Tiéd vagyok, Érted születtem

Tiéd vagyok,
Érted születtem,
Mit kívánsz tenni velem?
Fenséges Méltóság,
Örök Bölcsesség,
Jóság, amely elárad lelkemben.
Isten, fenség, egyedüli Létező,
Irgalmasság.

Lásd, milyen hitvány az a lény,
aki ma
ezekkel a szavakkal hirdeti szeretetedet:

MIT KÍVÁNSZ TŐLEM, URAM?
TIÉD VAGYOK,
MIVEL TE TEREMTETTÉL,
TIÉD, MIVEL MEGVÁLTOTTÁL,
TIÉD, MIVEL ELVISELSZ,
TIÉD, MIVEL HÍVTÁL,
TIÉD, MIVEL VÁRTÁL,
TIÉD, MIVEL NEM VESZTEM EL.
MIT KÍVÁNSZ TŐLEM?

Tovább...

Keresztút

Tovább...

Égi szerelem

Eget ígér szavad, de meg nem indít,

Hogy megszeresselek, ó, Istenem,

S hogy bánatot ne tegyek lelkeden,

Bosszuló poklod átka meg nem indít.

Csak magadért szeretlek, és megindít,

Gúnyolt kereszten függve testedet,

Sajogva látni rajta hét sebed,

Halálos fájdalmad szeretni indít.

Csak áldozat, amit nyújthat kezem,

S ha nincs mennyország, akkor is szeretlek,

S ha nincs pokol, akkor sem vétkezem.

Szerelmemért nem várok én szerelmet,

És mégha nem remélnék remélhetni

De téged, Úr, szeretnélek szeretni.

Spanyolból fordította:

KIRÁLY GYÖRGY

Tovább...

A lélek fohászai (XVII)

      Ó Istenem, kinek bölcsessége végtelen, határtalan, mérhetetlen és felülmúl minden angyali és emberi értelmet! Ó szeretet, ki engem jobban szeretsz, mint ahogy én magamat tudom szeretni, s annyira, hogy azt felfogni sem tudom! Vajon miért akarok én többet óhajtani, Uram, annál, amit Te akarsz nekem megadni?! Miért fárasztom én magamat azzal, hogy e vágyaimnak megfelelő dolgot kérek Tőled, tekintve, hogy mindazt, amit az én értelmem el tud képzelni, és amit akaratom képes óhajtani, Te már elejétől végig megérted, míg én ellenben azt sem tudom, mi válik hasznomra. Ki tudja, hogy az, amit az én lelkem, mint igen előnyös dolgot kíván, nem okozná-e vesztemet? Mert hiszen, ha erre kérlek, hogy ments meg valamely szenvedéstől, holott az talán nekem lelki javamra szolgálna, vajon nem kérek-e Tőled, Istenem, ilyenkor káros dolgot?! Ellenben, ha azért esedezem, hogy adj nekem szenvedést, az talán nem lesz arányban az én türelmemmel, amely gyönge lévén, talán nem képes elviselni akkora csapást; vagy pedig, ha el is viselné és nem elég mély bennem az alázatosság, azt képzelhetném, hogy valami nagyot tettem, holott az egész a Te kegyelmednek műve volt, Istenem. Szeretnék szenvedni, de azt óhajtanám, hogy ezáltal ne essék csorba a jó hírnevemen, amelyet a Te szolgálatod érdekében szükségesnek tartok, és azt hihetném, hogy ebbe a felfogásomba nem játszik bele az önszeretetem és becsületemhez való ragaszkodás. Pedig lehetséges, hogy éppen az, amit én veszteségnek tartok, hasznára volna a Te szolgálatodnak, amely az én egyetlen célom.

      Mennyi mindent mondhatnék még annak bizonyításara, hogy nem vagyok képes megérteni önmagamat, azonban Te mindezt nagyon jól tudod, minek írok tehát?! Azért írok, ó Istenem, hogy olyankor, amidőn e nyomorúságom nagyon érezhetővé válik és értelmemre fátyol borul, megtaláljam ezeket a gondolatokat ebben a kéziratomban. Mert bizony igen gyakran megtörténik, Uram, hogy teljesen nyomorultnak, gyöngének és kislelkűnek érzem magamat. Ilyenkor valósággal kutatni kezdem, hogy mi lett a Te szolgálódból, akiről az ember azt gondolhatta volna, hogy elegendő kegyelmet kapott Tőled, és képes megküzdeni ezen világ összes viharaival. Nem, Uram Istenem, nem akarok többé megbízni a magam vágyainak józanságában. Válaszd ki számomra Te azt, amit jónak tartasz, és én ugyanazt óhajtom, mert egyedüli célom, hogy neked kedvedben járjak. Hiszen, ha Te, Istenem, ki akarnál engem elégíteni és teljesítenéd összes vágyaimat, belátom, hogy el volnék veszve.

      Milyen nyomorult a halandóknak bölcsessége és milyen bizonytalan az előrelátásuk! Gondoskodjék a Te Fiad, Uram, a szükséges eszközökről, hogy az én lelkem inkább a Te kedvedet keresse, mint a magáét. Ne büntess engem azzal, hogy megadod, amit akarok vagy óhajtok, hacsak a Te szereteted (amely mindörökké éljen bennem) nem kívánja ugyanezt. Haljon meg már végre bennem az az „én” és éljen bennem az, aki több mint én és jobb számomra, mint én magam, hogy egészen neki szolgálhassak. Ő éljen és adjon nekem életet. Ő uralkodjék és én legyek az Ő rabszolgája, mert az én lelkem nem óhajt más szabadságot. Hogyan is lehet szabad az, aki elfordult a legfőbb Lénytől?! Van-e más olyan nyomorult rabság, mint azé a léleké, amely elhagyta Teremtője kezét? Boldogok azok, akikre rá vannak verve Isten jótéteményeinek láncai és bilincsei, és akik képtelenek arra, hogy azokat összetörjék. Erős e szeretet; mint a halál és kemény, mint az alvilág. Boldog az az ember, aki megkapta az Ő kezétől a halálos döfést, és akit ő beletaszított ebbe a mennyei alvilágba, ahol nem remélheti azt, hogy kiszabadul, jobban mondva, nem kell attól félnie, hogy onnét valaha is száműzzék! Azonban jaj nekem, Uram, ameddig ez a halandó élet tart, az örök élet mindig veszedelemben forog.

      Ó, te élet, te ellensége az én boldogságomnak - miért nincs az megengedve, hogy kioltsalak?! Tűrlek azért, mert Isten tűr; elvisellek, mert az övé vagy; ne légy tehát árulóm és ne légy velem szemben háládatlan. Mindamellett, jaj nekem, Uram, milyen hosszú ez az én száműzetésem! Igaz, hogy rövid minden idő, ha arról van szó, hogy rajta a Te örökkévalóságodat vásároljuk meg; ellenben nagyon is hosszú egy nap, sőt egyetlen óra is az olyan ember számára, aki sohasem tudja, mikor bánt meg Téged, és aki folyton attól fél, hogy bűnt talál Ellened elkövetni! Ó te szabad akarat, aki olyan rabja vagy a szabadságodnak, amíg csak nem ver láncba a félelem és szeretet az iránt, aki téged teremtett! Ó, mikor jön már az a boldog nap, amikor belefulladsz a végtelen igazságnak mérhetetlen tengerébe, ahol nem lesz többé bűnözési szabadságod és nem is fogod azt többé óhajtani. Ott aztán biztonságban leszel minden nyomorúságtól, mert a te Istenednek élete fog téged megnemesíteni.

      Milyen boldog vagy Te, Istenem, mivelhogy ismered, szereted, élvezed önmagadat és nem is tehetsz másképp. Nincs, nem lehet és nem is volna tökéletesség, ha lenne szabadságod arra, hogy megfeledkezzél önmagadról és ne szeresd önmagadat. Akkor fogsz majd te is megpihenni lelkem, ha majd összeölelkezel ezzel a végtelen kincseddel, ha majd érted azt, amit Ő ért, szereted, amit Ő szeret és élvezed azt, amit Ő élvez. Ott majd elveszted a te változékony akaratodat, ott majd nem lesz több változás, mert Istennek kegyelme oly nagyot tesz veled, hogy részesévé leszel az isteni természetnek, és pedig oly tökéletesen, hogy már nem leszel képes és nem is fogod kívánni, hogy képes légy megfeledkezni a legfőbb jóról, sem pedig abbahagyni azt, hogy őt élvezd és szeresd.

      Boldogok azok, akik be vannak írva ennek az életnek a könyvébe. De ha te is be vagy írva lelkem, akkor miért szomorkodsz és miért zavarsz meg engem?! Remélj Istenben, akinek most is megvallom bűneimet, hirdetem irgalmát és zengem dicséretét folytonosan fohászkodva az én üdvözítő Istenemhez. Lehetséges, hogy eljön a nap, amikor majd az én dicsőségemről is énekelek neki; amikor a lelkiismeretem nem fog már mardosni; amikor már megszűntek az epedések és a félelmek; addig azonban a reményben és a hallgatásban lesz az én erősségem. Inkább akarok élni és halni az örök élet utáni törekvésben és reményben, mintsem bírni az összes teremtményeket és a földnek minden kincsét, amely amúgy is el fog múlni. Ne vond meg tőlem támogatásodat, Uram; Tebenned remélek, ne szégyenüljön meg reményem, maradjak mindig hű Hozzád, és tégy velem tetszésed szerint!

-- vége a könyvnek -

Tovább...

A belső varkastély - A hetedik lakás - IV. fejezet

Befejezés, amelyben elmondja, hogy mi a célja a mi Urunknak, mikor akkora kegyelmeket ad a léleknek; mennyire szükséges, hogy Márta és Mária szövetkezzenek; nagyon hasznos fejezet.

Ne gondoljátok azt, nővéreim, hogy az említett hatások mindig ugyanazon módon és változatlanul vannak meg az ilyen lélekben. Nem; s ezért teszem hozzá, valahányszor csak eszembe jut, hogy rendesen van így. Néha ugyanis az Úr természetes állapotában hagyja meg s akkor aztán csakugyan úgy látszik, mintha e belső várkastély környékének[1] és lakásainak összes mérges fenevadjai összefognának ellene és bosszút akarnának állni azért, hogy oly hosszú időn át a közelébe sem tudtak férkőzni. Igaz, hogy ez rendesen nem tart soká; egy napig legfeljebb vagy kevéssel tovább. Az ilyen nagy felfordulásra rendesen valami külső körülmény szolgáltat alkalmat s ilyenkor tűnik ki legjobban, hogy mennyit nyert a lélek a mi Urunknak társaságában, mert még így magára hagyottan is oly erőt kap tőle, hogy semmi sem tudja megingatni az Iránta való hűségben és feltett szándékaiban. Sőt ezek mintha a támadás folytán még erősödnének, annyira, hogy még csak a legkisebb habozás sem mutatkozik benne ezeket illetőleg. Mint mondom, az ilyen vihar ritkán szokott bekövetkezni s az Úr intésül bocsátja a lélekre, nehogy megfeledkezzék saját mivoltáról és engedjen az alázatosságból; de meg másrészt azért is, hogy jobban megértse, mivel tartozik Ő Szent Felségének s hogy mekkora az a kegyelem, amelyben részesül s annál hálásabb legyen érte.

Az a gondolat se forduljon meg a fejetekben, mintha ezek a lelkek sohasem vétkeznének. Mert igaz ugyan, hogy vágyva-vágyódnak a lehető leghívebben szolgálni Istennek és még tökéletlenséget sem akarnának elkövetni semmiért a világon, de azért mégis csak beleesnek az ilyenekbe, sőt, habár nem tudatosan, még vétkekbe is. Nem tudatosan, mondom, mert e tekintetben az Úr különös segítségben részesíti őket. Csupán bocsánatos bűnökről beszélek, mert halálos bűnt, amiről tudják, hogy halálos bűn, nem szoktak elkövetni. Viszont azonban nem biztosak afelől, nem követtek-e el tudtukon kívül halálos bűnt, s ez a gondolat nem csekély gyötrelmet okoz nekik. Ugyancsak sokat szenvednek a sok lélek miatt, aki elkárhozik s bár bizonyos értelemben erősen reménylik, hogy nem fognak ezek közé tartozni, valahányszor eszükbe jutnak egyesek, akik a Szentírás szerint oly nagy kegyelmekben részesültek - mint például Salamon, aki oly bensőleg érintkezett Isten Ő Szent Felségével - akkor, mint mondtam, nem tehetnek róla, de magukért is remegnek. Aki tehát közületek a legbiztosabban érezné magát, az féljen legjobban, mert amint Szent Dávid mondja: “Boldog az istenfélő ember”. Ő Szent Felsége mindig védelmez bennünket s nagyobb biztonság nem létezik számunkra, mintha folyton könyörgünk hozzá, ne engedje, hogy Őt megbántsuk. Legyen mindörökké áldva, amen.

Jó lesz, nővéreim, ha megmondom nektek, hogy mi a célja az Úrnak, mikor ebben a világban ilyen kegyelmeket osztogat. Mert bár, ha ide figyeltetek, a hatásaikból megérthettétek ezt, de azért inkább újra megmondom itt, nehogy azt hihesse közületek valamelyik, hogy az Úr csupán gyönyörködtetni akarja ezeket a lelkeket. Ez nagy tévedés volna. Ő Szent Felsége nem tehet velünk nagyobb jót, mint ha oly életet ad, amely hasonló szeretett Fiának életéhez. Ezért vagyok én arról meggyőződve, hogy e kegyelmekkel erősíteni akarja gyarló természetünket és képessé akar bennünket tenni követésére a szenvedések útján. Hiszen mindig azt látjuk, hogy akik a mi Urunkhoz, Krisztushoz legközelebb állottak, egyúttal a legtöbbet szenvedtek is. Nézzük csak, hogy mennyit szenvedett az Ő dicsőséges Szűz Anyja és a dicső apostolok. És Szent Pál vajon honnét merítette az erőt annyi szenvedés elviselésére? Mennyire szembeszökő éppen őbenne, hogy mekkora hatásuk van az igazi látomásoknak és a szemlélődésnek, ha a mi Urunktól erednek s nem a képzelet játékai vagy az ördög szemfényvesztései. Talán bizony fogta magát és elrejtőzött, hogy nem törődve semmi mással, nyugodtan élvezhesse azokat a szellemi örömöket? Jól tudjátok, hogy nem így tett, sőt hogy, amennyire látjuk, egynapi pihenője sem volt; hiszen még éjjel sem nyughatott, mert akkor kellett dolgoznia, hogy megkeresse a kenyerét.[2] Mennyire tetszik nekem az a jelenet is, mikor Szent Péter a fogságból menekülve találkozott az Úrral, s Ő azt mondotta neki, hogy Rómába megy és mégegyszer keresztre feszítteti magát.[3] Valahányszor ez ünnep zsolozsmájában e jelenetről olvasunk, mindig nagy lelki vigasztalásomra szolgál. S vajon mily hatást tett Szent Péterre ez a kegyelem? - mit tett utána? Azonnal visszament, hogy elszenvedje a halált. Persze az ilyen esetben nem csekély irgalma az Úrnak, ha gondoskodik valakiről, aki megteszi az embernek azt a szívességet, hogy kivégezteti.

Ó nővéreim, mennyire megfeledkezik az ilyen lélek saját kényelméről! Mily kevés gondja van saját becsületére! S ha egyszer az Úr oly rendkívüli módon lakik benne, mily távol van tőle az a kívánság, hogy valamibe vegyék! Mert hiszen ha sokat van vele, nagyon természetes, hogy nem gondol magára. Csakis azon jár az esze, miképpen tudna mindjobban kedvében járni és miben és hogyan tudná kimutatni iránta szeretetét. Ez a célja ennek az imának. A lelki házasság arra szolgál, hogy cselekedetek s mindig újabb cselekedetek szülessenek belőle. Ez az igazi bizonyítéka annak, hogy ez a kegyelem csakugyan Istentől való. Mert édes-kevés hasznom volna abból, ha csak a magányban volnék mélységesen áhítatos; ha csak ott kelteném fel magamban az Isten iránti szeretetet; ha csak ott tenném fel és ígérném, hogy csodákat művelek az Ő szolgálatában: mikor pedig az emberek közé mennék és szándékaim kivitelére alkalom kínálkoznék, éppen az ellenkezőjét cselekedném. Azaz, hogy mégis rosszul mondtam, hogy abból kevés hasznom volna, mert mindig nagyon előnyünkre válik az az idő, amit Istennel töltünk; s bármily gyöngék legyünk is jó feltételeink teljesítésében, egyszer-másszor mégis csak meg fogja adni az Úr, hogy hívek maradjunk hozzájuk. És ki tudja, talán megteszi velünk is, bármennyire nehezünkre essék, amit másokkal szokott megtenni: midőn ugyanis látja, hogy valamely lélek annyira gyáva, küld rá - akarata ellenére - valami nagy megpróbáltatást s abban győzelemre segíti; ez azután bátorságot önt belé és arra buzdítja, hogy azontúl jobban szentelje magát Isten szolgálatának.

Csupán azt akartam tehát mondani, hogy a haszon sokkal csekélyebb, mint akkor, ha a cselekedeteink megfelelnek érzelmeinknek és szavainknak. Aki pedig közületek nem tudna egyszerre ennyire jutni, haladjon lassan-lassan ebben az irányban. Ha azt akarja, hogy az ima hasznára legyen, fékezze meg saját akaratát. Itt e falak között bőségesen nyílik alkalma, hogy ezt megtehesse. Gondoljátok meg, hogy ez sokkal fontosabb, mint ahogy én a lelketekre tudom kötni. Tekintsetek a feszületre s mindez könnyűvé válik. Ő Szent Felsége oly rettenetes gyötrelmek között, cselekedetekkel mutatta ki szeretetét irányunkban: ti pedig puszta szavakkal akarnátok Őt kielégíteni? Tudjátok-e, mit jelent igazi lelki életet élni? Azt, hogy Isten rabszolgái legyünk; hogy viseljük azt a bélyeget, melyet vasával, a kereszttel sütött ránk; hogy kegyelemnek tekintsük, nem pedig sérelemnek, ha Ő rabszolga gyanánt adna el bennünket a világnak, aminthogy Őt odaadta Atyja a világért. Ha valaki nem képes így gondolkodni, az nyugodt lehet afelől, hogy nem fogja sokra vinni, mert ennek az egész lelki épületnek alapja, mind mondottam, az alázatosság. Ha tehát az nem erős bennük, az Úr sohasem fogja épületünket magasra emelni, már miránk való tekintetből sem, nehogy az egész romba dőljön.

Azért tehát, nővéreim, ha azt akarjátok, hogy az alap erős legyen, igyekezzék mindegyik a legkisebb lenni valamennyi között; legyen a többinek rabszolgája; keresse az alkalmat, hogy nekik kedvükre tehessen és nekik szolgálatukra legyen. Hiszen mindaz, amit így tesztek, sokkal inkább szolgál majd nektek hasznotokra, mint nekik. Így erős alapköveket raktok le s a lelki vár nem fog romba dőlni. Ismétlem, hogy az alapok ne álljanak csupán ajakimából és elmélkedésből, mert ha nem gyűjtötök erényeket és nem gyakoroljátok őket, mindig törpék maradtok a lelki életben. S adná Isten, hogy ebben az esetben más nagyobb bajotok ne legyen, mint az, hogy nem növekedtek, mert hiszen tudjátok, hogy aki nem növekszik, az kisebbedik. A szeretet, ha egyszer igazán megvan, nem tud azzal megelégedni, hogy változatlanul maradjon meg egy és ugyanazon állapotban.

Azt gondoljátok talán, hogy csupán a kezdőkhöz beszélek így s hogy egy bizonyos fokú haladás után az ember mégis csak megpihenhet. Szó sincs róla; hiszen mondtam már nektek, hogy ha az előrehaladottabb lelkek nyugalmat is élveznek bensejükben, annál kevesebb nyugalom jut ki nekik a külső dolgokban, de annál kevésbé vágyódnak is utána. Mit gondoltok, mire szolgálnának egyébként azok a sugallatok, vagy jobban mondva intelmek és azok az üzenetek, amelyeket a lélek maga küldözget a saját mélyéből a belső várkastély felső részébe és a külső lelki szállások lakóinak? Talán arra buzdítja őket, hogy aludjanak? Nem, semmi esetre sem; sőt sokkal jobban zaklatja őket most, nehogy az érzékek és a lelki tehetségek, nemkülönben az egész test ellustuljanak, mint tették akkor, mikor még velük lakott és velük szenvedett. Akkor ugyanis még nem látta be oly világosan, hogy mily nagy hasznuk van a szenvedéseknek. Most érti, mert hiszen talán éppen ez utóbbiakat használta fel Isten eszközül arra, hogy bevigye őt saját lakásába, ahol az Ő társasága nagyobb erőt ad neki, mint amilyen volt neki. Ha az ember, amint Szent Dávid mondja, a szentek között szentté lesz,[4] kétséget sem szenved, hogy mikor a lélek e szellem és szellem között létre jött felséges frigy folytán eggyé lett a Hatalmassal, szükségképpen rá is ragad valami Annak mindenhatóságából. Így volt ez a szentekkel is, akik Istenért nemcsak szenvedni tudtak, hanem meg is halni. Az is bizonyos, hogy abból az erőből, amelyet a lélek a lelki házasságból merít, jut a lelki vár összes lakóinak, sőt még a testnek is, olyannyira, hogy sokszor nem is érzi többé a fájdalmat. A lélek issza annak a pincének borát, amelybe Jegyese bevezette és ahonnét nem ereszti ki többé,[5] és annak ereje átszármazik a gyönge testre éppen úgy, mint ahogy az étel, amelyet a gyomor vesz magába, erőt ad a fejnek és az egész testnek. Megjegyzendő, a testnek rossz dolga van ez élet folyamán, mert akármennyire erőlködjék is, a lélek ereje mégis csak nagyobb az övénél s ugyancsak kíméletlen harcot folytat ellene. S emellett a lélek még csak nem is méltányolja a test fáradalmait, hanem mindig keveselli. Innét van, hogy a szentek oly nagy önsanyargatásokat végeztek, mint például a dicső Mária Magdolna, aki pedig ugyancsak el volt azelőtt kényeztetve. Ezért éhezte annyira Isten dicsőségét a mi atyánk, Illés próféta; ezért munkálkodtak Szent Domokos és Szent Ferenc oly buzgón a lelkek megtérésén; ezért voltak rajta, hogy minél többen dicsérjék Istent. Tekintve, hogy ők teljesen megfeledkeztek önmagukról, elképzelhetjük, hogy mi mindent szenvedtek el.

Ez az, nővéreim, amire nekünk is törekednünk kell. Nem azért kell elmélkednünk és nem az után kell vágyódnunk, hogy szellemi örömeink legyenek, hanem azért, hogy erősek legyünk Isten szolgálatában. Ne keressünk mi járatlan utakat, mert rövidesen elpusztulnánk rajtuk. Az meg éppenséggel különös gondolat volna, ha ezekhez a kegyelmekhez más úton akarnánk hozzájutni, mint amelyen az Úr maga járt és amelyen Őt összes szentjei követték. Ilyesmi ne jusson valahogy eszünkbe. Higgyétek el nekem, hogy Máriának és Mártának mindig együtt kell lenniük, mert csak így fogadhatják és láthatják állandó vendégül az Urat; különben micsoda vendéglátás is volna az, ha nem adnának neki enni? Már pedig hogyan adhatna neki enni Mária, mikor a lábánál ül, ha nővére nem dolgoznék? Eledelül pedig abbeli törekvésünket kell Neki feltálalnunk, hogy lelkeket igyekszünk számára megnyerni, akik azután üdvözülve örökre dicsőítsék Őt.

Két dolgot vethettek itt az ellen, amit mondtam. Az egyik az Úr kijelentése, amely szerint Mária a jobbik részt választotta.[6] Erre én azt mondom, hogy ő már előbb elvégezte Márta dolgát, midőn megmosta az Úr lábát és megtörölgette a hajával.[7] Vagy azt hiszitek talán, hogy ez olyan csekélység volt részéről? Hogy egy úrileány, mint ő, úgy végigmenjen az utcákon s talán egyedül, mert hiszen szenvedélyes bűnbánata feledtette vele az illemszabályokat; hogy bemenjen egy vadidegen házba s azután elviselje a farizeusnak rossznyelv megjegyzését s ki tudja, mennyi más sértést?! Mert hiszen mekkora feltűnést kelthetett a városban, hogy egy olyan nő, mint ő, annyira megváltozott; de meg azután ez a gonosz nép gyűlölte is az Úr Jézust és rossz szemmel nézte, hogy Mária Magdolna barátságot tart vele; úgy éreztette tehát ez utóbbival nem-tetszését, hogy felhányta neki előbbi életét és szenteskedőnek kiáltotta ki. Ugyanis világos, hogy akkor egyszerre megváltozott az öltözete és egész külső megjelenése. Hiszen még ma is így bánnak egyes személyekkel, akik távolról sem oly közismertek: mi lehetett még akkor? Biztosítlak, nővéreim, hogy a jobbik részt csak akkor kapta meg, mikor már sok szenvedést és sanyarúságot viselt el. Hiszen magában véve már az is elviselhetetlen szenvedés lehetett rá nézve, hogy látnia kellett, mennyire gyűlölik szeretett Mesterét! Hát még mindaz, amit nem sokkal utóbb, az Úr halála alkalmával kellett elviselnie! Meg vagyok arról győződve, hogy ha nem szenvedett vértanúhalált, az azért történt, mert az Úr keresztje alatt kiállotta annak kínjait. Hát még életének későbbi évei, mikor nélküle kellett meglennie: mily rettenetes gyötrelem volt az. Láthatjuk mindebből, hogy nem mindig ült ám az Úr lábánál s nem mindig élvezte a szemlélődés szellemi örömeit.[8]

A második ellenvetésetek az lehetne, hogy ti a lelkek megmentésében nem vagytok képesek közreműködni, mert erre nincs semmi módotok. Nagyon készek volnátok, megtenni, de mivel sem nem taníthattok, sem nem prédikálhattok, mint tették az apostolok, nem tudjátok, miképpen volna lehetséges ez irányban valamit tennetek? Erre az ellenvetésre én már néhányszor megfeleltem írásban s nem tudom, nem tettem-e már meg ebben a belső várkastélyról szóló értekezésemben is. Mivel azonban azt hiszem, hogy ez a gondolat csakugyan megfordult fejetekben s nem igen tudjátok azt összeegyeztetni azokkal a jó vágyakkal, amelyeket az Úr szíveitekbe olt, inkább újra beszélek róla.

Mondtam már, hogy az ördög olykor nagyon magasztos vágyakat kelt bennünk, csak azért, hogy elhagyva az Úr szolgálatában a ránk nézve kivihető s éppen a kezünk ügyében levő dolgokat, a kivihetetlenek után sóvárogjunk s ebbeli vágyainkat sokra becsüljük. Nem akarok arról beszélni, hogy mi mindent érhettek el imával; csupán arra kérlek, hogy ne akarjátok imátokkal az egész világot föllendíteni, hanem fordítsátok azt azok javára, akikkel együtt éltek. Így azután nagyon helyesen cselekedtek, mert hiszen e személyekkel szemben vagytok leginkább lekötelezve. Vagy azt hiszitek talán, hogy az olyan csekélység volna, ha az alázatosság, az önmegtagadás, a szolgálatkészség, a nagy testvéri szeretet és az Úrhoz való ragaszkodás, amelyet a többiek rajtatok látnak, úgy hatna rájuk, mint a gyújtó tűz és lángra lobbantaná valamennyit, ha a többi erényetek is folyton újra és újra erényekre sarkalná őket? Sőt nagyon is nagy és kellemes szolgálatot tennétek ezzel az Úrnak s hozzá, ha ti megteszitek azt, amit tehettek, azzal megmutatjátok Ő Szent Felségének, hogy sokkal többet is megtennétek, ha alkalom nyílnék rá. Így azután úgy fog benneteket jutalmazni, mintha sok lelket nyertetek volna meg számára. Azt mondjátok talán erre, hogy itt nem lehet megtérítésről szó, mert hiszen összes nővéreitek jók. Lehet, de ez nem tartozik rátok. Minél jobbakká teszitek őket, annál kedvesebbek lesznek dicséreteik az Úr előtt s annál hasznosabb lesz imájuk embertársaik számára.

Végül pedig, nővéreim - s ez legyen az utolsó megjegyzésem - ne építsünk tornyokat alapok nélkül. Az Úr nem annyira a tettek nagyságát nézi, mint azt a szeretetet, amellyel azokat végrehajtjuk. Ha tehát megtesszük azt, amit tehetünk, az Úr meg fog bennünket segíteni, hogy napról-napra többre legyünk képesek. Ezért ne veszítsük el bátorságunkat mindjárt kezdetben, hanem ameddig ez a rövid élet tart - pedig talán rövidebb lesz, mint egyik-másik gondolná - ajánljuk fel a mi Urunknak belsőleg és külsőleg azt az áldozatot, amelynek felajánlása hatalmunkban van. Ő Szent Felsége majd egyesíti ezt azzal az áldozattal, amelyet miérettünk ajánlott fel mennyei Atyjának a kereszten és így bármi csekélység legyen is az, amit tettünk, olyan értéket kölcsönöz neki, amekkorát szeretetünk megérdemel.

Engedje meg Ő Szent Felsége, nővéreim és leányaim, hogy ott lássuk egymást viszont, ahol mindörökre dicsőíthetjük Őt. Nekem pedig adja meg Szent Fiának érdemeire való tekintettel azt a kegyelmet, hogy tegyek meg legalább valamit abból, amit nektek tanácsolok. Adja meg ezt Ő, aki mindörökre él és uralkodik, amen. Újra mondom nektek, hogy nagyon szégyellem magamat s azért kérlek is ugyanazon Úr nevében, ne feledkezzetek meg imáitokban arról a szegény nyomorultról, aki ezt írta. Amen.


Utóirat

Mikor belekezdtem az írásba, amint az elején meg is jegyeztem, nem volt semmi kedvem hozzá. Most azonban, hogy bevégeztem, nagyon örülök neki s azt hiszem, nem veszett kárba a fáradságom; különben is, megvallom, nem volt nagy fáradság. Ha meggondolom, hogy mily szigorú a ti klauzurátok; hogy mily kevés szórakozástok van, nővéreim; s hogy egyes kolostorokban még csak nincs is elég hely a mozgásra: azt hiszem örömötökre fog szolgálni, ha élvezhetitek ennek a ti belső várkastélyotoknak szépségeit. Ide ugyanis bemehettek minden főnöki engedély nélkül és sétálhattok benne a nap bármely órájában. Igaz ugyan, hogy bármennyire erőseknek képzeljétek is magatokat, az összes lelki lakásokba nem mehettek be a magatok emberségéből. Meg kell várnotok, míg a várúr maga vezet oda be. Tanácsolom is nektek, hogyha valamelyik ajtó nem nyílik ki önként előttetek, ne feszegessétek; ezzel ugyanis annyira megtalálnátok Őt bosszantani, hogy soha többé nem eresztene be oda benneteket. Ő ugyanis nagy barátja az alázatosságnak. Ha hitványaknak tartjátok magatokat; ha meg vagytok arról győződve, hogy még azt sem érdemlitek meg, hogy a harmadik lelki lakásba eresszen be: legjobban megnyerhetitek Őt magatoknak, úgy hogy hamarjában az ötödikig is elvezet. Ha pedig ott híven szolgáljátok s kitartóan eljártok belé, esetleg abba is beenged, ahol Ő maga lakik. Abból azután ne is távozzatok, hacsak nem a főnöknő parancsára, de akkor tegyétek meg azonnal. Ez a nagy Úr ugyanis azt akarja, hogy elöljáróitok akarata előtt épp úgy meghajoljatok, mintha az Övé volna s ha mégannyi ideig maradnátok is kint engedelmességből, Ő mindig nyitva fogja tartani előttetek a kaput, hogy visszatérhessetek hozzá. Ha egyszer megszoktátok e belső várkastély élvezeteit, minden, még oly fáradságos dolog is könnyű lesz számotokra, mert hiszen tudjátok, hogy visszatérhettek abba s hogy ebben az élvezetben senki sem akadályozhat meg benneteket.

Habár én csak hét lelki lakásról beszéltem, megjegyzendő, hogy mindegyikben rendkívül sok foglaltatik, alul is, felül is és oldalt. Mindegyikhez szép kertek tartoznak, szökőkutakkal, sétaterekkel és sok más csodaszép dologgal, úgyhogy odalesztek a bámulattól, és dicsérni fogjátok érte azt a nagy Istent, aki a lelket saját képére és hasonlatosságára teremtette.
Ha valami jót találtok abban a rendszerben, amelyben elmagyaráztam nektek ezeket a dolgokat, higgyétek el igazán, hogy Ő Szent Felsége adta tollamra azért, hogy benneteket megörvendeztessen; ha ellenben valami rosszat találtok benne, az tőlem való. Viszonzásul az én szívem hő vágyáért, hogy annyira-amennyire előresegítselek benneteket az én Uram és Istenem szolgálatában, arra az egyre kérlek, hogy valahányszor olvassátok ezt az iratot, az én nevemben dicsérjétek nagyon Ő Szent Felségét és imádkozzatok az Ő Egyházának elterjedéséért, a lutheránusok megtéréséért és érettem, hogy bocsássa meg bűneimet és mentsen ki a tisztítótűzből. Mert Isten irgalmából talán ott leszek akkor, amidőn ti ezt a könyvet kézhez kapjátok és olvassátok, ha ugyan azok a tudós férfiak, akiket illet, jónak látják majd a kezetekbe adni. Ha valamiben tévedtem volna, annak csak az lehet az oka, hogy nem értettem meg a dolgot; mert én mindenben alávetem magamat annak, amit a római katolikus Anyaszentegyház tanít. Ebben a hitben élek, ezt vallom, ebben akarok mindig megmaradni, és ebben meghalni. Legyen a mi Urunk mindörökkön dicsőítve és áldva. Amen. Amen.

Bevégeztem ezt az írást az ávilai Szent József-zárdában, az ezerötszázhetvenhetedik esztendőben, Szent András apostol előestéjén, Isten dicsőségére, aki mindörökké él és uralkodik. Amen.


________________________________

[1] A lelki vár környéke alatt a testet kell érteni.
[2] I. Tesz. 2, 9.
[3] A legenda szerint Szent Péter apostol menekülni akart a vértanúhalál elől s már kint volt az appiai úton, midőn szembejött vele az Úr Jézus, vállán a kereszttel. “Hová mész, Uram?” - “Domine, quo vadis?” - kérdezte az apostol. “Rómába megyek, hogy újra keresztre feszíttessem magamat” felelte a jelenés. Szent Péter elértette: visszament és elszenvedte a kínhalált hitéért. A jelenés helyén áll ma is a kis “Quo vadis” kápolna.
[4] Zsolt. 17, 26.
[5] Én. 2, 4.
[6] Lk. 10, 42.
[7] Lk. 7, 37-38.
[8] Szent Terézia gondolkodásában rendkívül bájos vonás a bűnbánó Magdolna iránti szeretete, akiben ő, gyermeki naivitással, saját előképét látja. Természetesen halvány sejtelme sincs arról, hogy mik voltak Szent Magdolna bűnei.

Tovább...

A belső varkastély - A hetedik lakás - III. fejezet

Beszél azokról a nagy hatásokról, amelyeket ez az ima létrehoz; gondosan és figyelmesen kell ezeket megvizsgálni, mert csodálatos, mennyire különböznek azoktól, amelyek az ima előbbi fokain jelentkeztek a lélekben.

Most pedig, mint mondottuk, a mi kis pillangónk meghalt; és pedig nagy örömmel halt meg, mert megtalálta nyugvóhelyét: most Krisztus él benne. Nézzük meg közelebbről, milyen ez az új élet s miben különbözik attól az állapottól, mikor még ő maga élt; ugyanis a hatások alapján mondhatjuk meg, vajon csakugyan megkapta-e azt a kegyelmet, amelyről beszéltem. Amennyire én meg tudom ítélni a dolgot, ezek a hatások a következők.
Az első az, hogy ez a lélek annyira megfeledkezik önmagáról, mintha valóban nem is léteznék. Annyira megváltozott, hogy nem ismer többé magára. Nincs többé gondja sem arra, hogy rá mennyei boldogság vár, sem arra, hogy neki becsülete is van, mert csakis Isten dicsősége tudja őt érdekelni és annak előmozdítása egyetlen célja. Világos, hogy mikor Isten azt mondta neki, hogy tekintse az Ő érdekeit a magáéinak s hogy Ő fog gondoskodni az övéiről: ezek a szavak létrehozták lelkében azt, amit jelentettek. Akármi történjék is vele, magával nem képes többé törődni. Úgy látszik, mintha saját érdekeit illetőleg valami különös szórakozottság fogta volna el; mintha ő nem is léteznék többé; mintha csakugyan azt akarná, hogy ne legyen semmi, ne számítson semmiben sem, kivéve, ha azt látja, hogy valami olyast tehet, ami, hacsak egy kicsit is, növeli Isten dicsőségét. Mert ezért azután szívesen adná oda életét. Ne gondoljátok azonban, leányaim, hogy ebben az állapotban nem kell neki többé az evéssel és az alvással törődnie; elég baj neki, hogy igenis kell; meg hogy el kell végeznie állásbeli kötelességeit! Itt mi csak a belső dolgokról beszélünk. Ami a külsőket illeti,[1] azokra vonatkozólag keveset mondhatunk; elég szenvedést okoz a léleknek, hogy semmi ereje sincs azoknak teljesítésére. Ha azonban valamit megtehet s tudja, hogy az Isten dicsőségére szolgál, a világ minden kincséért sem hagyná el.

A második hatás valami rendkívüli vágyakozás a szenvedések után, csakhogy ez a vágy nem okoz többé nyugtalanságot, mint annakelőtte. Ugyanis annyira kizárólagos óhaja neki, hogy mindenben Isten akarata teljesüljön, hogy bármit tegyen is Ő Szent Felsége, azt ő jónak találja. Ha azt akarja, hogy szenvedjen, annál jobb; de ha azt akarja, hogy ne szenvedjen, nem szomorkodik emiatt, mint azelőtt szokta tenni. Ha az ilyen lélek üldözésnek van kitéve, nagy belső örömet érez és sokkal nagyobb a belső békéje, mint azelőtt volt ilyen alkalommal; nincs is semmi ellenséges érzelemmel azok irányában, akik rosszat tesznek vele, vagy pedig rosszat akarnak tenni, sőt, ellenkezőleg, rendkívüli szeretetre gyullad velük szemben; annyira, hogyha valami bajban látja őket, teljesen velük érez s akármit megtenne, hogy segítsen rajtuk; sokat imádkozik értük Istenhez s ha kegyelmekben részesül, azokról is szívesen lemondana ellenségei javára, csak azért, hogy azok ne bántsák meg többé a mi Urunkat.

Van azonban ebben az állapotban valami különösen meglepő. Hallottátok, mily szenvedés és szomorúság gyötörte ezt a lelket azért, mert nem tudott meghalni; minden áron szerette volna ugyanis élvezni a mi Urunk látását az égben. Most ellenben minden áron szolgálni akar neki és tehetségéhez képest előmozdítani dicsőségét és a lelkek üdvösségét, úgy hogy nemcsak nem vágyódik a halál után, hanem sokáig, évek hosszú során át szeretne élni és elviselni a legnagyobb szenvedéseket, hogy ezek fejében az Urat hacsak valamivel is jobban dicsérjék ezen a földön. S még ha az ilyen lelkek egészen biztosan tudnák is, hogy haláluk után azonnal a mennyei boldogságot fogják élvezni, ez most nem csábítja őket. Ha arra a boldogságra gondolnak, amelyet a szentek élveznek, az sincs rájuk oly nagy hatással s nem kívánnak még benne részesülni. Az ő boldogságuk az, hogy szolgálatára legyenek a keresztre feszítettnek; Őt akarják segíteni, különösen mikor azt látják, mennyire sértegetik Őt. Sajnos, hogy oly kevesen vannak azok, akik semmi mással nem törődve, egyedül az Ő dicsőségét tartják szem előtt.

Igaz ugyan, hogy néha megfeledkeznek erről s olyankor mélységes vágy epeszti őket, hogy végre-valahára Istennel lehessenek, hogy kiszabaduljanak ebből a száműzetésből. Főleg olyankor fogja el őket ez az érzelem, ha belátják, mily rosszul szolgálnak neki, azonban ez csak rövid ideig tart; csakhamar visszatér előbbi hangulatuk. A lélek állandóan érzi Isten jelenlétét s ezzel megelégszik; viszonzásul pedig felajánlja Ő Szent Felségének azt az áldozatot, ami neki legtöbbe kerül: tudniillik, hogy kész élni az Ő kedvéért. A haláltól egyáltalában nem fél; úgy tekinti, mint valami kellemes elragadtatást. Mindennek magyarázata pedig az, hogy aki azelőtt azokat a kínos, emésztő vágyakat keltette szívében, most ez utóbbiakkal helyettesíti őket. Legyen érte mindörökké áldva.

Az ilyen lelkek nem vágyódnak többé szellemi örömök és vigasztalások után, mert hiszen maga az Úr van most állandóan velük s Ő Szent Felségének élete pótolja az övéket. Már pedig az Ő élete állandó szenvedés volt s így természetesen ilyennek kell lenni a mienknek is; vagy legalább ilyen után kell vágyódnunk, mert hiszen Ő, tekintettel gyarlóságunkra, megelégszik vágyainkkal is, habár szükség esetén kész az Ő saját erejét rendelkezésünkre bocsátani.
Az ilyen lélek nem ragaszkodik többé semmihez; fő vágya az, hogy egyedül lehessen vagy pedig olyasvalamivel legyen elfoglalva, ami valakinek lelki üdvösségére szolgál. Nem bántja többé lelki szárazság vagy lelki szenvedés, amennyiben szíve folyton a legnagyobb gyöngédséggel gondol a mi Urunkra s igyekszik Őt állandóan dicsőíteni. Ha pedig erről megfeledkeznék, az Úr az említett sajátszerű sugallattal maga ébreszti fel szórakozottságából. Egészen világos ilyenkor, hogy ez a lökés - mert nem tudok neki más nevet adni - éppúgy, mint az indulatoknál, a lélek belsejéből indul ki. Csakhogy itt nagyon szelíden történik. Másrészt az is bizonyos, hogy ezt a lökést nem a képzelet adja, sem pedig az emlékezet, sem pedig bármi olyan dolog, amelyben a léleknek része volna. Ez a jelenség oly gyakori és oly közönséges, hogy bőséges alkalom nyílt annak pontos megfigyelésére. Ugyanis mint a tűz, bármennyire élesszék is, sohasem irányítja a lángot lefelé, hanem mindig felfelé lobogtatja, úgy világos itt is, hogy ez a lökés a lélek középpontjából indul ki s így ébreszti fel a lelki tehetségeket.

Ha az ima ez útjából nem is volna más hasznunk, mint az, hogy belátjuk, mennyire igyekszik Isten velünk érintkezni és mennyire könyörög - mert valósággal így lehet beszélnünk - hogy maradjunk vele: azt hiszem már akkor is megérné mindazt a szenvedést, amit benne el kell viselnünk; mert hiszen mi a mi összes szenvedésünk az isteni szeretetnek e gyöngéd és édes jeleihez viszonyítva? Ezt bizonyára tapasztalatból tudjátok, nővéreim, mert azt hiszem, ha valaki elérte már a nyugalmi ima színvonalát és nem mulasztja el megtartani Isten parancsolatait, rendesen ilyen gyöngéd figyelemben részesül az Ő részéről. Ha tehát majd ismét érzitek ezt a belső figyelmeztetést, jusson eszetekbe, hogy abból a belső lelki lakásból indul ki, ahol Isten lakozik lelkünkben; dicsőítsétek Őt tehát teljes szívetekből, mert hiszen ez az üzenet kétségtelenül Tőle származik. Tőle való ez a levélke és nagy szeretettel van írva. Azt akarja, hogy csak ti tudjátok elolvasni az írását s csak ti értsétek meg, hogy mit kíván tőletek. Vigyázzatok arra, hogy bármennyire el legyetek is külsőleg foglalva, vagy ha akár másokkal társalognátok is, sohase mulasszátok el Ő Szent Felsége szavára azonnal válaszolni. Tényleg nagyon gyakran mások előtt fog az Úr benneteket ebben a kegyelemben részesíteni. A válasz nagyon könnyű, mert hiszen bensőleg történik. Vagy a szeretetnek egy indulatával válaszoltok, vagy pedig azt is mondhatjátok, amit Szent Pál mondott: “Mit tegyek, Uram?”[2] Akkor majd a mi Urunk maga fogja nagyon is világosan megértetni veletek, hogy miképpen lehettek szolgálatára. Ez a pillanat mindig nagyon értékes, mert az Isteni Mester ilyenkor odafigyel a szavunkra s az isteni szeretetnek ez a gyöngéd megnyilatkozása arra indítja a lelket, hogy maga is nagylelkűen vállalkozzék bármire, amit az Úr kíván tőle.

Különös sajátsága ennek a lelki lakásnak, hogy úgyszólván ismeretlen benne a lelki szárazság és az a lelki vihar, amely időnkint az összes többiben előfordul;[3] ellenkezőleg, itt a lélek majdnem állandó nyugalomnak örvend. Ugyanis nem kell attól félnie, hogy ez a magasztos kegyelem talán az ördög szemfényvesztése, hanem teljesen biztos abban, hogy Istentől származik; mert hiszen, mint mondottuk, az érzékeknek és a lelki tehetségeknek itt semmi szerepük sincsen. Ő Szent Felsége megmutatta magát a léleknek és bevezette azt saját lakásába: ide, nézetem szerint, az ördög nem mer betolakodni s az Úr nem is ereszti be. Különben is minden kegyelmekben, amelyeket itt osztogat az Úr, a lélek semmiképpen sem működik közre, hanem egyszerűen teljesen Isten kezére hagyja magát.

Oly csendben és annyira zajtalanul gazdagítja itt a lelket az Úr, mint mikor Salamon templomát építették, ahol szintén nem volt szabad zajt hallani.[4] Ebben az Isten-templomában is, ebben a lelki lakásban csupán Ő és a lélek élvezik egymás társaságát nagy csendesség közepette. Az értelemnek itt nincs dolga, nincs keresni valója; az Úr, aki teremtette, azt akarja, hogy most pihenjen meg, vagy pedig legfeljebb azt engedi meg neki, hogy egy kis résen át lesse, hogy mi történik odabent. Időnkint még ennyit sem lát s nem engedik meg neki, hogy benézzen, de ez ritkán történik meg és csak rövid időre, mert nézetem szerint itt nincsenek felfüggesztve a lelki tehetségek, hanem csak nem működnek s ott állnak mintegy elálmélkodva.

Nagyon meglepő az, hogy mikor a lélek ideér, megszűnnek az elragadtatásai, vagy legalább is nagyon ritkán fordulnak elő, s még ha elő is fordulnak néha, akkor sem jönnek rá azok a teljes önkívületek és a lélek röpte, amelyről beszéltem. Szóval nagyon ritkák s nem történnek mások jelenlétében, ami azelőtt oly gyakran esett meg. Még olyan dolgok sem idézik többé ezeket elő, amelyek a legalkalmasabbak az áhítat felkeltésére. Azelőtt olykor elég volt, hogy szentképre tekintsen, vagy halljon néhány szót egy szentbeszédből, vagy egyházi zene üsse meg a fülét: a kis pillangó olyan félénk volt, hogy minden csekélységre fölrebbent. Talán azért szűnt ez meg, mert a lepke már nyugvóhelyet talált, a lélek pedig ebben a lelki lakásban annyit látott, hogy semmin sem csodálkozik többé; vagy talán azért, mert - oly magasztos társasága lévén - nem érzi magát többé elhagyatottnak, mint azelőtt. Elég az hozzá, mindez megszűnt. Mint mondom, nővéreim, az okát ugyan nem tudom, de tény az, hogy amióta az Úr elkezdte megmutatni neki mindazt, ami ebben a lelki lakásban van s amióta végleg elhelyezte abban, megszűnt nála ez a nagy gyengeség,[5] amely miatt annyit szenvedett s amelytől azelőtt nem tudott megszabadulni. Lehet, hogy ez onnét van, hogy az Úr a lelket megerősítette, megnagyobbította és alkalmassá tette kegyelmeinek befogadására. Lehet az is, hogy előbb közismertté akarta tenni mindazt, amit az illető lélekkel titokban tett; lehettek azonban ebben olyan céljai is, amelyeket csak Ő Szent Felsége ismer, mert hiszen az Ő gondolatai messze felülmúlnak mindent, amit mi idelent el tudunk képzelni.

Ezeket és a többi hatásokat is, amelyekről az ima különböző fokainak megbeszélésénél azt mondtuk, hogy jó szellemtől valók, mind létrehozza Isten a lélekben, midőn azt egyesíti magával s abban a csókban részesíti, amelyért az ara könyörgött hozzá. Nézetem szerint ugyanis ez a kérése itt teljesül.[6] Itt talál bőséges ivóvízre az a megsebzett szarvas. Itt élvezi Isten sátrának gyönyörűségeit.[7] A galamb, amelyet Noé azért küldött ki, hogy nézze meg, vajon vége van-e már a vízözönnek, itt találja meg az olajágat s itt hozza vissza annak jeléül, hogy szilárd talajra bukkant e világ vizei és viharai közepette.[8]

Ó Jézusom! Ki tudná idézni a Szentírásnak mindama helyeit, amelyek kifejezik a léleknek ezt a békéjét. Én jó Istenem, hiszen látod, hogy mennyire fontos ránk nézve ez a béke: tedd meg tehát, hogy az összes keresztények igyekezzenek azt megszerezni; akiknek pedig megadtad, légy irgalmas és ne vedd el tőlük többé; hiszen amúgy is folytonos. remegésben kell élniük mindaddig, amíg meg nem adod nekik az igazi békét s be nem viszed őket oda, ahol azt többé semmi sem zavarhatja meg. Mondom, az igazi békét; nem mintha az, amelyről beszéltem, nem volna igazi, hanem azért, mert ha el találnánk szakadni Istentől, az egész küzdelem újrakezdődnék.

Mit érezhet az ilyen lélek arra a gondolatra, hogy ezt a nagy kincset el is veszítheti? Ez az aggodalom nagyon óvatossá teszi őt; igyekszik erőt meríteni saját gyöngeségéből; felhasznál minden alkalmat arra, hogy Istennek kedvében járjon s vigyáz arra, hogy egyet se szalasszon el saját hibája folytán. Minél jobban dédelgeti Isten az ilyen lelkeket, annál bizalmatlanabbak önmagukkal szemben s annál jobban félnek önmaguktól. Mivel pedig az Ő végtelen nagyságában ismerték meg saját nyomorúságukat, bűneik pedig mind nagyobbaknak tűnnek fel szemük előtt: úgy vannak, mint a vámos és nem is merik felemelni szemüket.[9]

Olykor szeretném, ha már vége szakadna ennek az életnek, hogy biztonságban lehessenek, de azért azonnal újra feléled bennük a vágy, hogy életben maradhassanak és szolgálhassanak az Úrnak; egyébként azonban jövőjüket illetőleg teljesen az Ő irgalmára bízzák magukat. Olykor a kegyelmek bősége egészen megsemmisíti őket s szinte attól félnek, hogy el találnak süllyedni, mint valami túlterhelt hajó. Arról biztosíthatlak benneteket, nővéreim, hogy keresztekben nem szenvednek hiányt, de nem is nyugtalankodnak miattuk. Ezek a szenvedések gyorsan elmúlnak, mint valami hullám vagy múló vihar s újra szép lesz az idő. Az Úr jelen van lelkükben s ez azonnal elfeledteti velük az ilyesmit. Dicsérje őt minden teremtmény és adjon neki hálát mindörökkön örökké. Amen.

______________________________
[1] Érti az önsanyargatás különböző módjait.
[2] ApCse. 22, 10.
[3] A lelki életnek rendes tüneményei közé tartoznak a lelki szárazságok, viharok és sötétségek. Különösen magasabb fokú lelki élet el sem képzelhető nélkülük. Lelki szárazságon értjük azt az állapotot, midőn az Úr rövidebb vagy hosszabb időre, néhány napra, vagy mint Szent Terézia életében láttuk, évek hosszú sorára, megvonja tőlünk a szívbeli és szellemi örömöket és vigasztalásokat, úgy hogy kötelességszerűen, unottan végezzük imáinkat. Kitűnő és nagyon érdemszerző lelkiállapot, amelytől csak a kezdők szoktak megrémülni. Lelki vihar az, amidőn a kísértések elemi erővel támadnak, szenvedélyes indulatokat keltenek bennünk, úgy hogy csak akaraterőnknek teljes megfeszítésével tudunk rajtuk úrrá lenni. Kitűnő állapot: egyenes útja a mennyországnak, mert azt ingyen nem adják. Lelki sötétség, amidőn értelmünkre saját lelki dolgainkat illetőleg homály borul. Aggályok kínoznak, minden tettünkben bűnt látunk, úgy érezzük, hogy elvesztettük a megszentelő kegyelmet s az örök kárhozat vár ránk. Pokoli gyötrelem, de nincs tűz, amely jobban tisztítaná a lelket. Biztos jele annak, hogy az Úristennek magasabb céljai vannak velünk.
[4] 1Kir 6, 7.
[5] Hogy az elragadtatás tulajdonképpen gyengeség, ezt más szentek is mondják; a látomás oly elemi erővel hat a lélekre, hogy a gyönge emberi természet nem állja meg a helyét, hanem elveszti az eszméletét, bár - amint Szent Terézia különösen hangsúlyozza - nem úgy, mint mikor valaki elájul, mert a lélek nagyon is ébren marad.
[6] Én 1, 1.
[7] Jel 21, 3.
[8] Ter 8, 8-9.
[9] Lk 18, 3.

Tovább...

A belső varkastély - A hetedik lakás - II. fejezet

Folytatja ugyanazt a tárgyat; megmagyarázza a különbséget a lelki egyesülés és a lelki házasság között; néhány hasonlatot alkalmaz a dolog megvilágítására.

Beszéljünk már most arról az isteni és lelki házasságról, arról a magasztos kegyelemről, mely azonban ez élet folyamán nem válhat teljesen befejezetté, mert ha hűtlenek találunk lenni Istenhez, elveszítjük ezt a végtelen kincset.
Mikor Isten először adja meg a léleknek ezt a kegyelmet, képzeleti látomásban mutatja meg neki legszentebb emberiségét, hogy megismerhesse és megérthesse annak a kincsnek végtelen nagyságát, amely ezentúl az övé lesz. Másoknak valószínűleg másképpen mutatja meg magát; az illető személynek, akiről beszélek, szent áldozása után jelent meg az Úr nagy fényben, szépségben és fenségben, úgy amint volt feltámadása után. Azt mondotta neki, tekintse mostantól fogva az Ő érdekeit saját érdekeinek, viszont pedig az ő dolgaira majd Ő Szent Felségének lesz gondja. Még más szavakat is intézett hozzá, amelyeket azonban könnyebb átérezni, mint elmondani.

Azt fogjátok talán gondolni, hogy ebben semmi újdonság sincsen, mert hiszen más alkalommal is megjelent már az Úr ennek a léleknek ilyen alakban. Szó sincs róla: ez a látomás annyira különbözött az előbbiektől, hogy egészen megrémült és magánkívül volt tőle. Először is ennek a látomásnak rendkívül erős volt a hatása; azután ott voltak a szavak; végül pedig számbavehető az a körülmény, hogy kivéve a közvetlenül előbb említettet,[1] a lelke mélyén, ahol most jelent meg neki az Úr, még nem volt látomása. Értsétek ugyanis meg, hogy óriási a különbség az eddig elmondott látomások és azok között, amelyek a hetedik lelki lakásban történnek; s ugyanakkora a különbség a lelki eljegyzés és a lelki házasság között. Úgy van a dolog, mint a két jegyes között, akik még elválhatnak egymástól és azok között, akik már felbonthatatlan frigyre léptek.

Megjegyeztem már, hogy habár jobb hasonlatok híján ilyen anyagiakkal élek, ne felejtsük el, hogy itt testi vonatkozásokra nem is szabad gondolni; ez az egész dolog annyira lelki természetű, mintha az ember tiszta szellem volna s nem volna semmi köze a testhez. A lelki házasságban még kevesebb szerepe van a testnek, mert az egész egyesülés a lélek legmélyén történik, ott, ahol maga az Isten lakik s ahová bemegy anélkül, hogy kapura volna szüksége. Úgy értem ezt, hogy míg az eddig leírt összes lelki dolgokban, még az Úrnak emberi alakjában való megjelenésénél is az érzékek és a lelki tehetségek úgy látszik a közvetítők, vagyis a kapu szerepét játsszák, addig az, ami a lelki házasságban történik, egészen más. Az Úr a lélek mélyén jelenik meg, nem képzeleti, hanem csupán értelmi látomás útján s ez is sokkal magasabbrendű, mint azok a látomások, amelyekről előbb beszéltem. Úgy van a dolog, mint midőn az apostoloknak jelent meg zárt ajtók mögött s azt mondta nekik: “Békesség nektek!”.[2] Rendkívül nagy titok és magasztos kegyelem az, amit Isten ilyenkor egy pillanat alatt közöl a lélekkel; s úgy elárasztja boldogsággal, hogy nem is tudom, mihez hasonlítsam a dolgot. Úgy látszik, az Úr meg akarja neki mutatni egy pillanatra a mennyei dicsőséget s teszi ezt valami sokkal magasztosabb módon, mint amilyen volna bármely más látomás, vagy szellemi öröm.

Nem lehet erről többet mondani, mint azt, hogy - amennyire egyáltalában meg lehet érteni a dolgot - a lélek, illetve annak szellemi része eggyé lesz Istennel. Isten, aki maga is szellem, ily módon akarja megmutatni irántunk való szeretetét s egyesekkel így akarja megértetni, hogy mire nem képes Ő szeretetből irántunk, s azt akarja, hogy dicsőítsük ezért nagyságát. Ugyanis oly szoros frigyre lép teremtményével, hogy amint e földön az ember nem válhat el házastársától, úgy Ő sem akar többé attól a lélektől elválni.
A lelki eljegyzésben másképpen van a dolog: az elválás nagyon is gyakori. Ilyen az egyesülés kegyelme is, mert két dolog egyesítve lehet ugyan, de azért még mindig széjjelválasztható, úgy hogy mindegyik külön-külön maradhat önmagában. S valóban látjuk, hogy az Úrnak e kegyelmei hamarosan elmúlnak s utánuk a lélek nincs többé társaságában; már tudniillik úgy érzi, hogy nincs vele. A lelki házasságban nem így van a dolog, hanem a lélek abban a lelki központban mindig együtt marad Istenével.

Az egyesülést úgy tekinthetjük, mintha például két gyertyát oly módon illesztenének össze, hogy csak egy lángot adjanak; úgy hogy a kettőnek bele, lángja és viasza egy legyen. Ebben az esetben, ha úgy tetszik, újra el lehet választani az egyik gyertyát a másiktól s megint két gyertya lesz belőle; ugyancsak el lehet választani a belet is a viasztól. Itt ellenben úgy van a dolog, mintha valami patakba, vagy kútba eső esnék az égből; a kétféle víz úgy összekeveredik, hogy lehetetlen elválasztani őket, vagy megkülönböztetni, melyik a patak vize és melyik hullott az égből. Vagy pedig, mint mikor egy kis csermely belefolyik a tengerbe: lehetetlen annak vizét többé megkülönböztetni a tengerétől. Vagy pedig: mint mikor egy nagy terembe két ablakon jön be a világosság: két helyről jön, de azért egy világosság marad.

Nem tudom, nem erről beszél-e Szent Pál, midőn azt mondja, hogy aki Istenhez közeledik és hozzá ragaszkodik, egy lélek vele;[3] nem tudom, nem ezt a felséges lelki házasságot érti-e, mely feltételezi, hogy Ő Szent Felsége az egyesülés kegyelme révén már közeledett a lélekhez. Ugyancsak azt is mondja: “Mert nekem életem a Krisztus és meghalnom nyereség”,[4] s azt hiszem ugyanezt mondhatja el itt a lélek is. Az a kis pillangó, amelyet emlegettem, itt meghal, és pedig nagy örömmel hal meg, mert ezentúl Krisztus lesz az ő élete.

Idő múltával ez még világosabban kiolvasható azokból a hatásokból, amelyeket ez a kegyelem létrehoz. Bizonyos titkos vágyakozás világosan mutatja, hogy Isten adja az életet ennek a léleknek. Ez a vágyakozás olykor annyira eleven, hogy semmi kétség sem marad fenn eziránt. A lélek nem képes ugyan óhajait megmagyarázni, de azért nagyon mélyen érzi őket. Ezek az óhajok olykor annyira hevesek, hogy önkéntelenül szavakban nyilvánulnak s ezeknek kitörését nem is lehet elfojtani. Ilyenek például: “Ó élete életemnek!”, vagy “Ó támasza létemnek!” s más ilyenfélék. Az Úristen ugyanis állandóan a keblén tartja a lelket s úgy látszik, mintha abból tej patakzanék, amely táplálja a belső várkastély összes lakóit. Azt akarja ugyanis az Úr, hogy ezeknek is jusson valami a léleknek túláradó boldogságából. Azt óhajtja, hogy abból a hatalmas folyamból, amelynek vizében elveszett a kis csermely, olykor ki-kicsapjon egy-egy hullám és felüdítse azokat, akik az anyagi rendben kötelesek szolgálni a két jegyesnek.[5] S amint megérezné az ember és lehetetlen is volna meg nem éreznie, ha váratlanul s mikor legkevésbé sem gondol rá, hirtelen leöntenék, éppúgy, sőt még sokkal nagyobb bizonyossággal érzi a lélek azokat a lelki folyamatokat, melyeket Isten idéz elő benne s amelyekről beszélek. Mert amint nem folyhat a víz, ha nincs valahol forrása, éppúgy világos az is, hogy van odabent a lélekben valaki, aki kilövi azokat a sebző nyilakat; aki életet ad ennek az életnek; s hogy van odabent egy nap, amely a lélek mélyéből árasztja ragyogó fényét a lelki tehetségekre. A lélek maga, mint mondtam, nem mozdul ki abból a központból s nem veszti el nyugalmát. Az, aki megadta ezt a békességet az egybegyűlt apostoloknak,[6] képes azt neki is megadni.

Eszembe jut, hogy a Megváltó ez üdvözlete bizonyára sokkal többet foglal magában, mint amennyit a szavak jelentenek; s ugyancsak így volt, midőn Mária-Magdolnának azt mondta, hogy távozzék békességben;[7] az Úr szavai tudniillik létrehozzák bennünk azt, amit jelentenek. Ezekre a lelkekre tehát hasonlóképpen kellett hatniuk s mivel már meg volt bennük a kellő előkészület, bizonyára megtisztították őket minden anyagiságtól, úgy hogy nem maradván meg bennük más, mint a tiszta szellem, ilyen mennyei frigy útján egyesülhettek az örök Istennel. Hiszen kétségtelenül igaz, hogy mihelyt a mi lelkünk teljesen megszabadul mindattól, ami teremtmény s így Isten iránti szeretetből üres lesz, az Úr azonnal maga tölti azt be. Ezért mondja, nem emlékszem már hol, Jézus Krisztus, a mi Urunk, midőn apostolaiért imádkozik, hogy legyenek egyesülve vele és a mennyei Atyával úgy, aminthogy Ő az Atyában van, az Atya pedig benne.[8] Képzelhető-e ennél nagyobb szeretet? S ezek a szavak mindnyájunkra vonatkoznak, mert hiszen Ő Szent Felsége hozzátette: “Nemcsak értük könyörgök, hanem azokért is, akik a szavukra hinni fognak bennem”.[9] S ugyancsak Ő mondja: “Én bennük vagyok”.[10]

Ó Istenem, mennyire igazak ezek a szavak s mennyire átérti őket a lélek, mikor e lelki lakásba ér és önmagában látja őket megvalósulva. S mennyire belátnánk ezeket az igazságokat valamennyien, ha bűneinkkel el nem játszanánk ezt a nagy kegyelmet. Mert hiszen a mi Urunknak és Királyunknak, Jézus Krisztusnak szavai örök érvényűek; mivel azonban mi nem készítjük el lelkünkben számukra a talajt és nem hárítunk el mindent, ami elfogja ezt a fényt: nem látjuk magunkat a tükörben, amelyet elénk tart, pedig oly híven tükrözteti vissza képmásunkat.
Azonban visszatérek arra, amiről beszéltem. Az Úr tehát bevezette a lelket saját lakásába, ott a lélek közepén; s amint a harmadik ég, amelyben az Úr lakik, nem olyan, mint a többi, hanem, amint mondják, teljesen mozdulatlan,[11] úgy itt sincsenek meg többé azok a mozgalmak, amelyek hullámzásban tartják a lelki tehetségeket és a képzeletet, vagy legalább is nem érvényesülnek olyan fokban, hogy árthatnának a léleknek és megzavarhatnák nyugalmát.

Szavaim azt a benyomást kelthetnék, hogy ha Isten a léleknek egyszer már megadta ezt a kegyelmet, akkor az teljes biztonságban van örök üdvössége felől és nem bukhat el többé soha. Pedig ezt én távolról sem mondom; valahányszor tehát ehhez hasonló kitételt alkalmazok, azt úgy kell érteni, hogy a lélek addig van biztonságban, ameddig Isten a kezében tartja s a lélek pedig nem bántja meg Őt. Azt az egyet ugyanis biztosan tudom, hogy még ha évek óta volna is már ebben az állapotban, ő maga nem érzi magát biztonságban; sőt jobban remeg attól, mint valaha, hogy valami, bármi csekély bűnnel, meg találja bántani Istenét. Abbeli vágya is folyton növekszik s erről különben még beszélek, hogy minél hívebben szolgálja Istent s annál jobban fáj neki és restelli, hogy bár oly sokra volna kötelezve, oly keveset képes érte tenni. Nem csekély kereszt ez rá nézve, sőt nagyon is nagy penitencia. Minél nagyobb önmegtagadásra nyílik alkalma, annál élénkebb az öröme s az igazi penitencia rá nézve az, ha Isten elveszi egészségét és erejét, úgy hogy nem képes többé önsanyargatást végezni. Említettem ugyan előbb is, hogy mennyire fáj az ilyesmi a léleknek, itt azonban még sokkal inkább szenved alatta. Mindezt az a talaj okozza, amelyben jelenleg gyökerezik. Mert a fa is, ha a patak mellett áll, frissebb és több gyümölcsöt terem: nem csoda tehát, hogy a lélek, mikor szelleme az említett mennyei vízbe merül, ilyen vágyak alatt roskadozik.

Visszatérve tárgyunkhoz, nem szabad azt gondolni, hogy a lelki tehetségek, az érzékek és a szenvedélyek mindig ilyen békességben vannak. A lélek igen, de a többi lelki lakásban, ahol az előbbiek laknak, bőven akad vihar, küzdelem, szenvedés és fáradság, ezek azonban nem zavarják meg a lélek békéjét; legalább is rendesen nem. Tudom én azt, leányaim, hogy a léleknek ez a közepe vagy pedig szellemi része olyasvalami, amit nagyon nehéz megmagyarázni, sőt még csak el is hinni; mivel pedig én csakugyan nem tudok róla érthető módon beszélni, attól félek, hogy esetleg nem is lesztek hajlandók hitelt adni szavaimnak. Mert csakugyan ellentmondásnak látszik, mikor egyrészt megengedem, hogy van a léleknek gondja és szenvedése, másrészt pedig azt állítom, hogy teljes békességet élvez. Egy-két hasonlatot akarok tehát mondani s adja Isten, hogy elősegítsék a dolog megértését.

Mondjuk, hogy a király palotájában van, birodalmában pedig háború dúl és sok benne a nehézség; ő ellenben híven kitart a helyén. Hasonlóképpen van a dolog itt is. A többi lelki lakásban sok a zavar s a vadállatok dühösen marakodnak; a zaj behallik ugyan hozzá, de senki sem hatol be lakásába és senki sem kényszeríti őt annak elhagyására. Amit hall, az ugyan némi fájdalmat okoz neki, de nem annyira, hogy megzavarná vagy elvenné békéjét. Szenvedélyei ugyanis már le vannak győzve s nem mernek hozzá közeledni, jól tudván azt, hogy még jobban letörné őket. Az embernek fájhat az egész teste s a feje amellett teljesen jól lehet; azért, mert a test többi része sajog, nem szükséges, hogy a fej is beteg legyen.

Magam is nevetek ezeken a hasonlatokon, mert egyáltalában nem elégítenek ki, de más nem jut eszembe; gondoljatok, amit tetszik, de tény marad, hogy igazat mondtam.

___________________________________________
[1] Érti a szentháromság értelmi látomását, amelyet az előbbi fejezetben írt le. A hatodik lakás látomásai a lélek tehetségeiben: a képzeletben és az értelemben folynak le, ellenben a hetedik lakáséi a lélek állagában, a lélek mélyén jelennek meg.
[2] Jn 20, 21.
[3] 1Kor 6, 17.
[4] Fil 1, 21.
[5] A lelket az anyagi rendben a test, illetve annak szervei és tagjai szolgálják.
[6] Jn 20, 19.
[7] Lk 7, 50.
[8] Jn 17, 21.
[9] Jn 17, 20.
[10] Jn 17, 23.
[11] A régiek három eget különböztettek meg. Az első a madarak tanyája: a légkör; a másodikban a csillagok vannak: ez tehát a világűr; a harmadikban a coelum empyreum-ban, az Úristen lakik az angyalokkal és a szentekkel, vö. 2Kor 12, 2.

Tovább...

A lélek fohászai (XVI)

      Ó, én igazi Uram és Istenem! Nagy vigasztalás a lélekre, amelyet kínoz a Tőled való távollét magánya, az a tudat, hogy mindenütt jelen vagy; azonban ha fellángol benne az irántad való szeretet és megnövekszik benne ez a fájdalom, akkor ez sem képes őt megnyugtatni. Ilyenkor, én Istenem, megzavarodik az értelem és eltompul a belátás ezzel az igazsággal szemben, úgyhogy nem képes azt sem megérteni, sem belátni. Az ember csak azt fogja fel tisztán, hogy távol van Tőled s hogy ezen segíteni nem lehet. Mert a forrón szerető szív nem fogad el semmi más orvosságot és vigasztalást, mint azt, aki őt megsebezte; csakis őnála reméli fájdalma enyhülését. Ha Te akarod, Uram, akkor hamarosan meggyógyítod azt a sebet, amelyet ütöttél. Addig is nem kereshetünk másban boldogságot és örömet, mint abban a tudatban, hogy szenvedésünk nem vész kárba.

      Ó, Te igazi szerető! Mekkora jósággal, édességgel, kedvességgel, dédelgetéssel és szeretetednek milyen rendkívüli jeleivel gyógyítgatod ezeket a sebeket, amelyeket ugyanazon szeretetnek nyilaival ejtettél. Ó én Istenem, ó Te enyhülés minden szenvedésre, mennyire oktalan vagyok! Hogyan is volna képzelhető emberi orvosság azok számára, akiket az Isteni tűz tett betegekké?! Ki tudná azt megmondani, hogy milyen mely ez a seb, hogy honnét származik, és hogy mivel lehet enyhíteni ezt a kínos és gyönyörűséges gyötrelmet?! Nem illenék, hogy ilyen kincset érő betegséget meg lehessen gyógyítani olyan alacsony színvonalú orvosságokkal, amilyeneket a halandók rendesen szoktak használni. Mennyire igaza van az Arának, mikor ezt mondja az Énekek énekében: „Az én szerelmesen az enyém és én az én szerelmesemé, és az én szerelmesem az enyém.” Mert hiszen lehetetlenség, hogy ekkora szeretet ilyen hitvány lényből induljon ki, mint amilyen én vagyok. De ha ilyen alacsony (az én érzelmem), én Istenem, hogy van az, hogy nem irányul teremtett dologra, mielőtt Teremtőjéhez emelkednék?! Ó én Istenem! Azért, mert én az én szerelmesemé vagyok. Te kezdted a szeretetnek ezt a háborúját, ó igazi Szerelmesem; mert hiszen az valósággal nem más, mint megzavarása és szabadon bocsátása az összes lelki tehetségeknek és érzékeknek, amelyek végigbolyongnak a tereken és utakon, és esdve kérik Jeruzsálem leányait, hogy adjanak neki hírt az ő Istenükről. És azután Uram, mikor ez a háború már megkezdődött, vajon ki más ellen kell nekik hadakozniuk, mint az ellen, aki elfoglalta azt az erődöt, melyben ők laknak, vagyis a léleknek fellegvárat, és aki őket onnét kiűzte azért, hogy visszajöjjenek és legyőzzék legyőzőjüket. Ők pedig belefáradtak abba, hogy nélküle kellett lenniük, hamarosan megadják magukat és elvesztvén összes erejüket, annál hősiesebben harcolnak, s letevén a fegyvert legyőzik hódítójukat.

      Ó én lelkem! Milyen csodálatos harcot vívtál ebben a fájdalomban és mennyire betű szerint így folyt az le. Mert hiszen az én szerelmesem az enyém s én az én szerelmesemé. Vajon ki volna elég vakmerő ahhoz, hogy egymástól elválasztani, vagy eloltani igyekezzék ilyen két lángoló tüzet? Amúgy is hiába vesződnék, mert az a kettő már eggyé lett!

Tovább...

A belső varkastély - A hetedik lakás - I. fejezet

Arról beszél, hogy mily nagy kegyelmekkel halmozza el Isten a lelket, ha bejutott a hetedik lelki lakásba. Megmagyarázza, hogy miként érti azt a különbséget, ami a lélek és a szellem között fönnforog, annak ellenére, hogy a kettő egy és ugyanaz. Sok megszívlelésre méltó dolog van benne.

Nagyon sokat beszéltem már nektek, nővéreim, a lelki életnek ez útjáról; talán bizony azt is gondoljátok, hogy nincs már róla több mondanivaló. Pedig nagy oktalanság volna ilyesmit gondolni, mert hiszen, ha Istennek nagysága végtelen, akkor csodáit sem lehet határok közé szorítani. Ki tudná szavakba foglalni egész irgalmát és nagyságát?! Erre senki sem képes és azért ne is sokalljátok azt, amit eddig elmondtam és amit még mondani akarok, mert hiszen mindez csupán rövidke összefoglalása annak, amit Istenről el lehetne mondani.
Nagy irgalmat cselekedett az Úr, hogy ezeket a dolgokat az emberekkel közölte s hogy így képesek vagyunk róluk mi is tudomást szerezni. Minél jobban látjuk, hogy teremtményeivel mily bensőleg érintkezik, annál inkább fogjuk dicsérni nagyságát; de meg azután nem is vesszük többé kevésbe azt az emberi lelket, amelyben az Úr akkora örömét leli. Hiszen lelke mindegyikünknek van, de mivel nem becsüljük meg úgy, amint Istennek képét és hasonmását illenék megbecsülni, nem is veszünk tudomást a nagy titkokról, amelyek benne foglaltatnak. Adja meg az Úr, ha úgy tetszik neki; vezesse tollamat és juttassa eszembe a megfelelő szavakat: hadd magyarázzak meg nektek legalább valami keveset abból a sokból, ami erről mondható s amit Isten kinyilatkoztat a léleknek, midőn belehelyezi a hetedik lakásba. Nagyon sokat imádkoztam ezért Ő Szent Felségéhez. Hiszen Ő tudja, mi az én egyedüli célom: kizárólag az, hogy ne maradjanak titokban végtelen irgalmának nyilvánulásai, hanem hogy dicsőíttessék érettük szent neve. Reménylem is, hogy nem ugyan rám, hanem rátok való tekintetből meg fogja nekem adni ezt a kegyelmet s ti meg fogjátok érteni, mennyire fontos rátok nézve, hogy ne maradjon el hibátok folytán a Jegyesetekkel való lelki házasság, amely oly végtelen értékű javak birtokába juttat benneteket. Majd megértitek, ha elmondom.

Ó nagy Isten, az ilyen nyomorult teremtmény, mint én, csak remegve szólhat ilyen magasztos dologról; hiszen még gondolkodnia is alig illik róla. S valóban annyira szégyenkeztem, hogy csak néhány szót akartam mondani erről a lelki lakásról. Bántott ugyanis, hogy mit fognak gondolni rólam! Talán bizony azt, hogy tapasztalatból ismerem! Emiatt nagyon restelkedtem, mert tekintve, hogy mi vagyok én, ez rettenetes volna. Másrészről azonban, bármint gondolkozzatok is ti a dologról, ez a habozás kísértésnek és gyávaságnak tűnt fel előttem. Ha szavaim elérik azt, hogy csak egy kicsivel jobban ismerik meg és dicsérik Istent: mit számít ezzel szemben, ha az egész világ nekem esik? Különben is, mire ezek a sorok napvilágot látnak, akkor én már nem is élek talán. Legyen áldva Az, aki öröktől fogva él és örökké fog élni. Amen.

Mikor a mi Urunk jónak látja megsajnálni a lelket, amelyet már eljegyzett magának, s mikor végre megesik a Szíve azon, hogy annyira emészti a vágy utána: mielőtt megülné vele a lelki menyegzőt, belehelyezi lakásába, amely a hetedik a lelki lakások között.[1] Mert amint az égben van lakása, úgy kell, hogy a lélekben is legyen számára szállás, egy másik mennyország, amely Ő Szent Felségének kizárólagos használatára van berendezve.
Nagyon fontos, nővéreim, hogy ne úgy képzeljük a lelket, mintha valami sötét dolog volna. Rendesen ugyanis azt hisszük, hogy nem létezik más fény, mint az, amelyet szemünkkel látunk, s mivel lelkünket nem látjuk, azt képzelhetnénk, hogy bensőnkben mély sötétség honol. Ez ugyan áll, megengedem, az olyan lélekre vonatkozólag, amely nincs a kegyelem állapotában s ebben az esetben sem azért, mintha az Igazság Napja, mely fönntartja létét, nem ragyogna benne, hanem azért, mert nem képes fölfogni annak sugarait. Ha jól emlékszem, az első lelki lakásnál említettem egy bizonyos személyt, aki erre vonatkozólag kinyilatkoztatásban részesült és látta, hogy ezek a szerencsétlenek úgy vannak, mintha sötét börtönbe volnának becsukva; bilincs van kezükön és lábukon, vakok és némák, úgy hogy semmit sem tehetnek, amit érdemül lehetne nekik beszámítani. Nagyon is van okunk arra, hogy szánakozzunk rajtuk. Gondoljuk meg, hogy volt idő, amikor magunk is így voltunk s hogy az Úr azokkal szemben is irgalmas lehet még. Legyen arra különös gondunk, nővéreim, hogy ezért sokat imádkozzunk.

Ne felejtsük el soha, mekkora jótétemény az, ha a bűnösökért imádkozunk. Tegyük fel, hogy látunk egy keresztény embert, erős lánccal megkötözve és odaerősítve egy dúchoz, az éhhalál küszöbén; pedig nem ennivalóban szenved hiányt, mert hiszen bőségben vannak mellette kitűnő ételek, csak nem tud utánuk nyúlni, hogy szájához emelje őket, de meg undorodik is tőlük; pedig látja, hogy hamarosan meg fog halni és nemcsak ezzel a közönséges halállal, hanem mindörökre. Nem volna-e kegyetlenség ott állni és nézegetni őt és nem segíteni rajta, hogy ehessék? S mit szólnátok hozzá, ha csak a ti kérésetekre volna szükség, hogy levegyék róla a bilincseket? Ugyebár, értitek. Isten szerelmére kérlek benneteket, hogy emlékezzetek meg mindig imáitokban az ilyen szerencsétlen lelkekről.

Most azonban nem ezekről beszélünk, hanem azokról a lelkekről, akik Isten irgalmából megbánták bűneiket és a kegyelem állapotában vannak. Ne úgy képzeljük az ilyen lelket, mintha valami csekélyke, szűk dolog volna, hanem úgy, mint egy egész belső világot, amelyben, amint eddig is láttátok, annyi és oly pazar fénnyel berendezett lakás van. Ez nem is lehet másképpen, mert hiszen ott, a léleknek bensejében van Istennek lakása is. Midőn tehát Ő Szent Felsége a léleknek meg akarja adni az említett nagy kegyelmet, a lelki házasságot, először is bevezeti saját lakásába. Azt akarja azonban, hogy a dolog ne úgy történjék, mint előbb az elragadtatásokban és az egyesülés imájában, amelyekben annyira-amennyire szintén egyesült vele. Ott a lélek nem érezte, hogy akkora erő vonja őt saját bensejébe, hanem inkább csak a felső része vonult abba bele. Egyébként nem sokat számít, hogy így vagy úgy történik-e: az Úr tényleg egyesült vele, előbb azonban vakká és némává tette, mint Szent Pált megtérése alkalmával.[2] Így tehát a lélek nem tudta megérteni, hogy mi volt az a kegyelem, amelyet élvezett és miképpen élvezte azt. Mert a nagy élvezet, amit a lélek olyankor érez, az, hogy Isten közelében tudja magát; az egyesülés pillanatában azonban nem ért meg többé semmit, mert a lelki tehetségek működése megszűnik.

Itt egészen másképp van a dolog. A mi jó Istenünk azt akarja, hogy leessék a hályog az illető lélek szeméről és valami rendkívüli módon lásson és értsen valamit abból a kegyelemből, amelyben részesül. Midőn már bent van a hetedik lelki lakásban, a Szentháromság három Személye nyilatkoztatja magát ki előtte és pedig értelmi látomásban és valami sajátságos módon lép vele érintkezésbe. Mint valami lángtenger, mint valami ragyogó fényességű köd, úgy jelenik meg szelleme előtt külön-külön a három isteni Személy. Ugyanakkor valami csodálatos megértés jön létre a lélekben, minek folytán világosan belátja, hogy a három isteni személynek egy a lényege, egy a hatalma, egy a tudása s hogy a három egy Isten. Amit tehát egyébként a hitünk mond nekünk, azt a lélek, azt mondhatjuk, hogy látja. Nem igazi látásról van szó, akár a test, akár a lélek szemeivel, mert hiszen értelmi látomás az egész. Itt tehát a három isteni személy érintkezik a lélekkel és beszél vele. Ekkor érti csak meg a lélek igazában, amit az Úr mond az evangéliumban, hogy ha valaki szereti Őt és megtartja parancsolatait, akkor az Atyával és a Szentlélekkel együtt eljön hozzá és nála fog lakni.[3]

Ó én Istenem, mekkora különbség az, ha az ember csak hallja ezeket a szavakat és hiszi, vagy pedig, ha az említett látomás útján érti meg, hogy mennyire igazak! A lélek napról-napra jobban csodálkozik, mert úgy tetszik neki, hogy azóta a három isteni személy sohasem hagyta el többé; világosan látja, hogy úgy amint említettem, ott vannak lelke belsejében. Úgy érzi, hogy ez az isteni társaság ott van a lelke legmélyén, valami feneketlen mélységben, amelyről nem tud többet mondani, mert nincs meg hozzá a kellő műveltsége.
Ezek után azt gondoljátok talán, hogy ez a lélek nem tud magához térni, sőt annyira magánkívül van, hogy semmire sem képes gondolni. Ellenkezőleg, sokkal jobban képes elvégezni mindazt, ami Isten szolgálatára irányul. Ellenben, ha elvégezte munkáját, visszatér ehhez a kedves társasághoz. Ameddig ugyanis a lélek nem lesz hűtelen Istenhez, biztos vagyok benne, hogy Ő mindig észrevehetőleg fogja vele éreztetni jelenlétét. Viszont az illető lélek is erősen bízik abban, hogy miután Isten ezt a nagy kegyelmet megadta neki, nem fogja megengedni, hogy elkárhozzék; és e tekintetben helyesen is gondolkozik. Másrészt azonban arra jobban vigyáz, mint valaha, hogy semmiben vissza ne tessék neki.

Magától értetődik, hogy Istennek jelenléte nem állandóan érezhető olyan világosan, mint az első alkalommal, vagy pedig olyankor, mikor Istennek úgy tetszik, hogy megismételje ezt a kegyelmet; mert hiszen, ha nem így volna, lehetetlen volna más dologra gondolni, vagy más emberekkel együtt élni. De ha nem ennyire szembeszökő az isteni jelenlét, a lélek, valahányszor odafigyel, e társaság körében találja magát. A dolog úgy van, mintha valaki többedmagával egy világos szobában volna; ha elsötétítik a szobát, nem fogja a többieket látni, mindaddig, amíg újra be nem eresztik a világosságot, de azért tudni fogja, hogy ott vannak. Azt kérdezhetné valaki: de hát nem eresztheti-e be a világosságot akkor, amikor akarja, hogy újra meglássa őket? Nem, ez nincs hatalmában; meg kell várnia, amíg az Úrnak úgy tetszik, hogy bebocsássa a fényt az értelembe. Elég nagy kegyelmet gyakorol a lélekkel már azáltal is, hogy mindig vele van s hogy állandóan érezteti vele jelenlétét.

Úgy látszik, hogy a felséges Isten e csodálatos társaság révén a lelket még nagyobb dolgokra akarja előkészíteni, mert hiszen világos, hogy ez a kegyelem egyrészt nagyon segíti abban, hogy előrehaladjon a tökéletességben, másrészt pedig megszünteti benne azt a félelmet, amellyel az ilyen kegyelmekkel szemben, mint említettük, oly gyakran viseltetett. Azóta az illető személy tényleg nagy haladást észlelt önmagán. Úgy tűnik fel előtte, hogy bármennyit kellett is szenvednie, bármennyi üggyel-bajjal foglalkoznia, lelkének jobbik fele sohasem mozdult ki abból a lelki lakásból. Szinte úgy érzi, mintha a lelkét valamiképpen kétfelé osztották volna. Nem sokkal utóbb ugyanis, hogy Isten ebben a kegyelemben részesítette, nagyon sok zaklatásnak volt kitéve s nem egyszer megesett vele, hogy úgy tett, mint Márta, mikor Máriára panaszkodott:[4] szemére vetette lelkének, hogy odabent kedvére élvezi azt a folytonos nyugalmat, mialatt neki szenvednie és dolgoznia kell s nincs ideje, hogy hozzá bemehessen.

Ez talán esztelenségnek látszhat előttetek, leányaim, pedig valóban így van; mert bár világos, hogy a lélek egységes, azért mégsem képzelődés az, amit elmondtam, hanem nagyon is gyakran megesik. Ezért mondtam én már előbb is, hogy egyes lelki dolgokból nagyon is világosan lehet arra következtetni, hogy a lélek és a szellem között, annak ellenére, hogy egyébként a kettő egy és ugyanaz, bizonyos tekintetben mégis csak van különbség. Ezt a nagyon is finom különbséget olyankor vesszük észre, amidőn az egyik látszólag nem azt teszi, amit a másik, aszerint, amint az Úr különböző kegyelmet adott nekik. Ugyancsak azt is hiszem, hogy a lélek szintén nem azonos tehetségeivel. Különben annyi csodálatos dolog van bensőnkben, hogy vakmerőség volna részemről, ha meg akarnám őket magyarázni. Majd megértjük mindezt odaát, ha az Úr oly irgalmas lesz s bevezet bennünket oda, ahol mindezeket a titkokat világosan be fogjuk látni.[5]

____________________________________
[1] A szent 1581. nov. 8-án kelt levelében ezt írja a sevillai kármelita nővérek perjelnőjének, Szent Józsefről nevezett Máriának, akihez bizalmas barátság csatolta: “Ha eljön önökhöz Pater Rodrigo Alvarez, olvassa fel előtte, gyónási titok kötelezettsége alatt, az utolsó lakást, amint azt ez a bölcs ember maga kívánja. Azután pedig mondja meg neki, hogy az a személy, akit ő ismer, eljutott ebbe a lakásba s élvezi azt a békét, amelyről ott szó van. P. Rodrigo Alvarez, jezsuita atya, régi kedves gyóntatója és tanácsadója volt a Szentnek.
[2] ApCsel. 9, 8.
[3] Jn. 14, 23.
[4] Lk. 10, 40.
[5] Az emberi lélek éltető eleme a testnek, azonban önálló, halhatatlan léte és a testieket meghaladó képessége van. Egységes lény; részekről nem lehet benne szó, azonban igenis, egészen jogosan tehetünk benne különbséget a lélek és a szellem között, ha az előbbin értjük őt magát tehetségeivel együtt, amelyek a testet éltetik, az utóbbin pedig ismét őt magát szellemi tehetségeivel, az értelemmel és akarattal. Az előbbi, tehát a szűkebb értelemben vett lélek tehetségei közé tartoznak a táplálkozás, növés és más egyéb testi dolgokhoz tartozó működések, egyszóval, a vegetatív funkciók; továbbá az érzéki megismerő és törekvő képességek csoportjai (ellenképei az értelemnek és az akaratnak), amelyek az emberben lényegileg ugyanazok, mint az állatban, de sokkal fejlettebbek. Már most elképzelhető, hogy valamely imádságos ember szelleme teljesen Istenbe van merülve, míg a lelke és a teste ösztönszerűleg végzi például a háztartás teendőit s ilyenkor érzi a kettő közötti különbséget. Ezt a megfigyelést tette Szent Terézia önmagán. A másik, a lélek mélye és szellemi tehetségei közti különbségre vonatkozó megfigyelése már sokkal behatóbb misztikus tárgyalást igényelne; itt elégedjünk meg azzal, hogy a skolasztikus filozófia ebben is igazat ad a szentanyának.

Tovább...

A belső varkastély - A hatodik lakás - XI. fejezet

Isten oly hő vágyat kelt a lélekben a másvilág után, hogy az testi életét veszélyezteti; beszél arról, hogy mily nagy haszna van az Úr e kegyelmének.

Már most elég kegyelemmel halmozta-e el a Jegyes a lelket s meg van-e végre elégedve ez a kis galamb illetve pillangó? - látjátok, nem felejtettem el - és talált-e végre olyan pihenőhelyet, ahol nyugodtan bevárhatja a halálát? Szó sincs róla, sőt még sokkal rosszabb helyzetbe jutott, mint volt azelőtt. Bár már évek hosszú sora óta részesül ezekben a látomásokban, folyton nyögdécsel és fáj a szíve, mert hiszen minden újabb kegyelem csak növeli szenvedését. Az oka ennek világos: minél jobban megismeri Istenének nagyságát, annál inkább érzi, hogy mily messze van tőle; hogy mily soká kell várnia, amíg élvezheti társaságát: s így annál jobban vágyódik utána. Hiszen az természetes, hogy szerelme annál jobban nő, minél jobban belátja, mennyire megérdemli azt az a nagy Isten, az a hatalmas Úr; szerelmével együtt növekedett lassankint ez évek folyamán és fejlődött oly nagy szenvedéssé az a vágy is, amelyről most akarok beszélni. Évekről beszéltem, mert azt a bizonyos személyt tartottam szem előtt, aki mindezen átment, de ebből nem következik, hogy Istennek működése bizonyos időtartamhoz van kötve; egy pillanat alatt is fölemelheti a lelket az itt megbeszélt kegyelmek legmagasabb fokára. Oly hatalmas Ő Szent Felsége, hogy mindent megtehet, amit akar; már pedig Ő sokat akar tenni értünk.
Beszéltem már arról a vágyakozásról, azokról a könnyekről és sóhajokról, azokról a szenvedélyes indulatokról, amelyek gyötrik a lelket. Mindez Isten iránti szeretetünkből fakad és nagy szenvedéssel jár, de azért semmi ahhoz a gyötrelemhez képest, amelyről most akarok beszélni. Az előbbi olyan, mint a kialvó üszök, amely éget ugyan, de azért még elviselhető. Mialatt azonban a lélek így emészti magát s ilyen állapotában eszébe ötlik, vagy pedig egy előtte elejtett szó emlékezteti arra, hogy mily soká is tart az élet: egyszerre csak úgy érzi, mintha valami érthetetlen módon tőrszúrás, vagy pedig tüzes nyíl hatná át a lelkét. Nem mondom, hogy valóban nyíl; akármi legyen is azonban, világosan érthető, hogy nem származhat a mi természetünktől. Nem is mondható tőrszúrásnak - bár ezt a szót is használtam - mert sokkal élesebb fájdalmat okoz, mintsem az tenné; de meg azt hiszem, hogy nem ott érzi az ember, ahol a testi fájdalmakat szokás, hanem sokkal beljebb, a léleknek legmélyén. Odabent azután ez a villámcsapás porrá zúz mindent, ami földi és emberi, s mialatt a hatás tart, a lélek nem képes semmire sem gondolni, ami saját személyére vonatkoznék. Tehetségei abban a pillanatban úgy bilincsbe vannak verve, hogy semmi másra sem képesek, mint arra az egyre, hogy még növeljék fájdalmát.

Nem szeretném, ha ezt túlzásnak vennétek; higgyétek el, hogy inkább innen maradok az igazságon, mert az egészet nem is lehet kimondani. Tényleg úgy van a dolog, hogy a lelki tehetségek elragadtatásban vannak mindarra nézve, ami nem járul hozzá e fájdalom fokozásához. Az értelem például megőrizte teljes elevenségét annak megértésére, mennyire van oka a léleknek azon bánkódnia, hogy távol van Istenétől. Az Úr is hozzájárul a fájdalom fokozásához: a léleknek ugyanis sohasem volt róla tisztább fogalma, mint éppen ilyenkor. Ez azután annyira növeli a szenvedést, hogy az illető nem tudja megállni hangos zokogás nélkül. Akármennyire türelmes legyen is különben s akármennyire hozzá legyen is szokva nagy fájdalmak elviseléséhez: akkor nem tehet magáról, mert ez a kín, mint mondtam, nem a testét kínozza, hanem a lelke legmélyét dúlja fel. Ebből értette meg az illető személy, hogy mennyivel nagyobbak a lelki fájdalmak, mint a testiek. Azt is kinyilatkoztatta neki Isten, hogy a tisztítóhely fájdalmai ilyen természetűek s hogy a lelkek, bár ott nincsenek testükkel egyesülve, sokkal többet szenvednek, mint amennyit itt testükben viseltek el.

Én láttam valakit ebben az állapotban és csakugyan azt hittem, hogy belehal. Ez nem is csoda különben, mert az élet ilyenkor tényleg veszedelemben forog. Bármennyire rövid ideig tartson is ez a gyötrelem, egészen letöri a testet és tartama alatt az érverés annyira gyönge, mintha a lélek már azon a ponton volna, hogy visszamegy Istenhez. Tényleg így van. A test melege annyira megcsappan, a lélek pedig annyira lázban van, hogy kevés híja, hogy abban, a pillanatban nem teljesülnek a vágyai. Testi fájdalmat nem érez, bár, mint mondom, a szervezet annyira legyöngül, hogy utána két-három napig sincs annyi ereje, hogy tollat vegyen a kezébe és sok fájdalmat érez. Azt is hiszem, hogy ismétlődés esetén mindig jobban és jobban megviseli a testet. Hogy az ember nem érez testi fájdalmat, annak oka valószínűleg a léleknek szenvedélyes érzelme lesz, amely nem engedi, hogy a testével törődjék. Úgy van a dolog, mintha valamely testrészünk nagyon erősen fájna: lehet másutt is fájdalmunk, de ilyenkor az utóbbit nem igen érezzük. Ez sokszor megesett velem. Abban a fájdalmas elragadtatásban pedig az ember semmit sem érez s azt hiszem, azt sem érezné, ha darabokra vágnák.

Azt fogjátok mondani, hogy mindez tökéletlenség ama lélek részéről, mert ha csakugyan annyira engedelmes Istennel szemben, akkor miért nem nyugszik meg akaratán? Mindeddig képes volt erre a megadásra s ez tette rá nézve az életet elviselhetővé; most erre nem képes többé, mert az esze felmondta a szolgálatot s nem tud másra gondolni, mint olyan dolgokra, amelyek növelik a fájdalmát. Mit ér neki az élet, mikor távol van egyetlen boldogságától? Végtelenül elhagyatottnak érzi magát, mert a földnek egyetlen egy teremtménye sem képes őt felvidítani: sőt azt hiszem, még az égiek sem volnának erre képesek; csak egy tudná ezt megtenni: Az, akit ő szeret. Minden terhére van. Úgy érzi, mintha elvesztette volna lába alól a talajt: a földön nem tud megnyugodni, az égbe pedig nem lehet felmennie. Égető szomjúság gyötri s nem eresztik oda a vízhez. Tűrhetetlen ez a szomjúság és nem oltható vízzel s ő maga sem kívánná mással oltani, mint azzal, amelyről az Úr a szamariai asszonynak beszélt;[1] ebből pedig nem adnak neki.

Ó Uram Istenem, mennyire megkínzod Te azokat, akik téged szeretnek! De hát hisz ez mind csekélység ahhoz viszonyítva, amivel megjutalmazod őket. Nagyon helyesen van, hogy drágán fizessük meg azt, ami nagyon értékes; s mennyivel inkább megéri a dolog mindezt a szenvedést, ha arról van szó, hogy a lélek megtisztuljon és azután beléphessen a hetedik lelki lakásba, aminthogy a tisztítóhelyen is azért tisztulnak meg a lelkek, hogy bemehessenek a mennyországba. A jutalmához képest annyi ez a szenvedés, mint amennyi egy csöpp víz az óceánhoz viszonyítva. Igaz ugyan, hogy ez a szenvedés és gyötrelem, azt hiszem, nagyobb az összes többi szenvedésnél - pedig az illető személy ugyancsak beszélhet ezekről is, mert sokat szenvedett testileg is, lelkileg is - de azért mindezt semmibe sem veszi, ha azt nézi, hogy mit nyer általa. Azt is érzi a lélek, hogy ez a szenvedés nagyon nagy értékű, úgy hogy ő sohasem érdemelte volna azt meg. De azért ez az érzelem sem könnyíti meg szívét legkevésbé sem; csak annyit ér el vele, hogy szívesen szenved, sőt szenvedne ily módon akár egész életén át, ha Isten úgy akarná; bár ez a szenvedés rosszabb a halálnál, sőt valósággal folytonos meghalás; határozottan az.

Gondoljunk csak azokra a szerencsétlenekre, nővéreim, akik a pokolban vannak. Nincs meg bennük ez a megnyugvás; nincs meg az a vigasztalás és öröm, amit Isten a lélekbe önt; nincs meg az a tudat, hogy ez a szenvedés végeredményben nagy hasznunkra van: s emellett szenvednek és mindig többet szenvednek. Úgy értem, hogy mindig többet szenvednek, ha tekintjük járulékos szenvedéseiket.[2] Ha megfontoljuk, hogy a lélek szenvedései nagyobbak a testieknél; hogy az ő kínjaik összehasonlíthatatlanul fölülmúlják azokat, amelyekről az imént beszéltem; s ha hozzávesszük azt a tudatot, hogy mindörökké fognak tartani: mit tartsunk ezekről a szerencsétlen lelkekről? S vajon érdemes-e csak egy szóra is mindaz, amit e rövid élet folyamán tehetünk, vagy szenvedhetünk, ha annak révén elkerüljük ezt a rettenetes örök gyötrelmet?

Higgyétek el nekem, hogy ha valakinek nincs e téren tapasztalata, lehetetlen megértetni vele, mily fájdalmas dolog a lelki szenvedés és mennyire különbözik a testitől. S mikor az Úr ezt ily módon megmutatja nekünk, azért teszi, hogy belássuk, mekkora hálára vagyunk Őiránta kötelezve, amennyiben, mikor bennünket e szerzetesi életre hívott, reményt nyújtott nekünk arra nézve, hogy megment az örök kárhozattól és megbocsátja bűneinket.
Térjünk vissza ahhoz, amiről beszéltünk, értem a lélekhez, amely oly keservesen szenved. Ez a fájdalom ilyen erős fokban nem tart sokáig: nézetem szerint legfeljebb három vagy négy óra hosszat; de nem is lehetne másképp, mert ha tovább tartana, a gyarló emberi szervezet, hacsak csodát nem tenne vele az Isten, nem volna képes azt elviselni. Egy alkalommal csupán egy negyedóra hosszat tartott, de az illető személy teljesen össze volt törve. Igaz, hogy ebben az esetben a kín oly erővel jött rá, hogy eszméletét vesztette. Beszélgetés folyamán történt és pedig Húsvét utolsó napján, miután az ünnepeket oly lelki szárazságban töltötte, hogy szinte azt se tudta, hogy ünnep van. Nem is kellett neki több, mint hogy egy szót ejtsenek arról, hogy mily soká tart ez az élet.[3] S akkor azután mondjátok neki, hogy álljon ellen! Akárcsak tűzbe vetnék s arra biztatnák, tegye meg, hogy a láng ne égesse!

Nem is olyan érzelem ez, amit el lehetne titkolni. A jelenlevők ugyan nem látnak bele a lélekbe, de azt észreveszik, hogy az illetőnek élete veszedelemben forog. Igaz, hogy némileg jótékonyan hat rá az ő társaságuk, de csak úgy, mint ha árnyak volnának; ilyen színben tűnnek föl előtte akkor az összes földi dolgok.
Arra az esetre, ha ez megtörténnék veletek is, figyeljetek arra, hogy miképpen érvényesül a mi nyomorúságunk és természetes gyarlóságunk még ebben az állapotban is. Sokszor megesik ugyanis, hogy midőn a lélek ebben az állapotban van; midőn, amint említettem, haldoklik azért, mert nem tud meghalni; midőn már úgyszólván semmi sem hiányzik ahhoz, hogy itthagyhassa a testet: valósággal fél és kívánni kezdi, bárcsak csillapulna a fájdalom, nehogy belehaljon. Nagyon természetes, hogy ez a félelem az emberi gyarlóságból ered, mert hiszen másrészről nem csökken benne a vágy és semmi sem tudja megszüntetni gyötrelmét mindaddig, amíg maga az Úr nem vet annak véget. Rendesen valami nagy elragadtatással vagy látomással végződik, amelyben azután az igazi Vigasztaló megvigasztalja és lelket önt belé, hogy éljen tovább, ameddig Ő akarja. Nagyon fájdalmas vértanúság ez, de rendkívül jótékony hatást gyakorol a lélekre; legfőbb hatása az, hogy ezentúl nem fél többé, bármi szenvedés várjon is rá, mert azzal a gyötrelemmel összehasonlítva minden földi szenvedés semmiségnek tűnik föl előtte. Érzi tehát, hogy nagy hasznára volt s azért szeretné, ha sokszor ismétlődnék; e tekintetben azonban semmit sem tehet. Nincs semmiféle eszköz sem, amivel fel lehetne újítani, mindaddig, amíg az Úr újra rá nem küldi. Ebben a pontban éppoly tehetetlen, mint ahogy nem tud neki ellenállni és nem tudja megszüntetni, ha megjött. A világ iránt érzett megvetés is sokkal nagyobb lesz benne, mint azelőtt volt, mert tapasztalta, hogy abban a szenvedésben semmi földi dolog sem volt képes őt megvigasztalni. Sokkal kevésbé ragaszkodik a teremtményekhez, mert látja, hogy csupán a Teremtő képes a lelkét megvigasztalni és kielégíteni. Még jobban fél és óvakodik attól, hogy Őt megbántsa, mert megértette, hogy éppen úgy képes gyötrelmet bocsátani a lélekre, mint boldogságot.

Azt hiszem két dolog van a lelki életnek ez útján, amely életveszéllyel jár. Az egyik ez a fájdalom, amelyről az imént beszéltem - mert ez igazán veszedelembe és pedig nagy veszedelembe sodorja az életet - a másik pedig az a túláradó öröm és boldogság, mely olykor elárasztja a lelket. Ez ugyanis néha olyan óriási erővel lép fel, hogy a lélek nem bírja tovább s már-már csak egy hajszálon függ, hogy elhagyja-e a testet. Az igazat megvallva, ez esetben a halál nagy boldogság volna rá nézve. Ezekből megítélhetitek, nővéreim, vajon volt-e okom azt mondani, hogy ezekhez a dolgokhoz bátorság kell. S ha ezeket a kegyelmeket kérnétek az Úrtól, joggal kérdezhetné tőletek azt, amit Zebedeus két fiától kérdezett,[4] hogy meg tudják-e inni az Ő kelyhét?

Azt hiszem, leányaim, valamennyien azt felelnénk, hogy igen. És helyesen tennénk, mert hiszen Ő Szent Felsége meg adja az erőt annak, akinek szüksége van rá. Ő megvédi a lelket és helytáll érte az üldözések és zaklatások közepette, amint megtette Mária Magdolna érdekében; ha nem is teszi szavakkal, megteszi tettekkel. Végül pedig, még e földi élet folyamán, amint látni fogjátok, egyszerre megadja neki a jutalmat. Legyen mindörökkön áldott és dicsőítsék őt az összes teremtmények. Amen.

_____________________________________
[1] Jn. 4, 10-15.
[2] Az örök kárhozat szenvedései kétfélék. Először a lényeges szenvedés, amelyet Istennek mindörökre való elvesztése okoz; és másodszor a járulékos szenvedések, amilyenek például a tűz-okozta kínok. Ez utóbbiak a felhalmozódás következtében növekednek, amennyiben e jelen kínjaihoz hozzájárul a múlt kínjainak emléke.
[3] 1571-ben, Húsvét utáni kedden Szent Terézia Salamancában tartózkodott, az ottani kármelita-zárdában, s az üdülő órán leányai körében szórakozott, midőn Jézusról nevezett Izabella nővér elénekelt előtte egy kis költeményt; ez utóbbinak tárgya az volt, hogy mily soká tart ez az élet, ez a földi számkivetés. Ekkor esett a Szent ebbe a fájdalmas elragadtatásba; s ez után írta azt a gyönyörű költeményét, amelynek az a refrénje: “Nem tudok meghalni: abba halok bele!”

Tovább...