem tudjuk, nem következik-e be hamarjában. Már pedig igazán nem illenék, hogy tizenhárom ágrólszakadt szegény nőcskének a háza nagy zajt okozzon, amidőn összedől. Az igazi szegényekhez nem illik, hogy zajt csapjanak, sőt nagyon is meg kell szép csendben húzódniok, mert különben az emberek nem lesznek irántuk részvéttel.

Mennyire fogtok majd örülni, ha látjátok, hogy ez vagy az az ember elkerülte a poklot, mert nektek alamizsnát adott. Pedig ez nagyon is lehetséges; hiszen állandóan imádkoztok azokért, akik ellátnak benneteket a mindennapi kenyérrel. Végeredményben ugyan az Úrtól kapjuk azt, de Ő azt akarja, hogy hálával viseltessünk az Ő ajándékainak közvetítői iránt. S e tekintetben ne is legyetek soha hanyagok.
Nem tudom már, mibe kezdtem, mert egészen eltértem a tárgyamtól. Azt hiszem azonban, hogy az Úr akarata volt, mert soha sem jutott volna eszembe azt megírni, amit az imént mondtam. Támogasson bennünket mindig Ő Szent Felsége hatalmas karjával, hogy sohase távozzunk el Őtőle. Amen.


Tovább...

A tökéletesség útja - I. Fejezet

Azon az okokról, amelyek engem arra indítottak, hogy ebben a zárdában olyan szigorú életmódot honosítsak meg.

Abban a könyvben, amelyet említettem, elmondtam az okokat, amelyek miatt rászántam magamat e kolostor megalapítására. Beszámoltam továbbá az Úrnak egyes nagy kegyelmeiről, amelyekkel jelezte, hogy ebben a házban jól fogják Őt szolgálni. Ennek az alapítási munkának a legelején azonban nem volt szándékom, hogy az anyagiakat illetőleg akkora legyen benne a szigorúság, sem az, hogy ne legyen jövedelme, hanem ellenkezőleg úgy akartam intézni a dolgot, hogy benne senki se szenvedjen szükséget. Mi más telhetett volna ilyen lanyha és nyomorult lénytől, amilyen én vagyok! Bár az is igaz, hogy nem a magam érdekét kerestem, s nem hiányzott bennem némi jószándék.

Ezidőtájt hallottam Franciaország bajairól, s arról, hogy mily rettenetes pusztítást okoznak benne a lutheránusok s hogy mennyire terjed ez a szerencsétlen felekezet. Emiatt sokat szenvedtem és sokat sírtam az Úr színe előtt, és -- mintha csak nekem is lehetne beleszólásom ebbe a dologba -- könyörögtem Neki, szüntesse meg ezt a nagy csapást. Úgy éreztem, hogy kész volnék ezerszer odaadni életemet egyetlen egy lélekért is, amely ott vesztébe rohan. Mivel pedig beláttam, hogy mint nő, -- s hozzá ilyen hitvány nő -- nem vagyok képes az Úr szolgálatában megvalósítani azt, amit szeretnék; s mivel az volt az egyetlen gondom -- és most is az, hogy ha már oly sok az Úrnak az ellensége és oly kevés a jóbarátja, legalább az a kevés legyen igazán jó: elhatároztam, hogy megteszem azt a csekélységet, ami tőlem telik, tudniillik, hogy a legtökéletesebb módon követem az evangéliumi tanácsokat és ugyanígy megtartatom azokat e kolostor csekély számú lakóival is. Isten végtelen jóságába vetettem tehát bizalmamat, mert tudtam, hogy Ő sohasem hagyja el azokat, akik Érte mindent elhagynak. Mivel pedig társnőim olyan jók voltak, amilyeneknek leghőbb vágyaimban képzeltem őket: arra számítottam, hogy az ő erényeik mellett az én hibáim nem érvényesülnek majd s hogy így sikerül valami keveset az Úr kedvére tennem. Reméltem, hogy ha mindnyájan buzgón imádkozunk az Egyház védelmezőiért, a hitszónokokért és hittudósokért, akik az ő zászlaja alatt harcolnak: annyira-amennyire mégis csak segítségére leszünk ennek az én jó Uramnak. Hiszen annyira szorongatják Őt azok, akikkel akkora jót tett, hogy szinte úgy látszik, mintha újra keresztre akarnák feszíteni, s mintha igazán nem volna már számára hely, ahová lehajtsa fejét.

Ó én Üdvözítőm! Mennyire sajog a szívem, ha erre gondolok! Hová jutottak a keresztények? Mindig azok sértegetnek Téged legjobban, akik legtöbbel tartoznak Neked! Akikkel legnagyobb jót tettél! Akiket kiválasztottál, hogy barátaid legyenek! Akiknek közepette élsz és akiknek a Szentségeket osztogatod! Hát még mindig nem elég nekik az a szenvedés, amit érettük elviseltél?!
Igazán, én jó Uram, nem tesz nagy dolgot az, aki ilyen körülmények között elhagyja a világot. Ha az emberek oly kevésbe vesznek Téged, vajon mit várhatunk tőlük mi? Vagy talán arra számítsunk, hogy minket majd többre becsülnek? Talán mi nagyobb szolgálatot tettünk nekik s ezen az alapon várhatjuk el, hogy jóbarátaink maradjanak? Micsoda félszeg gondolkodás volna ez! Mit reménykedjünk mi ilyenekben! Mi, akiket az Úr jósága kimentett abból a dögvészes ragályból? Mert hiszen azok már az ördög karmai közt vannak! Kezük munkája keserves büntetést szerzett számukra, s élvezeteikkel az örök tüzet érdemelték meg. Hát csak rajta, csinálják! Habár az is igaz, hogy a szívem vérzik annyi lélek vesztének láttára! S ha legalább nem kellene azt látnom, hogy napról-napra többen vesznek el!

Ó, Krisztusban kedves nővéreim, könyörögjetek velem együtt az Úrhoz ezért a kegyelemért! Mert hiszen ezért hozott itt össze benneteket; ez a ti hivatástok; ez kell, hogy legfőbb érdeketek legyen és vágyaitoknak tárgya. Ezért folyjanak könnyeitek; ezért imádkozzatok nővéreim, nem pedig holmi világi érdekekért! Mert igazán nevetnem kellene rajta, ha nem fájna a szívemnek, hogy mi mindenért kérik a mi imánkat! Hiszen olykor még azt is akarnák, hogy eszközöljünk ki számukra Ő Szent Felségétől pénzt és nagyobb jövedelmet, mikor én inkább azt a kegyelmet szeretném számukra kérni, hogy vessék meg mindezt! Hiszen igaz, hogy jó szándék vezeti őket és mi meg is tesszük kedvükért, mert kívánságuk hívő szívből fakad, azonban én azt hiszem, hogy engem az Úr ilyen dolgokban sohasem hallgat meg. Mit nekünk mindez! Íme a világ lángban áll! Újra halálra akarják ítélni Krisztust! Földre akarják tiporni az Ő Egyházát!... mi pedig vesztegessük időnket olyan dolgokra, amelyek esetleg, ha Isten meghallgatna bennünket, valamely léleknek vesztét okozhatnák! Nem, nővéreim; nem olyan időket élünk, hogy ilyen apró-cseprő ügyekről tárgyalhatnánk Istennel! Igazán, ha nem kellene tekintettel lenni az emberi gyarlóságra, amely elvárja, hogy mindenben segítségére legyenek -- s végre illik is, hogy megtegyük, ha megtehetjük -- szeretném mindenkinek értésére adni, hogy nem ilyen csekélységekért imádkoznak oly nagy buzgalommal a Szent-József-kolostor nővérei.



Tovább...

A tökéletesség útja - Előszó

"A tökéletesség útja" című könyv,

amelyet Jézusról nevezett Terézia, a kármelhegyi Boldogasszony rendjének szerzetesnője írt. Ez a könyv a kármelhegyi Boldogasszony sarutlan szerzetesnői számára van írva, akik a rend ősi szabályát követik.


J + H + S

Ez a könyv utasításokat és tanácsokat tartalmaz, amelyeket Jézusról nevezett Terézia intéz leányaihoz, tudniillik azon kolostorok szerzetesnőihez, amelyeket ő alapított a mi Urunk és a mi Nagyasszonyunk, a Boldogságos Szűz Istenanya segélyével, a kármelhegyi Boldogasszony rendjének ősi szabálya alapján. Különösen pedig az ávilai Szent József-kolostor nővéreinek van szánva, minthogy ezt a kolostort alapította legelőször és ennek perjelnője volt, mikor e művet írta.

Nyilatkozat[1]
_______________________________
Mindabban, amit mondani fogok, alávetem magamat a római katolikus Anyaszentegyház tanításainak; s ha olyasvalamit találnék állítani, ami azzal ellenkezik, az csakis félreértés lehet részemről. Azért is a mi Urunk szerelmére kérem azokat a tudós férfiakat, akiknek feladata lesz ezt a művemet megbírálni, hogy nagy figyelemmel olvassák el és javítsák ki a benne esetleg található ilyesféle tévedéseket, valamint a többi hibákat is, amelyek bizonyára nagy számmal akadnak benne. Ha valami jó volna ebben a könyvben, szolgáljon Isten dicsőségére, nemkülönben az Ő Szent Anyjának, a mi Nagyasszonyunknak és Patrónánknak tiszteletére, akinek ruháját én is viselem, habár nagyon méltatlan vagyok reá.

Jézusról nevezett Terézia

_______________________________
Előszó
Bañez Domokos atya, praesentatus[1], a Szent Domonkos-rend tagja, jelenlegi gyóntatóm, felhatalmazott arra, hogy írjak meg egynémely, az imádságra vonatkozó dolgot; mert hiszen sokat érintkeztem lelki életet élő szent emberekkel s így nézete szerint nem lehetetlen, hogy sikerül egyik-másik kérdést megvilágítanom. Erről a felhatalmazásról tudomást szereztek ennek az ávilai Szent József-kolostornak nővérei s azóta folyton zaklattak, hogy írjak számukra valamit. Végre is engednem kellett. Nincs kizárva, hogy ama nagy szeretet folytán, amellyel irányomban viseltetnek, az én tökéletlen és rosszul megírt munkám kedvesebb lesz szemükben, mint sok más jól megszerkesztett könyv, amelynek szerzője értett a dolgához. Én az ő imádságaikban bízom. Lehetséges ugyanis, hogy azokra való tekintettel az Úr kegyes lesz engem megsegíteni s így azután sikerül egyet-mást mondanom, ami ennek a mi zárdánknak sajátos életmódja szempontjából gyakorlati értékkel bír. Az Úr majd megsúgja nekem, én pedig tovább adom nekik. Ha pedig nem sikerülne a dolog, az se baj; úgy is először a praesentátus atya fogja elolvasni s ő vagy kijavítja, vagy pedig tűzbe dobja majd az egészet. Én nem veszítek semmit azzal, hogy az Úristen ezen jó szolgálóinak kívánságát teljesítem; ők pedig hadd lássák, mily kevés telik tőlem, ha Isten Ő Szent Felsége meg nem segít.
Főleg néhány ellenszerre akarok rámutatni holmi apró kísértések ellen, amelyek az ördögtől származnak, de amelyekre nem igen szokás figyelni, éppen azért, mert annyira kicsinyesek. Azután esetleg más dolgokról is írok, aszerint, amint az Úr ezt vagy azt velem megérteti és a tollamra adja. Különben, mivel egyáltalában nem tudom, hogy mit kell majd írnom, lehetetlen előzőleg rendszerbe foglalom a mondanivalómat. Jobb is, ha ilyesmire nem vállalkozom; elég rendellenes dolog, hogy én írom ezt a könyvet: minek is keresne benne valaki rendet? Vegye az Úr a kezébe ezt az egész dolgot, hogy minden az Ő szent akarata szerint történjék. Mert annak ellenére, hogy cselekedeteim épp oly tökéletlenek, mint amilyen magam vagyok, ez az én egyedüli vágyam mindig és mindenben.
Azt az egyet merem állítani, hogy nagy szeretettel és minden erőmmel igyekszem előbbre segíteni az én jó nővéreimet az Úr szolgálatának útján. Ezen szeretetemhez járul azután a korom és az a tapasztalat, amelyet több kolostorban szereztem. Mindez abba a helyzetbe juttat engem, hogy talán jobban meg tudok magyarázni egyes aprólékos dolgokat, mint akár a nagy tudósok. Azoknak ugyanis más, fontosabb dolgaik vannak; meg azután ők férfiak és erős emberek, akik semmibe sem veszik az ilyen kicsinyes kérdéseket. Pedig hát az efféle gyönge teremtményeknek, amilyenek mi, nők vagyunk, minden csekélység árthat. Az ördög ugyanis nagyon ravaszul be tudja fonni a kolostori elzárkózottságban élő nőket s a helyzetnek megfelelőleg egészen új fegyvereket kovácsol ellenök. Én, amilyen nyomorult vagyok, nem tudtam vele szemben megállni a helyemet s azt szeretném, hogy az én jó nővéreim okuljanak káromon. Csak olyasmit fogok mondani, amit önmagamon tapasztaltam vagy másokon saját szememmel láttam; semmi mást.
Nemrég azt parancsolták nekem, írjak meg valami önéletrajz-félét s abban szintén tárgyaltam egyes kérdéseket az imádságra vonatkozólag. Nincs kizárva, hogy gyóntatóm jobbnak látja egyelőre nem adni a kezetekbe ezt a művet. Így tehát itt akarok egyes dolgokat elmondani, amik ott is meg vannak írva s hozzá egyebeket is, aszerint, amint szükségét látom. Az Úr majd meghallgatja kérésemet s Ő maga veszi kezébe ezt a dolgot és irányítja saját nagyobb dicsőségére. Amen.

_______________________________

[1] Ez a nyilatkozat nincs meg a Szent kéziratában, ellenben megvan az összes nyomtatott kiadásokban, sőt már az elsőben is, amely 1583-ban jelent meg Evorá-ban.

[2] Az egyetemi tanulmányok elvégzése után, akik a doktori címet óhajtották elnyerni, először néhány évig a ,,Sententiák''-ról tartottak előadást s ezen idő alatt címük volt: baccalaureus Sententiarum, azután pedig, amennyiben szerzetesek voltak és rendfőnökeik arra alkalmasnak ítélték őket, praesentatus-ok lettek, vagyis főnökeik ajánlották őket az egyetem kancellárjának, hogy emelje őket doktori rangra s egy ideig mint praesentatus-ok tanítottak tovább. Ez a cím tehát magasabb volt, mint a baccalaureusi.

Tovább...

A lélek fohászai (VI. 2 )

Azonban, jaj, én Teremtőm, milyen szomorú dolog az, hogy olyanról kell panaszkodnom, és olyasmit kell ismételgetnem, amin segíteni nem lehet mindaddig, amíg csak Te nem akarod! Ha az ilyen szigorú börtönbe zárt lélek eped szabadsága után, de ugyanakkor óhajaiban egy hajszálnyira sem akar eltérni attól, amit Te kívánsz! Ó, én Dicsőségem, add, hogy növekedjék fájdalma, és azután segíts rajta egészen alaposan. Ó halál! Ó, halál, te! - nem tudom, hogyan lehet tőled félni, mikor tebenned van az igazi élet! Viszont ki ne félne, ha életének egy részét elvesztegette azzal, hogy nem szerette Istent? Mivel pedig én ilyen vagyok, vajon mit kérek és mit óhajtok? Talán bizony a megérdemelt büntetést bűneimért? Nem, azt ne engedd, én Mindenem, mert hiszen akkora árat fizettél megváltásomért.

Tovább...