A lélek fohászai (IV. 1)

1. Úgy érzem, én jó Uram, hogy a lelkem föllélegzik, ha az örök boldogságra gondol, amelyet majd élvezni fog, ha a Te irgalmadból sikerül hozzád jutnia. Előbb azonban szolgálni szeretne neked, s csak azután élvezni azt, amit Te szereztél akkor, amikor neki szolgáltál. Mit tegyek, Uram? Mit tegyek, én Istenem? Ó, milyen későn lobbantak lángra az én vágyaim! Pedig milyen korán kezdtél hívogatni, Uram, s mennyire igyekeztél rábírni, hogy egészen adjam oda magamat neked. Mondhatja-e valaki, Uram, hogy valaha cserbenhagytad a nyomorultat és megvontad segítségedet a koldustól, aki feléd óhajtott közeledni? Van-e határa a Te kegyelmed csodáinak és a Te műveid felséges voltának? Ó én irgalmas Istenem, mily könnyű Neked ezeket most megvalósítanod a Te szolgálódban! Hatalmas vagy Te, nagy Isten! Most fog majd kitűnni, vajon igaza van-e lelkemnek, mikor azt hiszi, hogy mindazt az időt, amelyet elvesztett, Te Uram, egy pillanat alatt vissza tudod neki adni. Talán helytelenül beszélek, mert hiszen azt szokták mondani, hogy az elvesztett időt nem lehet visszaszerezni. Áldott légy, ó, Istenem!

Tovább...

Önéletrajz - XXII. Fejezet

Ha a szemlélődő lelkek biztos úton akarnak haladni, akkor ne igyekezzenek fölkapaszkodni a szemlélődés magasabb fokára, hanem várják meg, amíg az Úr maga emeli fel őket oda. Krisztus Urunknak emberi természete az a közvetítő eszköz, amelynek segélyével az ember feljuthat a legmagasabb szemlélődés színvonalára. Elmondja, hogy e tekintetben ő maga egyszer mekkora tévedésben volt. Ez a fejezet igen tanulságos.


Egy dolgot akarok még mondani, amely nézetem szerint igen fontos, s ha Kegyelmed is jónak találja, óvatosságra fog inteni másokat is, akiknek talán szükségük is van erre a tanácsra. Egyes, a belső imáról szóló könyvek ugyanis azt mondják, hogy bár a lélek a maga erejéből nem képes följutni ennek a szemlélődésnek színvonalára, - lévén az teljesen természetfölötti és kizárólag az Úr műve a lélekben, - azért mindamellett elősegítheti annak elérését. Azt ajánlják tehát neki, hogy mikor már évek hosszú során át haladt a tisztulás útján, s tovább jutva föllépett a megvilágosítás útjára - nem látom be jól, hogy mit jelentsen ez a megvilágosítás, de azt hiszem a haladókat értik alatta[1] - igyekezzék eltávoztatni gondolkodását minden teremtménytől s szellemét alázatosan irányítsa mind magasabbra. Nagyon hangsúlyozzák, hogy szakítaniuk kell minden anyagias ábránddal, s az Istenség szemléletére kell szorítkozniuk. Azt mondják ugyanis, hogy azoknál, akik már ennyire jutottak, még a Krisztus Urunkról mint emberről való elmélkedés is zavarja és akadályozza a tökéletes és tiszta szemlélődést. Azzal érvelnek, amit az Úr mondott erre vonatkozólag apostolainak a Szentlélek jövetelekor, akarom mondani, mikor fölment a mennyekbe.[2] Pedig én azt hiszem, ha már akkor is úgy meg lettek volna győződve arról, hogy Ő igaz Isten és igaz ember, amint hitték ezt a Szentlélek vétele után: az Ő jelenléte nem akadályozta volna őket. Miért nem kellett így beszélni az Ő szent Anyjához: már pedig az csak jobban szerette Őt valamennyi apostolnál! ? Úgy gondolkoznak, hogy a szemlélődés teljesen szellemi dolog lévén, mindaz, ami anyagi, csak zavarja és akadályozza. Szerintük az a fő, hogy az ember beleképzelje magát az Úristenbe, aki minden oldalról körülveszi, s akiben egészen elmerül. Hiszen ezt én is jónak tartom némely esetben; de hogy az ember teljesen eltávolodjék Krisztus Urunktól, hogy az Ő szentséges isteni testét egy sorba helyezze ezzel a mi nyomorúságunkkal és a többi teremtményekkel: nem, ezt a gondolatot nem tudom elviselni![3]
Adja Ő Szent Felsége, hogy képes legyek magamat megérttetni. Én nem akarok ezeknek az íróknak ellent mondani, mert hiszen tudós emberek, értenek a lelki élethez, s tudják, mit beszélnek; de meg azután az Úr igen különböző utakon vezeti a lelkeket. Én nem avatkozom mások dolgába, s most csak azt akarom elmondani, hogy milyen úton vezette az enyémet, s hogy mekkora veszélybe keveredtem, mikor alkalmazkodni akartam ahhoz, amit olvastam. Szívesen elhiszem, hogy ha valaki elérte ugyan az egyesülés fokozatát, de nem haladt annál tovább - jobban mondva, nem voltak még elragadtatásai, látomásai és egyéb ilyen kegyelmei, amelyekben az Úr a lelkeket részesíteni szokta, - az helyeselni fogja az említett nézetet, amint én is tettem. Pedig, ha megmaradtam volna ezen véleményben, azt hiszem sohasem jutottam volna odáig, ahol most vagyok. Nézetem szerint ugyanis ez a vélemény téves. Hiszen lehetséges, hogy én tévedek, de hát, íme, elmondom, hogyan jártam.
Mivelhogy nem volt lelki vezetőm, olvasgattam ezeket a könyveket abban a reményben, hogy lassan-lassan majd csak megértem belőlük a dolgot legalább annyira-amennyire. Később beláttam, hogyha az Úr személyesen nem oktatott volna, a könyvekkel ugyancsak nem sokra mentem volna. Tényleg mindaddig, amíg csak Ő Szent Felsége gyakorlati úton meg nem érttette velem a dolgot, fogalmam sem volt arról, s egyáltalában nem tudtam, hogy mit tegyek. Mikor elkezdtem némi természetfölötti, azaz nyugalmi imában részesülni, igyekeztem eltávolítani magamtól minden anyagi dolognak eszméjét. Arra, hogy följebb emeljem a lelkemet, még gondolni sem mertem, mert rosszaságomnak tudatában vakmerőségnek tartottam volna. Istennek jelenlétét azonban tényleg érezni véltem - aminthogy úgy is van - s igyekeztem összeszedettségben maradni és beléje merülni. Ez az imádság nagy élvezet, s ha az Úristen is elősegíti, sok lelki örömmel jár. Mivel pedig ez a lelki haszon és gyönyörűség szemmel látható, nem láttam okot arra, hogy visszatérjek Krisztus Urunkra mint emberre, sőt, az igazat megvallva, azt hittem, hogy ez csak akadályul szolgálna. Ó én lelkemnek Ura! Ó egyetlen kincsem, keresztre feszített Jézusom! Valahányszor eszembe jut, hogy volt idő, amikor így gondolkoztam, belefájdul a szívem! Úgy érzem, mintha valami nagy árulást követtem volna el! Igaz, hogy jóhiszeműen történt. Hiszen egész életemben olyan gyöngéd áhítattal viseltettem Krisztus Urunk irányában! Mert csak legvégül estem bele ebbe a tévedésbe; értem, a végén annak az időszaknak, amely megelőzte ezt a legutóbbit, tudniillik az Úrtól kapott elragadtatások és látomások kegyelmeit.[4] Ami azt illeti, nagyon rövid ideig vallottam ezt a nézetet, s akkor is, szokásom szerint, minduntalan újra és újra visszatértem ehhez az én jó Uramhoz, élvezni társaságát, különösen, mikor a szentáldozást vettem magamhoz. Mivel pedig nem tudtam az Ő képét olyan mélyen a lelkembe vésni, s magammal hordozni, amint szerettem volna: legalább festett képeit és szobrait nézegettem, s óhajtottam volna a szemeimet soha le nem venni róluk.
Elképzelhető-e az, ó én jó Uram, hogy én képes voltam magammal csak egy órára is elhitetni azt a hallatlan dolgot?! Hogy Te szolgálj nekem akadályul a nagyobb jó felé! De hát honnét kaptam én mindazt a lelki kincset, ha nem Tetőled?! Nem is akarom elhinni, hogy tudatosan követtem volna el ezt a hibát! Ez a gondolat túlságosan fájna! Nem, kétségkívül csakis tudatlanság volt részemről. Azért is, a Te nagy jóságodban, kegyes voltál segíteni rajtam, és küldtél nekem valakit, hogy világosítson föl erről a tévedésemről; később pedig azáltal, hogy - amint majd a továbbiakban el fogom mondani - annyiszor megmutattad magadat nekem. Tetted pedig ezt azért, hogy velem megértessed tévedésem nagyságát, hogy ezt sok más embernek is elmondjam, amint tényleg meg is tettem, végül pedig, hogy most itt leírjam.
Nézetem szerint ez az oka annak is, hogy sok lélek, miután már elérte az egyesülő imának fokát, nem tud tovább haladni, s nem jut igen nagy szellemi szabadsághoz. Két okot tudok, azt hiszem, fölhozni ezen véleményem támogatására. Lehet, hogy semmit sem bizonyítok velük, de amit mondok, azt tapasztalatból tudom. Az én lelkem tényleg igen, rossz állapotban volt, amíg csak az Úr föl nem világosította. A szellemi élvezetek, hogy úgy mondjam, csak nagyon gyéren csurrantak-cseppentek, s ha vége volt a szemlélődésemnek, a nehézségek és kísértések közepette nem támogatott az édes Jézus úgy, amint azóta teszi.
Az egyik ok az, hogy ennek a felfogásnak alapja némi alázatosság-hiány, habár annyira rejtett és leplezett, hogy az ember nem veszi észre. Már pedig kívülem ki lehetne olyan gőgös és nyomorult, hogyha akár egész élete folyamán küszködött is folytonos önsanyargatás, imádság és minden képzelhető üldöztetés közepette, ne tekintené megfelelő és gazdag jutalomnak azt, ha az Úr megengedi neki, hogy Szent Jánossal ott álljon a kereszt lábánál. Nem tudom, van-e még fej az enyémen kívül, amely képes volna azt hinni, hogy ez neki nem elég. Különben is, a helyett, hogy nyertem volna valamit, csak vesztettem minden tekintetben.
Ha az embert a körülmények, vagy betegségek gátolják abban, hogy a mi Urunk kínszenvedéséről elmélkedjék, - ami tényleg megerőltető dolog - vajon ki akadályozhat bennünket abban, hogy mint föltámadottal foglalkozzunk vele. Hiszen olyan közel van hozzánk az Oltáriszentségben, amelyben már meg van dicsőülve. Nem kell tehát mindig abban az állapotban szemlélnünk, amidőn szenvedett és össze volt törve, vértől borítva, kimerülve az úttól; amikor üldözték azok, akikkel jót tett, az apostolok pedig nem hittek többé benne. Mert az való igaz, hogy az ember nem mindig képes akkora szenvedésekről elmélkedni, amilyeneket Ő elviselt. Ellenben itt, mielőtt fölmenne a mennyekbe, tele van dicsőséggel, s erősíti ezeket, s bátorítja azokat. Az Oltáriszentségben pedig állandó társunk, mert csakugyan úgy látszik, hogy nem volt ereje bennünket csak egy pillanatra is elhagyni. Én nekem pedig volt erőm Tőled eltávozni, én jó Uram, azon ürügy alatt, hogy jobban szolgáljak neked! Mert még hagyján, hogy megtettem, amikor még sértegettelek: hiszen akkor még nem ismertelek; de hogy miután megismertelek, képes voltam előnyösebbnek tartani ezt az eljárást!... Milyen rossz útra tévedtem én, Uram! Azt hiszem, teljesen úttalanul bolyongtam volna, ha Te vissza nem vezetsz a helyes útra. Míg ellenben, mikor végre ott láttalak magam mellett, egyszerre úgy éreztem, hogy minden kincs az enyém. Ha valami szenvedésben volt részem, elég volt Reád néznem, amint ott állottál bíráid előtt, hogy könnyű szívvel tudjam elviselni. Ha ilyen jó barát van az oldalunk mellett, ha ilyen hadvezér alatt állunk, aki a szenvedésben mindig az első volt: mindent el tudunk viselni. Ő mindig kész rajtunk segíteni és bennünket támogatni; egy szóval: igazi barátunk.
Az is világos előttem, s azóta teljesen beláttam, hogyha az Úristennek kedvében akarunk járni, s azt óhajtjuk, hogy nagy kegyelmekben részesítsen bennünket, úgy illik és úgy akarja Ő, hogy minden ennek a szentséges emberi természetnek közvetítésével történjék, amelyben Ő Szent Felségének saját szavai szerint gyönyörűsége telik. Számtalan esetben tapasztaltam ezt s az Úr maga is megmondta nekem. Világosan megértettem, hogy ezen a kapun kell belépnünk, ha azt akarjuk, hogy Ő Szent Felsége, az ég uralkodója nagy titkokat közöljön velünk.
Azért is, Uram,[5] Kegyelmed ne keressen más utat, még ha föl is ért volna már a szemlélődés csúcsára; mert ez az út teljesen megbízható. Ez a mi Urunk reánk nézve minden jónak forrása; Ö majd személyesen fogja önt oktatni. Elmélkedjék az Ö életéről: ez a mi legjobb mintaképünk. Kívánhatunk-e jobbat annál, hogy ilyen jó barát legyen az oldalunk mellett, aki nem hagy bennünket cserben, mint a világiak szoktak, ha bajba és szorongatásba jutunk. Boldog az az ember, aki igazán Öt szereti és állandóan oldala mellett marad. Nézzük például azt a dicső Szent Pált, aki, azt mondhatnók, állandóan ajkain hordta Jézus nevét: annyira tele volt vele a szíve. Amióta ezt megértettem, gondosan megfigyeltem néhány más nagy szemlélődő szentnek életét, s azt látom, hogy ők is csak ezen az úton jártak. Bizonyítják ezt Szent Ferencnek sebhelyei; Paduai Szent Antalnak gyöngéd viszonya az isteni gyermekhez. Szent Bernárd gyönyörűségét találta Jézus emberi természetében. Sienai Szent Katalin hasonlóképen, s így voltak vele sokan mások is, amint ezt Kegyelmed jobban tudja nálamnál.
Az a minden anyagitól való eltávozás bizonyára jó lehet, tekintve, hogy annyira okos emberek ajánlják, azonban, nézetem szerint, bizonyára csak igen előrehaladott lelkeknek való, mert, aki nem az, annak - magától értetődik - a Teremtőt a teremtmények révén kell keresni. Különben is minden attól függ, hogy milyen kegyelmekben részesít az Úr egyes lelkeket. Ebbe én nem avatkozom. Én semmi mást nem akartam mondani, mint azt, hogy Krisztus Urunk szentséges emberi természetét nem szabad a többi anyagi dologgal egy sorba helyezni. Ez az a pont, amelyet jól meg kell érteni; bárcsak sikerült volna megmagyaráznom.
Ha az Úristennek úgy tetszik, hogy felfüggessze az összes tehetségeket, - amint ezt a belső imának eddig tárgyalt fokozatainál láttuk, - akkor természetesen még akaratunk ellenére is eltűnik lelki szemeink elől ez a szentséges emberi természet. Ilyenkor el is tűnhetik: ez nem baj. Boldog veszteség ez, amelynek következtében jobban élvezhetjük azt, amit látszólag elvesztünk. A lélek ugyanis ekkor minden erejét arra fordítja, hogy szeresse Azt, akinek megismerésén az értelem annyit fáradozott. Szereti azt, amit nem fogott föl ésszel, és élvezi, amit nem élvezhetne annyira, ha ugyanakkor nem vesztené el önmagát, hogy ily módon, mint mondom, annál többet nyerjen. De hogy mi, a helyett, hogy minden erőnkkel igyekeznénk ezt a szentséges emberi természetet mindig szem előtt tartani - s bárcsak adná az Úr, hogy ezt mindig megtegyük - mondom, hogy e helyett szántszándékkal szorgosan, és állandóan távol tartsuk magunktól: ez az, amit én nem tudok helyeselni. Az ilyen lélek, amint mondani szokás, elveszti lába alól a talajt. Mert akármennyire gondolja is az illető, hogy el van telve Istennel, igazában, nézetem szerint, nincs megfelelő támasza; mert amíg itt élünk és emberek vagyunk, nagy előnyünk, hogy Istent embernek tudjuk és képzeljük. Íme éppen ez az a második hátrány, amelyet említeni akarok. Az első, amelyről beszélni kezdtem, bizonyos hiánya az alázatosságnak, amennyiben a lélek föl akar emelkedni, mielőtt az Úr fölemelné. Nem éri be ilyen értékes elmélkedési tárggyal, s Mária akar lenni, mielőtt, mint Márta, dolgozott volna. Ha az Úr akarja így, még pedig akár mindjárt az első napon, az más: akkor nincs mitől tartani. Ellenben mi csak legyünk tartózkodók, amint azt hiszem, ezt már másutt is ajánlottam. Ez a kis alázatossághiány, bár magában véve olyan semmiségnek látszik, a szemlélődés útján való haladás elé igen nagy akadályt gördíthet.
Visszatérve már most a második pontra, jegyezzük meg, hogy mi nem vagyunk angyalok, hanem testünk van. Oktalanság részünkről, ha, amíg e földön élünk és annyira e földhöz ragadt lények vagyunk, angyalok szerepét akarjuk játszani, amint én tettem. Mert bár a lélek olykor kilép önmagából, gyakran pedig annyira el van telve Istennel, hogy az áhítat fölgerjesztéséhez nincs szüksége teremtett dologra: azért rendes körülmények között az értelem mégis csak rászorul erre a támaszra. Az előbbi állapot még sem állandó, s ügyes-bajos dolgaink, üldöztetések és szenvedések közepette, amidőn az ember nem igen jut elégséges nyugalomhoz, nemkülönben lelki szárazságok idején, nagyon is jól esik nekünk Krisztus Urunknak a barátsága. Benne ugyanis embert látunk, aki fárad és szenved, mint mi. Ez a nekünk való jó barát; s ha az ember egyszer megszokta, nagyon könnyen képes Őt mindig oldala mellett találni.
Mindamellett vannak napok, amikor sem az egyiket, sem a másikat nem tudjuk megtenni. Ezért jó az, amit már mondottam, hogy ne szokjunk hozzá a szellemi örömökhöz, és ne törekedjünk utánuk. Szorítsuk szívünkhöz a keresztet, s azután jöjjön, aminek jönnie kell: ez a fő dolog. A mi Urunk is minden vigasztalástól meg volt fosztva, s teljesen magára volt hagyatva szenvedései közepette: ne távozzunk el tőle legalább mi. Hogy magasabbra emelkedjünk, a tekintetben az Ő szent keze sokkal nagyobb segítségünkre lesz, mint a saját törekvésünk. Majd önként félrevonul Ő, amikor látja, hogy ennek így kell lennie, s amidőn az Úristennek szent tetszése, hogy a lelket, mint mondottam, kiragadja önmagából.
Az Úristen nagy örömmel látja, ha az emberi lélek alázatosan Isten és önmaga közé helyezi közvetítőül az Ő szent Fiát, s annyira szereti Őt, hogy még akkor is, amidőn Ő Szent Felsége maga akarja őt a szemlélődésnek magasabb fokára emelni, mint mondottam, méltatlannak tartja magát erre, s így szól Hozzá Szent Péterrel: „Távozzál tőlem, Uram, mert bűnös ember vagyok.”[6] Ezt én magamon tapasztaltam, s az én lelkemet imigyen vezette az Úr. Mások, mint említettem, bizonyára más ösvényen haladnak. Amit én beláttam, az, hogy a belső imának egész épülete az alázatosság talapzatán nyugszik, s minél mélyebben megalázza magát a lélek a belső imában, annál magasabbra emeli őt az Úristen. Nem emlékszem, hogy csak egyet is kaptam volna Tőle azon nagy kegyelmek közül, amelyekről ezután fogok beszélni, anélkül, hogy előzőleg ne lettem volna teljesen megsemmisülve saját gonoszságom láttára. Sőt maga Ő Szent Felsége segített ez irányban, s olyan részletekre irányította figyelmemet, amelyeket magamtól soha sem tudtam volna fölfedezni.
Nézetem szerint, ha a lélek a maga erejéből igyekszik valamelyest előbbre jutni ebben az egyesülő imában, ha egy pillanatra tud is látszólag eredményt fölmutatni, az hamarjában ismét össze fog omlani, mert nincs szilárd alapja. S hozzá, attól félek, hogy az ilyen soha sem fog igazi szellemi szegénységre szert tenni, mert ez utóbbi abban nyilvánul, hogy az ember nem keres vigasztalást és élvezetet a belső imában - a földi dolgokban természetesen még kevésbé - hanem örömét találja a szenvedésekben, és pedig szeretetből az iránt, aki egész életét azokban töltötte, s abban hogy megőrzi lelki békéjét a szárazságok gyötrelmei közepette. Hiszen igaz, hogy az ember szenved miattuk, de nem annyira, hogy nyugtalankodjék, vagy elcsüggedne, amint teszik egyesek, akik hogy ha nem képesek állandóan dolgozni az értelmükkel[7] , és nem éreznek folytonos áhítatot, mindjárt azt hiszik, hogy minden el van veszve. Mintha bizony az ő fáradságukkal képesek volnának ekkora kincset kiérdemelni. Nem mondom én, hogy ne fejtsenek ki igyekezetet, s ne őrizzék gondosan Isten jelenlétének tudatát: de ha tényleg képtelenek volnának még csak egy jó gondolattal is foglalkozni, - ami, mint mondottam, olykor megtörténik - azért ne essenek mindjárt kétségbe. Haszontalan szolgák vagyunk, mit csodálkoznánk azon, ha semmire sem vagyunk képesek? Ismerjük be inkább saját tehetetlenségünket: ezt akarja az Úr, és azután tegyünk úgy, mint azok a kis szamarak, amelyek a vízemelő kereket hajtják; bár be van kötve szemük, s nem is tudják, mit tesznek, több vizet merítenek, mint a kertész, ha még annyira megerőlteti is magát.
Szabadon kell haladnunk ezen az úton, s az Úristen kezeire hagyatkoznunk. Ha Ő Szent Felsége föl akar bennünket emelni az ő kamarásainak és titkos tanácsosainak rangjára, fogadjuk szívesen ezt a kitüntetést. Ellenkező esetben szolgáljunk alacsony hivatalokban, amint már néhányszor mondtam, s ne tolakodjunk előkelőbb helyre. Istennek gondja mindenre kiterjed és pedig sokkal jobban, mint a miénk; Ő tudja legjobban, hogy ki-ki mire alkalmas. Ha az ember már egyszer odaadta az akaratát Istennek, akkor ne akarjon többé rendelkezni önmagával. Nézetem szerint ez az eljárás itt még sokkal kevésbé engedhető meg, mint a belső imának első fokán, és itt sokkal károsabb is. Ezek itt természetfölötti javak. Ha valakinek rossz hangja van, akármennyit erőlködjék is, nem fog jól énekelni, ellenben ha Isten jó hangot akar neki adni, fölösleges, hogy előzőleg köszörülje a torkát.[8]
Mikor tehát azért imádkozunk, hogy az Úristen folytonosan részesítsen bennünket kegyelmeiben, tegyük ezt mindig Isten akaratán való megnyugvással, de egyúttal bízzunk az Ő bőkezűségében is. Mivel pedig a léleknek meg van engedve, hogy ott tartózkodjék Krisztus Urunk lábainál, maradjon szépen ott, Mária Magdolna példájára. Majd ha eléggé megerősödött, Isten kiviszi onnét a sivatagba.
Azért is, amíg csak Kegyelmed nem talál valakit, akinek e téren nálamnál több tapasztalata van és jobban érti a dolgot, tartsa magát csak ehhez. Ha olyanokra akad, akik éppen csakhogy elkezdték élvezni Istent, s azt hiszik, hogy nagyobb hasznukra van és jobban élveznek, ha maguk is igyekeznek előbbre jutni, ne higgyen nekik. Ó, mennyire ért ahhoz az Úristen, hogy ezen kicsinyes igyekezeteink nélkül is észrevétlenül odalépjen hozzánk, s akármit teszünk is, elragadja a lelkünket, úgy, mint ha egy óriás kapna föl egy szalmaszálat. Itt azután nincs ellenállás! Micsoda gondolat azt hinni, hogy ha Ő röpülésre akar képesíteni egy varangyos békát, akkor majd előbb várni fog, amíg az a nyomorult állat magától fölröppen. Már pedig nézetem szerint, még ennél is nehezebb és lehetetlenebb dolog fölemelni szellemünket, ha Isten nem emeli. Ránehezedik a föld és ezernyi akadály, s így hiába igyekszik röpülni. Mert igaz ugyan, hogy a röpülés jobban megfelel a természetének, mint a varangyénak, de annyira elmerült az iszapban, hogy saját bűne folytán elvesztette ezt a képességét.
Befejezésül még egyet akarok mondani. Valahányszor rágondolunk Jézus Krisztusra, jusson eszünkbe az ő szeretete, amellyel annyi kegyelmet árasztott reánk, nemkülönben az, hogy mekkora szeretetet tanúsított velünk szemben az Úristen, mikor szent Fiában annak ekkora zálogát adta nekünk. A szeretet ugyanis szeretetet szül. S habár a miénk még nagyon is kezdetleges, s mi magunk ugyancsak nyomorultak vagyunk, azért csak tartsuk ezeket a gondolatokat mindig szem előtt, s élesszük magunkban a szeretetet. Mert ha egyszer, az Úrnak kegyelméből, az Ő szeretete belevésődik a szívünkbe, akkor minden könnyűvé lesz reánk nézve. Akkor ez a szeretet hamarjában tetteinkben is érvényesülni fog, a nélkül, hogy ez fáradságunkba kerülne. Adja meg nekünk az Úr kegyelmesen ezt a szeretetet, mert hiszen ő tudja, mekkora szükségünk van reá. Kérem Tőle ezt arra a szeretetre, amellyel irányunkban. viseltetett, és az Ő dicsőséges Fia nevében, aki az Ő szeretetét akkora szenvedés árán bizonyította be. Ámen.
Egy dolgot szeretnék én Kegyelmedtől kérdezni. Hogyan van az, hogy mikor az Úr elkezd valamely lelket ilyen magasztos kegyelmekben részesíteni, mint például abban, hogy a tökéletes szemlélődés állapotába helyezi, amiből természetszerűleg az következnék, hogy ő maga is azonnal teljesen tökéletessé legyen... - igen, tényleg ez következnék, mert aki egyszer ilyen nagy kegyelmet élvezett, annak nem volna szabad többé a földön keresnie örömöket - hogyan van az, mondom, hogy a lélekben létrehozott hatások csak fokozatosan lesznek mind erősebbek és pedig azon mértékben, amint a lélek jobban és jobban emelkedik az elragadtatások színvonalára és hozzászokik ahhoz, hogy ilyen kegyelmekben részesül!? S miért növekszik benne ugyanezen arányban a mindenről való lemondás is? Hiszen az Úr egyetlenegy ilyen látogatásával egyszer s mindenkorra szentté tehetné, a helyett, hogy csak idő folytán tökéletesíti benne az erényeket?! Ezt szeretném én tudni, mert fogalmam sincs róla.[9]
Azt az egyet ellenben igenis tudom, hogy sokkal alacsonyabb fokú az az erő, amelyet az Úr kezdetben önt a lélekbe, amidőn az egész elragadtatás csak egy szempillantásig tart és alig vehető észre máson, mint a hatásain: mint később, amidőn ez a kegyelem már hosszabb tartamú. Sokszor azt hiszem, azon múlik, hogy a lélek nem teszi meg azonnal a szükséges előkészületeket. Ilyenkor az Úr lassan és fokozatosan megneveli; kifejleszti benne az elhatározást és ad hozzá férfias erőt, hogy mindent teljesen lábbal tiporjon. Másoknál, mint például Mária Magdolnánál ezt igen gyorsan érte el. Mindez attól függ, hogy mennyire enged az illető Ő Szent Felségének szabad kezet a lelkében. Mert hiszen olyan nehezen tudjuk elhinni, hogy az Úristen már ebben az életben százat fizet egyért.
Ugyancsak még egy hasonlat is eszembe jutott. Tekintve, hogy végre is teljesen egy és ugyanazon dologban részesülnek a kezdők is, meg a haladók is, ezt a kegyelmet úgy tekinthetjük, mint valami eledelt, amelyből sokan esznek. Már most azok, akik csak egy keveset esznek belőle, csupán csak a jó ízét érzik a szájukban egy kis ideig. Akik többet esznek, azoknál már elősegíti a jó táplálkozást. Míg végre azoknak, akik sokat esznek belőle, életet ad és erőt. Végül pedig megeshetik, hogy annyiszor és annyit eszik az ember ebből az éltető eledelből, hogy már nem is ízlik neki semmiféle más étel. Látja ugyanis, hogy mennyire jót tesz neki, s az ínye is úgy hozzá szokott már ehhez az édességhez, hogy jobban szeretne meghalni, mint hogy egyéb dolgokat kelljen megennie, amelyek csak arra valók, hogy elrontsák azt a jó ízt, amelyet ez a jó táplálék hagyott a szájában.
Hasonlóképen vagyunk szent emberek társaságával is. Ha csak egy napig vagyunk velük, az nem lesz reánk olyan jó hatással, mintha hosszabb ideig maradunk közöttük. Velük való érintkezésünk azonban annyi ideig is tarthat, hogy Isten kegyelméből akár egészen hasonlókká leszünk hozzájuk.
Egyszóval, minden attól függ, hogy mi tetszik az Úrnak, s kit akar ilyesmiben részesíteni. Mindamellett az is igen fontos, hogyha valaki már elkezdi megkapni ezt a kegyelmet, akkor igyekezzék azt, amint illik, megbecsülni és lemondani érette minden másról. Azt is hiszem, hogy Ő Szent Felsége bizonyos értelemben sorra járja az embereket, s próbára teszi őket, hadd tűnjék ki, vajon szeretik-e Őt. Ezen célból megértteti velük, hogy kicsoda Ő, még pedig teszi ezt valami fenséges lelki élvezet révén, amely alkalmas bennük újra éleszteni, - amennyiben kialudt volna - a reánk váró mennyei boldogságba vetett hitet. Mintha csak azt mondaná: „Nézd, íme ez egy csepp a kincseknek amaz óceánjából!” Szóval semmit sem mulaszt el azokkal szemben, akiket szeret. Ha pedig valakinél jó fogadtatásra talál, akkor még többet ad neki, végül pedig önmagát adja oda. Szereti azokat, akik szeretik Őt. S hozzá, mennyire szereti őket! Mennyire jó barátunk! Ó lelkemnek Ura, ki tudná azt szóban kifejezni, hogy mit adsz azoknak, akik reád bízzák magukat, s hogy mennyit vesztenek azok, akik, amikor már ennyire jutottak, nem képesek lemondani önmagukról. Ne engedd, Uram, hogy ilyesmi megtörténjék. Hiszen többet teszel Te mindennél, mikor nem restellsz megszállni egy ilyen nyomorult szállóban, amilyen az én lelkem. Légy áldva érte mindörökké!
Ismételve kérem Kegyelmedet, hogyha ezeket a belső imáról itt kifejtett dolgokat meg akarja beszélni valakivel, arra nézzen, hogy az illető csakugyan lelki életet élő ember legyen. Mert ha valaki csak egyetlenegy utat ismer, vagy pedig fele útján maradt a tökéletességnek, az nem lesz képes a dolgot helyesen megítélni. Azután meg vannak egyesek, akiket az Úr mindjárt kezdettől fogva nagyon is magas úton vezet; s az ilyenek hajlandók azt hinni, hogy mások is haladhatnak ilyen módon, s hogy azoknak is abba kell hagyniuk az értelemmel való elmélkedést és le kell mondaniuk az anyagi közvetítő fogalmakról. Az eredmény az, hogy kiszáradnak, mint egy darab fa. Mások pedig alig hogy némi kis nyugalmi imában részesültek, máris azt hiszik, hogy azonnal följebb kell jutniuk, s a helyett, hogy előre haladnának, visszasüllyednek. Amint mondottam, mindenben szükség van tapasztalatra és okosságra. Adja meg azt nekünk a mi jóságos Urunk.

_________________________________

[1] Tényleg sokkal helyesebb a díszítés, t. i. az erényekkel való díszítés útjáról beszélni, aminthogy a középkorban a kéziratok illuminálásán azoknak rajzzal és festéssel való díszítését értették.

[2] „Előnyösebb reátok nézve, ha én elmegyek.” Ján. 16, 7.

[3] Hangsúlyozza ebben a fejezetben, hogy Krisztus Urunk, mint ember, a lehető legüdvösebb tárgya a mi elmélkedésünknek, teszi pedig ezt azok ellenében, akik azt tanították, hogy ha az ember egyszer feljutott a szemlélődő ima egy bizonyos magaslatára, akkor jobban teszi, ha elvonatkozik minden anyagi dologtól, legyen az akár olyan szent is, mint a megtestesült Igének emberi természete. A szentanyának ez a remek és érdekfeszítő értekezése egyike a legszebb fejezeteknek összes műveiben. Fölösleges mondanunk, hogy az utókor összes aszkétikus írói neki adtak igazat, s napjainkban senkinek sem jutna eszébe kétségbe vonni itt előadott tanításának helyességét.

[4] Szent Teréziánál a látomások, eltekintve az 1540-itől, 1557-ben, az elragadtatások pedig 1558-ban kezdődnek.

[5] Ez a megtisztelő megszólítás, hogy: Uram és Kegyelmed, Szent Terézia gyóntatójának, De Tolédo Garcia atyának szól, aki az albai hercegi családnak volt ivadéka. Ma úgy mondanók, hogy Méltóságos Uram! vagy Kegyelmes Uram!

[6] Luk. 5, 8.

[7] Tudniillik elmélkedni.

[8] Szent Teréziának rendes körülmények között rossz hangja volt, ellenben nagy ünnepeken elragadóan bájos hangon tudta énekelni a zsolozsmát. Ez a csodás hangváltozása ismeretes volt kortársai előtt. Nincs kizárva, hogy itt erre céloz.

[9] A szentanyának ezen érdekes nehézségét a következőképen oldhatjuk meg. Az Úristen számos alkalommal önt lelkünkbe erényeket, és pedig a három isteni erényt: a hitet, a reményt és a szeretetet, nemkülönben a négy sarkalatos erényt: az erősséget, okosságot, igazságot és a mértéktartást, továbbá az ez utóbbiakból folyó minden olyan erényt, amelyre adott körülményeink között szükségünk van. Teszi ezt először a keresztségben, továbbá minden szentség fölvételénél is, akár újra adja meg a megszentelő kegyelmet, akár csak növeli azt. Mindamellett egyik sem tesz bennünket egyszerre tökéletesekké, nem pedig először azért, mert ezeket a belénk öntött erényeket folytonos gyakorlat által kell a magunkévá tennünk, s mintegy újra megszereznünk. A gyermek izmokkal jön a világra, de járni azért úgy kell megtanulnia a maga emberségéből. Másodszor pedig az erények beöntése nem küszöböli ki a velük ellenkező és a gyakorlatukat akadályozó rossz hajlamokat. Ezeket csakis az erénygyakorlat képes leküzdeni. Akár velünk született, akár bűneink által szerzett rossz hajlamokról legyen szó, azoktól csakis keserves küzdelem árán szabadulhatunk meg. Már pedig az ember csak akkor tökéletes, ha ezeket a rossz hajlamokat legalább is nagyjából kiirtotta. Ha a kocsinak fékje annyira meg van szorítva, hogy a kerék éppen csak hogy még forogni tud, erős lovak sem fogják ügetve húzni. Ha azonban nem engednek és addig vonszolják, míg a fék elkopik, akkor akár vágtatni is tudnak vele. A kocsi a lélek, a lovak az erények, a fék a rossz hajlamok ebben a hasonlatban. Már most az erényeknek ez a megszentelő kegyelemmel való együttes beöntése, illetve növelése, nézetem szerint, teljesen hasonló ahhoz az állapothoz, amelyet az elragadtatás hagy maga után a lélekben A kettő között csak fokozati különbség van, t. i. az utóbbi sokkal intenzívebb. Magyarázatunk tehát megfelel Szent Terézia nehézségére is.


Tovább...

Önéletrajz - XXI. Fejzet

Folytatja és bevégzi a belső ima ezen utóbbi fokának tárgyalását. Elmondja, mennyire nehezére esik az ilyen léleknek újra visszatérnie a világi dolgok közé, s hogy mily világosan mutatja meg neki az Úr a világ csalfaságát. Hasznos oktatást foglal magában.


Hogy bevégezzem, amiről beszéltem, azt akarom még mondani, hogy a léleknek beleegyezésére itt semmi szükség nincsen. Ez a beleegyezés úgyis megvan. A lélek tudja ezt, hiszen önként bízta magát az Úr kezére; az Úr előtt pedig szintén nem titok, mert ő mindent tud. Ez nem úgy van, mint idelent, ahol az egész élet csupa rászedés és kétszínűség, ahol, amikor azt hiszed, hogy már megszerezted valakinek a barátságát, mert az illető úgy mutatja: akkor veszed észre, hogy hazugság az egész. Igazán élni sem érdemes már ennyi ármánykodás közepette! Hát még hogy ha valami kis érdek-összeütközés forog fenn!
Boldog az a lélek, akivel az Úr megérttette az igazságot. Micsoda kiváló állapot volna ez a királyok számára! Mennyivel jobb volna, ha erre törekednének, mint arra, hogy kiterjesszék birodalmuk határait! Milyen méltányosság uralkodnék országukban! Mennyi bajtól menekülnének meg a jövőben, s mennyit kerültek volna el a múltban! Itt az ember már szívesen kockáztatja életét és becsületét az Úristenért! Mekkora kincs volna ez a királyok számára, akiket vezető állásuk mindenkinél jobban kötelez arra, hogy szem előtt tartsák Isten dicsőségét! Készek volnának ezer országot elveszteni, ha azáltal csak egy lépéssel is előbbre tudnák vinni a hit terjedését, vagy az eretnekek megtérését! S igazuk volna; hiszen sokkal nagyobb haszonnal járna reájuk nézve annak az országnak megszerzése, amelynek soha sem szakad vége; s ha a lélek csak egy cseppet ízlelt meg ezen ország vizéből, utálatosnak tűnik föl előtte minden földi dolog. Hát még ha egészen elmerül benne?! Mit érez akkor?!
Ó Uram! Bárcsak a Te jóvoltodból olyan helyzetben volnék, hogy mindezt fennhangon hirdethetném (aminthogy sokan megteszik, akik erre nálamnál alkalmasabbak). Igaz ugyan, hogy úgy sem hinnék el, de legalább könnyebb volna a lelkemnek. Azt hiszem, szívesen adnám oda az életemet, csak hogy egyet is megérttessek ezen igazságok közül. Persze, hogy azután tényleg mit csinálnék, azt én már nem tudom: mert én bennem nem lehet megbízni. De bármennyire nyomorult legyek is, úgy emészt olykor a vágy, mindezt megmondani az uralkodóknak, hogy egészen oda vagyok tőle.
Tehetetlenségem tudatában, hozzad fordulok, én jó Uram, s kérlek, hogy segíts mindezen. Jól tudod, mily szívesen lemondanék a királyok javára mindazon kegyelmekről, amelyekkel elárasztottál, föltéve, hogy nélkülük is elkerülhetném megbántásodat. Mert tudom, hogy akkor nem volna lehetséges szemet hunyniuk olyan dolgok felett, amilyeneket most elnéznek, s ez óriási áldás volna az országra. Ó Istenem, ha már annyira kitünteted őket a földön, értesd meg velük, hogy milyen kötelességek nehezülnek vállaikra. Hiszen még azt is hallottam, hogy ha valamelyiket kihívod ebből az árnyékvilágból, ezt az égen bizonyos tünemények jelzik. Igazán, ha ezt elgondolom, elfog a meghatottság. Mert hiszen még ezáltal is azt akarod tudtunkra adni, én Királyom, hogy mennyire kötelesek Téged életükben utánozni, tekintve, hogy halálukat, éppen úgy, mint egykor a Tiedet, égi jelek kísérik.
Talán nagyon is vakmerően beszélek. Tépje össze, Kegyelmed, ha kifogásolja ezt a hangot, de higgye el, hogy a királyok színe előtt még bátrabban beszélnék, ha megtehetném, s ha volna remény arra, hogy náluk hitelre találok. Hiszen igen sokat imádkozom értük Istenhez, s úgy szeretném, ha volna látszatja. Végre is, ha csak arról volna szó, hogy az életemet tegyem ki veszedelemnek, az ugyan nem számítana; mert hiszen hányszor szeretnék tőle amúgy is megszabadulni, de meg mily csekély értéket tennék kockára, olyan nagy nyereség reményében. Mert ugyan kinek volna kedve élni, látva azt a nagy tévelygést és vakságot, amelyben el vagyunk merülve.[1]
Ha a lélek egyszer idáig jutott, akkor már nemcsak istenes vágyakkal van eltelve, hanem Ő Szent Felsége erőt is ad hogy azokat tettekre váltsa. Nem képzelhető hogy valami alkalom kínálkozzék Isten szolgálatára anélkül, hogy ő azonnal föl ne használja; s mégis azt hiszi, hogy semmit sem tesz, mert teljesen belátja, mennyire semmi minden, kivéve, ha valamit Isten kedvére tehetünk. Csak az a baj, hogy az ilyen magamforma haszontalan lénynek ugyancsak kevés alkalma nyílik erre.
Ó én édes Mindenem! Add kegyelmesen, hogy eljöjjön végre valahára annak ideje, amikor én majd visszafizethetek neked legalább egy fillért abból az óriási összegből, amellyel Neked tartozom! Légy oly kegyes, én jó Uram, s méltóztassál úgy rendezni a dolgok folyását, hogy ez a Te szolgálód egyszer már tehessen Neked valami kis szolgálatot! Mások is voltak nők, s mégis hősies tetteket vittek végbe a Te irántad való szeretetből! Én ellenben csak fecsegni tudok, s azért nem alkalmazol engem, Istenem, ott, ahol tettekre van szükség. Egész életem szószaporításban és vágyódásban merül ki, ahelyett, hogy szolgálnék Neked. S még erre sem igen érek rá: talán azért, mert még ezt is rosszul csinálnám! Ó kincseknek Kincse, én Jézusom! erősítsd és neveld meg először az én lelkemet, s azután intézd hamarjában úgy a dolgot, hogy tehessek ]Érted valamit, mert ezt már nincs ember, aki tovább tudná elviselni, tudniillik, hogy annyit kapjon és semmit se fizessen érte. Akármibe kerüljön is, Uram, ne engedd, hogy ilyen üres kézzel járjak előtted, mert úgy illik, hogy a jutalmat a tetteknek megfelelően mérd ki. Ez az én életem; ez a becsületem, ez az akaratom! Mindent odaadtam Neked; Tied vagyok egészen; tégy velem tetszésed szerint. Hiszen belátom én azt, én jó Uram, hogy mily kevésre vagyok képes; de tekintve, hogy följuttattál ennek az őrtoronynak a tetejére, ahonnét igazságok láthatók: mindent végre tudok hajtani, föltéve, hogy Te nem hagysz cserben. Mert ha Te csak egy pillanatra is eltávozol tőlem, azonnal odajutok, ahol voltam, tudniillik a pokolba.
Ó micsoda gyötrelem arra a lélekre, amely ezen a ponton látja magát, mikor újra kénytelen érintkezni az emberekkel; mikor újra végig kell néznie és szemlélnie ennek az életnek nyomorúságos bohózatát; és erre a testre kell vesztegetnie idejét s ennie és aludnia! Mindez agyonuntatja! Nem tudja, hogyan meneküljön, mert hiszen azt látja, hogy bilincsekben, börtönben sínylődik. Ilyenkor érzi amúgy igazában, hogy mennyire rabjai vagyunk saját testünknek; s hogy milyen nyomorúság az életünk. Belátja, mennyire igaza volt Szent Pálnak, mikor azért könyörgött az Úrhoz, hogy mentse meg tőle.[2] Vele együtt kiált Istenhez és könyörög szabadságért. Másutt is említettem ezt, azonban itt ez az epedés néha olyan heves, hogy a lélek, mivel nem mentik ki, - úgy látszik - mintha már-már ki akarna szökni a testből, s maga igyekeznék visszaszerezni a szabadságát. Úgy érzi magát, mintha el volna adva, idegen földön, s ami legjobban fáj neki, az az, hogy oly kevesen panaszkodnak vele együtt, s oly kevesen kérik, amit ő kér, hanem ellenkezőleg, az emberek legnagyobb része élni kíván. Ó, ha nem ragaszkodnánk semmihez, s nem találnók örömünket egyetlen földi dologban sem: mennyire fájna nekünk, hogy Isten látása nélkül kell tovább élnünk! S az a vágy, hogy végre valahára élvezhessük az igazi életet, mennyire mérsékelné a haláltól való félelmünket!
Elgondolkozom néha a fölött, hogy ha egy ilyen magamfajta teremtés, akiben olyan lanyha a szeretet, s akinek örök üdvössége annyira bizonytalan - mert hiszen tetteim nem érdemelték azt ki - csupán azért, mert az Úr ilyen világot gyújtott a lelkében, annyira sínyli ennek a száműzetésnek súlyát: vajon mit érezhettek akkor a szentek?! Mit szenvedhetett egy Szent Pál?! - egy Mária Magdolna és más hasonlók, akikben oly hevesen lobogott az isteni szeretetnek lángja?! Ezeknek az élete bizonyára állandó vértanúság volt. Az egyetlen, ami nekem némi könnyebbülést szerez és kissé megvigasztal, az, ha olyan emberekkel akadok össze, akiket hasonló vágyak emésztenek, s ha kibeszélhetem magam velük. Értem, olyanokkal, akikben a vágyak tettekkel párosulnak. Mert vannak ám olyanok is, akik azt hiszik, sőt hangosan vallják magukról, hogy lemondtak a világról - s így is kellene a dolognak lennie, mert hiszen ezt az állásuk is megköveteli, s már sok esztendeje annak, hogy ráléptek a tökéletesség útjára... Azonban az ilyen lélek messziről észreveszi, hogy kik azok, akik csak szóval mondtak le, s kik váltották be tettekkel szavukat. Világosan látja ugyanis, mily keveset haladtak az előbbiek, és mily sokat az utóbbiak. Különben is, ha az embernek egy kis tapasztalata van, ezt igen könnyen észreveszi.
Az eddigiekben tehát elmondtam, hogy milyen hatásuk van a lélekre az elragadtatásoknak, ha az Úristentől származnak. Az is igaz, természetesen, hogy ezekben a dolgokban fokozati különbségek vannak. Kezdetben például, bár ugyanezeket a hatásokat eredményezik, mivel még nem érvényesültek cselekedetekben, nem látszanak meg annyira az illetőn. Tökéletessége is fokozatosan nő, s arra igyekszik, hogy a pókhálók még az emlékezetéből is kivesszenek: már pedig ehhez némi időre van szükség. S mialatt mind jobban növekszik a lélekben a szeretet és alázatosság, annál erősebben illatoznak benne az erények virágai, úgy a saját, mint mások gyönyörűségére. Az is igaz azonban, hogy egyetlen egy ilyen elragadtatás tartama alatt az Úr akkora munkát tud a lélekben végezni, hogy annak igen kevés tennivalója marad a tökéletesség elnyerésére. Mert azt ember nem képes elhinni, hacsak nem tapasztalta, hogy mit ad az Úr a léleknek. Nézetem szerint nincs olyan emberi erőfeszítés, amivel ezt el lehetne érni. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy ha valaki Isten kegyelmének segélyével évek hosszú során át megteszi a magáét, úgy, amint azt ajánlják azok, akik könyveket írtak az imádságról kezdők és haladók számára: nem mondom, hogy az olyan keserves munka árán ne lenne képes eljutni a tökéletességre s a mindenről való lemondásra. Csakhogy nem éri el ilyen gyorsan, mint ahogy itt csinálja meg a dolgot az Úr; amennyiben minden közreműködésünk nélkül teljesen elszakítja a lelket a földtől, s úrrá teszi minden fölött, ami azon található. S hozzá megteszi ezt még akkor is, ha annak a léleknek nincs több érdeme, mint amennyi az enyémnek volt! Ennél nagyobbat nem mondhatok, mert bizony az enyémen úgyszólván semmi jó sem akadt.
Hogy miért tesz így Ő Szent Felsége?! Hát egyszerűen azért, mert így akarja; s mert Ő úgy cselekszik, amint szent tetszése tartja. Ha a lélekben nincs meg a megfelelő készület, előkészíti Ő maga, hogy képes legyen ama kincset befogadni, amelyet Ő Szent Felsége akar neki adni. Szóval nem mindig adja azért, mert az illető rászolgált azzal, hogy jól művelte a kertjét - bár az is igaz, hogy aki ezt a munkát jól végzi s gyakorolja a lemondást, azt nem bocsátja el üres kézzel - hanem azért, mert néha éppen a legrosszabb talajon akarja megmutatni csodás hatalmát, s mint mondom, azt akarja minden jóra képessé tenni. Ilyenkor az a lélek bizonyos tekintetben, mondhatnám, már nem is képes újra visszaesni előbbi szokásos bűneibe.
Értelme annyira hozzászokott az igazi igazságnak felfogásához, hogy minden egyéb kisgyerek-játéknak tűnik föl előtte. Nagyokat nevet néha önmagában, mikor azt látja, hogy komoly és imádságos emberek, s hozzá szerzetesek olyan főbenjáró dolognak tekintenek egyes kicsinyes rangkérdéseket, amelyeknek ő már messze föléjük emelkedett. Azt mondják, hogy ezt az okosság követeli meg és az állásuk méltósága, s hogy ily módon nagyobb hasznára vannak a köznek. Nagyon jól tudja az a lélek, hogyha Isten szeretete elfeledtetné velük állásuk méltóságát, többet használnának nélküle egy nap alatt, mint így, vele, tíz esztendő folyamán.
Az ilyen léleknek élete tele van szenvedéssel és keresztekkel, azonban másrészt nagy léptekkel halad előre. Akik ismerik, azt hiszik, hogy már elérte a tökéletesség tetőfokát, s íme rövid idő múlva megint magasabbra jutott, mert az Úristen folyton újabb kegyelmekkel árasztja el. Mert hiszen ez a lélek az Övé; Ő vállalta magára a gondozását, s azért folyton világít neki. Úgy látszik, állandóan ott van az oldala mellett, s úgy vigyáz reá, nehogy bűnbe essék. Folyton dédelgeti és biztatja, hogy szolgáljon Neki. Mikor az én lelkem ennyire jutott, s Isten részéről ebben a nagy kegyelemben részesült, egyszerre megszűntek összes bajaim, amennyiben az Úr erőt adott arra, hogy lerázzam őket. Ha bűnre vezető alkalmaknak voltam kitéve; ha olyan emberekkel érintkeztem, akikkel azelőtt világias módon szórakoztam: mintha csak köztük sem lettem volna, annyira nem voltak már többé hatással rám. Sőt mi több, határozottan hasznomra vált az, ami azelőtt bűnbe szokott sodorni. Minden csak arra szolgált, hogy annál jobban megismerjem és megszeressem Istent; hogy belássam, mennyivel tartozom neki; hogy sirassam múltamat. Világosan beláttam, hogy ebben nekem nincs részem, s hogy ezt a változást nem a magam igyekezetének köszönhetem. Hiszen ehhez még az idő is kevés lett volna. Ő Szent Felsége adta meg nekem hozzá az erőt, még pedig pusztán az Ő jóságából. Azóta, hogy az Úr elkezdett engem ezen elragadtatások kegyelmében részesíteni, ez az erő folyton növekvőben volt bennem mind a mai napig s az ő végtelen jóságában kezemnél fogva tartott, hogy vissza ne essem. Én azt hiszem, aminthogy tényleg úgy is van, hogy én a magam részéről nem teszek semmit, s világosan látom, hogy ez az Úrnak a műve.
Az a lélek, amelynek az Úr megadja ezeket a kegyelmeket, amennyiben alázatosan és óvatosan halad, s mindig szem előtt tartja, hogy az Úr teszi mindezt vele, s magától semmire sem képes, nézetem szerint közéje keveredhetik akármilyen embereknek, még ha a legvilágiasabbak, vagy a legromlottabbak volnának is: nem lesznek reá rossz hatással és nem fogják megingatni egy cseppet sem. Sőt ellenkezőleg, mint mondom, jó befolyást fognak reá gyakorolni, s alkalmul szolgálnak neki arra, hogy nagy lelki hasznot merítsen a találkozásból. Az ilyen már azon erős lelkek közé tartozik, akiket az Úr kiválaszt arra, hogy másoknak lelki üdvét mozdítsák elő; csakhogy persze ezt az erőt nem önmagukból merítik.
Ha az Úr egyszer egy lelket idáig juttatott, lassan-lassan nagy titkokat közöl vele. Ezen elragadtatások folyamán történnek az igazi kinyilatkoztatások, a nagy kegyelmek és látomások. Mindez arra szolgál, hogy megalázza és megerősítse a lelket; s mind jobban növelje benne a megvetést ezen világ dolgai iránt, és világos fogalmat adjon neki ama nagy jutalomról, amelyet az Úr az ő hívei számára tartogat. Adja Ő Szent Felsége, hogy az a végtelen bőkezűség, amelyet velem, nyomorult bűnössel szemben gyakorolt, legalább némileg buzdítsa és lelkesítse e sorok olvasóit arra, hogy Isten kedvéért mindenről lemondjanak. Mert hiszen oly nagylelkűen fizet Ő Szent Felsége, hogy már ezen élet folyamán is világosan látható, mekkora jutalomban részesülnek és mily előnyös helyzetben vannak az ő szolgái. Hát még mi lesz a másvilágon?!

_________________________________

[1] Hogy ebben a korban csakugyan a fejével játszott, aki szabadon mert beszélni az uralkodóval, arra úgyszólván minden nemzet történelméből lehetne példát felhozni; az meg közismert dolog, hogy II. Fülöp volt legkevésbé az az ember, akivel tanácsos lett volna komázni. Csakhogy Szent Terézia csak az Úristentől félt, s még annak sem a haragjától, hanem csakis a megbántásától, egyéb félelmet pedig még híréből sem ismert. II. Fülöp nővére, Janka hercegnő, bizalmas barátnője volt Szent Teréziának, s bizonyára az ő keze benne volt a következő dologban: 1509-ben a király, hogy, hogy nem, megtántorodott annak a szigorú erényességnek útján, amelyről egyébként sohasem szokott letérni. Nem tudni biztosan, mi volt a dolog, de elég az hozzá, botrány volt készülőben. A szentanya a nevezett év márciusának 23-án éppen Madridban volt s értesülve a dologról, levelet írt a királynak, amelyben erősen a lelkére beszélt. Többek között a következő kitétel fordult benne elő: „Emlékezzék meg arról, Felséges Uram, hogy Saul is királlyá volt kenve, s azért az Úristen mégis eltaszította.” II. Fülöp elolvasta a levelet, s arcán vésztjósló kifejezés jelent meg, „Nem láthatnám én ezt a nőt?!” - kérdezte hidegen. Azonnal keresésére indultak, azonban Szent Terézia jó barátainak volt gondjuk arra, hogy a király küldöttei ne találják őt többé Madridban. Kár! Fülöp autokrata volt ugyan, de alapjában nemes lélek, s akármennyire föl volt is indulva, Szent Terézia személyes varázsának nem tudott volna ellenállni. Igaz ugyan, hogy a levél is megtette a hatását: a király észbekapott, s a botrány el volt hárítva; azonban a történelem egy bájos jelenettel lett szegényebb azáltal, hogy elmaradt Szent Terézia és II. Fülöp király találkozása.

[2] „Én szerencsétlen! Ki fog engem végre valahára megszabadítani ettől a halálhozó testtől?” Róm. 7, 24.


Tovább...

Önéletrajz - XX. Fejezet

Fejtegeti, hogy mi a különbség az egyesülés és az elragadtatás között. Megmagyarázza, hogy mi az elragadtatás, és mond egyet-mást arról, hogy mit élvez a lélek, ha az Úr, az Ő jóságában, elragadtatást bocsát reá. Beszél ennek hatásairól.


Szeretném megmagyarázni, Isten segítségével, hogy miben különbözik az egyesülés, az elragadtatástól, vagy fölemeléstől, vagy a szellem röptétől, vagy az önkívülettől - mert ez mind egy és ugyanazon dolog. Azt akarom mondani. hogy ezek a különböző nevek ugyanazt a dolgot jelzik; tudniillik azt, amelyet extázis-nak is szokás nevezni. Ez az állapot nagyon fölülmúlja az egyesülést; sokkal nagyobbak a hatásai és egyéb sajátos működései. Mert igaz, hogy nem más, mint egyesülés úgy az eleje, mint a közepe és a vége s egyesülést hoz létre a lélek belsejében, csakhogy ez az egyesülés sokkal nagyobb fokban van meg benne, s azért nagyobb belső és külső hatásokkal jár. Magyarázza meg ezt az Úr, amint tette az eddigiekkel; mert az biztos, ha Ő Szent Felsége nem sugallta volna nekem, hogy miként lehet ezekről a dolgokról valamit beszélni, én egy szót sem tudtam volna róluk mondani.
Képzeljük tehát, hogy ez az utolsó víz, amelyről az imént beszéltünk, olyan bőségesen árad, mintha Ő Szent Felségének felhője egészen leereszkedett volna hozzánk. Legalább is, ha nem tudnók, hogy ez a földi élet folyamán nem lehetséges; azt hihetnők, hogy így van a dolog. Mikor pedig mi, erőnktől telhetőleg igyekszünk ezt a nagy jótéteményt meghálálni, az Úr magához vonzza a lelket, úgy amint a felhő vonzza magához a földi párákat, s egészen kiragadja azt önmagából. (Én legalább úgy hallottam, hogy a felhők vonzzák a kigőzölgéseket vagy talán a nap.) A felhő azután fölemelkedik az égbe; magával viszi a lelket, s elkezdi neki mutogatni azt a királyságot, amelyet számára tartogat. Nem tudom találó-e ez a hasonlat, de annyi bizonyos, hogy a dolog így történik.
Ezeknél az elragadtatásoknál úgy látszik, mintha a lélek nem éltetné többé a testet. Azért is annak természetes melege szembeszökő módon csökken; a test mind jobban és jobban kihűl, de mindez kimondhatatlan édességgel és élvezettel jár. Az ellenállás itt ki van zárva. Az egyesülés alkalmával még a saját földünkön vagyunk, s bár megerőltetésbe kerül, az ember majdnem mindig megakadályoz hatja. Itt legtöbbször minden hiábavaló; sőt olykor, amidőn az ember legkevésbé van rá elkészülve, s mielőtt bármit is tehetne, rendkívül heves és erős rohamban jön rá, s egyszerre csak azt érzi és látja, hogy ez a nagy felhő, vagy ez a hatalmas sasmadár fölkapja és viszi a szárnyain.
Ismétlem, az ember tudja és érzi, hogy viszik, csak azt nem tudja: hová! Mert bár a dolog élvezetes, kezdetben a mi gyarló természetünkben félelmet okoz. Itt határozott és bátor lélekre van szükség, - sokkal inkább, mint az előbb említett dolgoknál - s el kell szánva lenni mindenre: jöjjön, aminek jönnie kell. Az ember bízza magát Isten kezére, s menjen jó kedvvel oda, ahová viszik. Mert hiszen viszik, akár akarja, akár nem; még pedig ellenállhatatlan erővel. Én magam sokszor szeretnék ellenállni, s megfeszítem minden erőmet, különösen olyankor, ha mások jelenlétében jön rám; de sokszor olyankor is, ha egyedül vagyok ugyan, de attól félek, hogy a dolog nem Istentől való. Néha sikerült annyira-amennyire, de utána egészen össze voltam törve. Úgy ki voltam merülve, mintha valami hatalmas óriás ellen küzdöttem volna. Máskor ellenben semmit sem tudtam elérni, s elragadta a lelkemet, s rendesen még a fejemet is fölrántotta, anélkül, hogy vissza tudtam volna tartani; néha pedig az egész testemet is, úgyhogy fölemelkedett a földről. Ez utóbbi dolog ritkán történt. Egyszer ugyanis éppen mindnyájan együtt voltunk a kóruson s a szentáldozáshoz járultunk, térden állva, s ekkor esett meg velem. Nekem nagyon fájt, mert mégis csak rendkívüli dolognak látszott s nagy föltünést keltett. Ez mostanában történt, amióta perjelnő vagyok, s így megtiltottam a nővéreknek, hogy szóljanak róla.[1] Egy más alkalommal pedig, amint észrevettem, hogy az Úr ilyesmit akar velem tenni, lefeküdtem a földre, s a nővérek is odasiettek, hogy lefogjanak, s mégis észrevehető volt ez a fölemelkedés. Hozzá ez éppen a védőszentünk ünnepén történt, a szentbeszéd alatt, számos előkelő úrinő jelenlétében. Esedezve kértem az Urat, ne adjon nekem több olyan kegyelmet, amely külsőleg is meglátszik. Én ugyanis már egészen belefáradtam abba a folytonos aggódásba. Már pedig ezt a kegyelmet Ő Szent Felsége nem küldhette rám a nélkül, hogy mások észre ne vegyék. Végre volt olyan kegyes meghallgatni engem, úgyhogy azóta nem volt többé elragadtatásom. Igaz, hogy ennek még nem múlt sok ideje.[2]
Mikor ellent akartam állni, lábaim alatt valami hihetetlen nagy erőnek működését éreztem, amely mintha el akart volna vinni magával. Nem is tudom, mihez hasonlítsam, mert ez sokkal hevesebb módon történt, mint a többi lelki tünemények, úgyhogy utána egészen össze voltam törve. Mert nagy küzdelem ám ez, s ha az Úr nem akar engedni, úgy sem sokat ér; mert nincs hatalom, amely az Ő hatalmának ellent tudna állni. Más esetekben olyan kegyes az Úr, s előbb értésünkre adja, hogy hajlandó nekünk megadni ezt a kegyelmet; s ha ilyenkor az ember alázatosságból ellene szegül, akkor ugyanaz a hatás marad a lélekben, mintha teljesen beleegyezett volna.
Ezek a hatások igen nagyok. Először is megértjük ebből az Úrnak végtelen hatalmát; mert hiszen be kell látnunk, hogy az ő akaratával szemben nem vagyunk képesek még testünket és lelkünket sem visszatartani; nem vagyunk többé urai még ezeknek sem. Kénytelen-kelletlen el kell ismernünk létezését egy felsőbb hatalomnak, amelytől ezeket a kegyelmeket kapjuk, s meg kell vallanunk, hogy önmagunktól semmire, de semmire sem vagyunk képesek. Ez pedig mélységes alázatot kelt az emberben. Azt is meg kell vallanom, hogy ez a kegyelem mindig félelmet keltett bennem, s különösen kezdetben igen nagyot. Mert nem csekélység, mikor az ember egyszerre csak azon veszi magát észre, hogy fölkapják a földről, s hogy a szelleme magával ragadja a testét! Igaz ugyan, hogyha az ember nem áll ellent, akkor egyúttal nagy élvezetet is okoz, s az öntudatot nem zavarja meg. Én legalább mindig magamnál voltam, s tudtam, hogy most visznek. De mikor az ember ennyire érzi annak hatalmát, aki képes vele így elbánni, a haja szála is égnek mered, s utána ugyancsak nincs bátorsága ilyen hatalmas Istent megbántani. Ez a félelem azonban igen nagy szeretettel párosul. Hogy is ne lobbanna megújult lángra a mi szeretetünk, mikor látjuk az Övét?! Látjuk, mennyire szeret bennünket nyomorult férgeket! Hiszen már az sem elég Őneki, hogy a lelkünket amúgy igazában vonzza magához, hanem még ezt a mi halandó, anyagi és bűneink által annyira bemocskolt testünket is föl akarja emelni!
Ez az elragadtatás valami sajátságos lemondást hagy a lélekben, amelyről nem is tudnám megmondani, hogy milyen. Azt hiszem azonban, annyit mondhatok, hogy bizonyos tekintetben más, és magasabb fokú annál, amelyet ezek a többi, pusztán szellemi kegyelmek hoznak létre. Mert bár, ami a szellemet illeti, ott is megvan a teljes lemondás az összes földi dolgokról; itt azonban úgy látszik az Úr azt akarja, hogy ugyanez érvényesüljön a test részéről is. Valami egészen új és sajátságos idegenkedés fogja el a földi dolgok irányában, ami az életet még sokkal nagyobb teherré teszi reá nézve.
Azonkívül pedig egy sajátságos gyötrő kín jelentkezik a lélekben, amelyet az ember sem nem képes a maga erejéből fölidézni, sem pedig, ha egyszer föllépett, nem tudja megszüntetni. Nagyon szeretném megérttetni, hogy milyen ez a kín, de azt hiszem, nem fog sikerülni. Valami keveset azonban talán mégis tudok róla mondani.
Megjegyzendő, hogy ezek a dolgok sokkal utóbb jelentkeztek, mint azok a látomások és kinyilatkoztatások, amelyekről ezután fogok beszélni; s későbbiek annál az időnél is, amidőn az Úr a belső imában oly nagy vigasztalásokkal és ajándékokkal árasztott el. Mert hiszen olykor-olykor még most is van ilyenekben részem, de azért a rendes állapotom az a kínzó gyötrelem, amelyről most beszélek. Ez néha nagyobb, néha kisebb; s én igyekszem majd leírni azt az esetet, amidőn nagyobb fokú. Később beszélnem kell majd azokról a heves indulatokról, amelyeket az elragadtatások keltettek bennem, mikor az Úr rám bocsátotta őket; de ezek, nézetem szerint, úgy viszonylanak ehhez a kínhoz, mint valami teljesen testi dolog, valami nagyon is szellemi dologhoz. Azt hiszem, nem túlzok, mikor ezt mondom. Mert azt az előbbi fájdalmat ugyan szintén a lélek érzi, de a testtel egyetemben, úgyhogy mindketten kiveszik belőle a részüket; s nem jár azzal a végtelen elhagyatottsággal, mint ez.
Itt, amint mondom, az ember nem tehet semmit. Akárhányszor egészen váratlanul jön reá valami sajátságos vágy, én nem tudom, honnét. Ez a vágy pedig egy pillanat alatt eltölti az egész lelket s úgy kezdi gyötörni, hogy magasan föléje emelkedik önmagának és minden teremtménynek. Az Úristen pedig messze eltávolít tőle mindent és teljes sivataggá változtatja, úgyhogy ezen keserves kínszenvedés közepette úgy érzi, nincs senkije széles e földön, de nem is kell neki senki, Mert csak egyet szeretne: meghalni ebben az elhagyatottságban. Hiába beszélnek hozzá; hiába erőlteti meg magát, hogy szívélyes választ adjon: mindez keveset használ; mert akármit tegyen is, szelleme nem tudja magát kiragadni abból az elhagyatottságból.
Úgy látszik, mintha az Úristen ilyenkor végtelen messzire távozott volna a lélektől, de mindazonáltal olykor-olykor valami egészen sajátszerű és szinte hihetetlen módon nyilvánítja vele szemben végtelen nagyságát. Hogy ez miképpen történik, azt én nem tudom elmondani, s aki ezt az állapotot nem ismeri tapasztalatból, nem is fogja elhinni, amit mondok. Ennek a nyilvánításnak ugyanis nem az a célja, hogy a lélek megvigasztalódjék, hanem az, hogy még jobban belássa, mennyire indokolt a gyötrődése, tekintve, hogy távol van attól a boldogságtól, amely minden boldogságot magában foglal. Ez az isteni közlés azután még inkább megnöveli azt a vágyat s ezáltal végletekig fokozza az elhagyatottság érzetét. A lelket valami kimondhatatlanul magasztos, átható kín gyötri ott ama sivatagnak közepén, úgyhogy nézetem szerint, a szó szoros értelmében elmondhatja: „Vigilavi et factus sum sicut passer solitarius in tecto.” Virrasztottam, s olyanná lettem, mint a magányos veréb a háztetőn.[3] Így beszélt a királyi próféta, mikor ránehezült a lelkére ez az elhagyatottság; csakhogy természetesen, mivel ő szent volt, az Úr ővele bizonyára még sokkal nagyobb fokban éreztette azt. Valahányszor engem fog el ez a szenvedés, mindig eszembe jut ez a zsoltár-vers, s vigasztalásomra szolgál, hogy mások is ennyire egyedül érezték magukat, még hozzá mily nagy emberek! Úgy látszik tehát, hogy ebben az állapotban a lélek nincs többé önmagában, hanem ott ül a tetőn; saját maga és az összes teremtett dolgok háza tetején. Többet mondok: azt hiszem ilyenkor fölötte van még saját maga legmagasabb részének is.
Máskor meg úgy látszik, mintha a lélek végső ínségre jutott volna s folyton ismétli és kérdezgeti önmagától: „Hol van a te Istened?”[4] Megjegyzem, hogy én annak előtte nem is tudtam, hogyan hangzik ez a két zsoltárvers spanyolul, s mikor azután egyszer csak megértettem őket, nagy vigasztalásomra szolgált azt látnom, hogy tőlem függetlenül, maga az Úr fordította le őket az én számomra.
Olykor viszont eszembe jutott Szent Pál, amikor azt mondja, hogy keresztre van feszítve a világ számára.[5] Nem azt akarom mondani, hogy én is így vagyok; tudom, hogy nem; azonban csakugyan úgy látszik, hogy a lélek sem az égből nem kap vigasztalást, s ő sincs benne - sem pedig a földön nem keres ilyent, s ő sincs rajta: hanem mintegy keresztre feszítve s kínosan vergődve lebeg az ég és a föld között, és sem onnét, sem innét nem jön segítség. Mert amit az égből kap, tudniillik az Úristennek az a csodálatos, és legmerészebb vágyainkat is túlszárnyaló ismerete: az csak fokozza gyötrelmét. Ugyanis annyira megnöveli utána való vágyakozását, hogy a kínos fájdalom olykor még az eszméletétől is megfosztja, bár csak rövid időre. Olyan ez, mint a haláltusa. Mindamellett azonban ez a szenvedés nagy élvezettel jár, olyannyira, hogy nem is tudom, mihez hasonlítsam. Kegyetlen, de egyúttal gyönyörűséges vértanúság ez? Akármit nyújtson is ennek a léleknek a föld, s lenne bár olyasmi, ami rendes körülmények között a lehető legkívánatosabb: neki nem kell, s azonnal eldobja magától. Egészen világos előtte, hogy ő nem szeret senki mást, csakis az ő Istenét, de Őbenne sem vonzódik semmihez különösebben, hanem a maga egészében kívánja Őt bírni, s azt sem tudja, mit kíván. Nem tudja - mondom -, mert a képzelő tehetsége nem állít elébe semmit, sőt azt hiszem, hogy mikor ebben az állapotban van, a lelki tehetségek működése hosszú időközökön át teljesen szünetel. Az egyesülésben és az elragadtatásban az élvezet függeszti fel őket, itt pedig a fájdalom.
Ó Jézusom, mennyire szeretném én Kegyelmednek megmagyarázni ezt az állapotot; ha másért nem, már csak azért is, hogy megmondja nekem, mit jelentsen ez a dolog. Mert ez mostanában az én lelkemnek állandó állapota. Amint megszűnik az elfoglaltsága, majdnem mindig rájön ez a halálos gyötrődés. Remegés fogja el, mikor érzi, hogy elkezdődik, mert tudja, hogy nem fog halállal végződni. De ha egyszer benne van, azt szeretné, ha élete egész hátralevő részét ebben a kínban tölthetné el. Pedig ez a szenvedés néha olyan fokú, hogy a szervezet alig képes azt elviselni. Nálam például olykor majdnem egészen megszűnik az érverés, amint a nővérek mondják, ha ilyenkor odajönnek hozzám, mert most már ők is jobban megértik, hogy mi ez; a karjaim szélesen ki vannak tárva, s kezeim oly tehetetlenek, hogy olykor még összetenni sem tudom őket. Így azután még másnapig is megmarad a fájdalom a csuklómban és az egész testemben, mintha csak minden tagom kificamodott volna. Igazán néha már azt is gondolom, hogyha az Úristen úgy akarja, s ez így megy tovább, akkor végre is belehalok; mert nézetem szerint, ez a szenvedés van akkora, hogy megölje az embert. Csakhogy természetesen ilyen szép halált én nem érdemeltem meg. Ilyenkor csak az a vágy emészt, hogy meghalhassak. Nem gondolok ilyenkor sem a tisztító hellyel, sem az én nagy bűneimmel, amelyekkel a poklot érdemeltem meg: mindezt elfeledteti velem az az epedés, hogy Istent megláthassam; s ezt a pusztaságot és elhagyatottságot többre becsülöm a világ minden társaságánál.
Ami még valamelyes vigasztalásra szolgálhatna ilyenkor a léleknek, az az volna, ha olyasvalakivel beszélhetne a dologról, aki maga is átélte ezt a gyötrelmet. Mert így azt kell látni, hogy ha panaszkodik is, úgy látszik, senki sem hiszi el baját, ami szintén nagy fájdalmat okoz neki. Ez a szenvedés ugyanis olykor annyira fokozódik, hogy már nem esik neki jól egyedül maradni, mint máskor; társaság sem kell neki, csak valaki, akinek kipanaszkodhatná magát. Úgy van vele, mint az olyan ember, akinek már nyakán van a kötél, s fulladozva kapkod lélegzet után. Ilyenféle, nézetem szerint, ilyenkor a mi gyarló természetünknek epedése valami résztvevő lélek után. Ez akkora fájdalom, hogy az életet is veszélyezteti. Ez határozottan így van. Nem egyszer voltam a halál küszöbén súlyos betegségek, vagy egyéb körülmények folytán, mint említettem, s így merem mondani, hogy ez a veszedelem van akkora, mint akármelyik más. A test és a lélek természetesen fáznak az egymástól való elválástól, s ez az idegenkedésük sugallja a vágyat valaki után, aki segíteni tudna lajtunk, hogy így lélegzethez juthassunk, bajunkat elmondhassuk, elpanaszolhassuk, elszórakozzunk és képesek legyünk életben maradni. Mindez nagyon is ellenére van a szellem akaratának, vagyis a lélek felsőbb részének, amely semmi áron sem akarna megszabadulni ettől a gyötrelemtől.
Nem tudom, vajon helyesen fejeztem-e ki magamat, és sikerült-e a dolgot megmagyaráznom, de nézetem szerint tényleg így van. Elképzelheti Kegyelmed, hogy micsoda örömöm van nekem az életben! Hiszen, ami eddig az egyetlen örömöm volt: a belső ima és az egyedüllét, - mert ebben vigasztalt engem az Úr, - mindez most már rendesen csak ilyen gyötrelmet hoz reám. De ez annyira élvezetes, s a lelkem annyira fölfogja az értékét: hogy jobban szereti mindazon lelki örömöknél, amelyekben annak előtte szokott részesülni. Ezt biztosabbnak tekinti, mert ez a kereszt útja. Nézetem szerint ugyanis, az élvezet, amelyet ad, igen nagy értékű, amennyiben a testre csupán fájdalom árad belőle. A lélek ugyanis szenved, s egyúttal élvez is, viszont kizárólag csakis ő élvezi azt az örömöt, amit ez a szenvedés okoz.[6] Én nem tudom, hogy ez hogyan lehetséges, de így van. Én részemről az Úrnak ezt a kegyelmét - mint mondom, az Ő kezéből ered, nem én szereztem, mert teljesen természetfölötti - nem cserélném el mindazokért, amelyekről ezután fogok beszélni. Nem úgy értem, hogy együttvéve valamennyiért sem, hanem úgy, hogy sem az egyikért, sem a másikért, külön-külön. Jegyezzük meg jól, amit mondok, tudniillik, hogy ezek a fájdalmas epedések későbbiek az összes kegyelmeknél, amelyekről itt szó van, s akkor kaptam meg őket az Úrtól, mikor a többiek, amelyek ebben a könyvben le vannak írva, már meg voltak. Ebben az állapotban tart most engem az Úr.[7]
Kezdetben a dolog nekem félelmet okozott; aminthogy rendesen így vagyok, valahányszor az Úr valami új kegyelemben részesít, mindaddig, amíg azután Ő Szent Felsége meg nem nyugtat. Ekkor is azt mondta nekem, hogy ne féljek, hanem ellenkezőleg becsüljem ezt a kegyelmet többre mindannál, amiben eddig részesített. Mert ez a szenvedés megtisztítja a lelket; megdolgozza, megtisztogatja, mint az aranyat szokás az olvasztócsészében, hogy azután annál jobban fölékesíthesse az Ő ajándékainak zománcával, s ez végzi el rajta azt, ami egyébként a tisztítóhelyen várna reá.
Addig is tudtam, hogy itt igen nagy kegyelemről van szó, azonban ezek után még sokkal inkább megnyugodtam; gyóntatóm pedig azt mondta rá, hogy ez mind jó dolog. Hiszen igaz, hogy én aggódtam - tekintettel saját hitványságomra - de azért soha sem tudtam elhinni, hogy a dolog rossz volna; sőt ellenkezőleg éppen az töltött el félelemmel, hogy annyira jó, mert beláttam, hogy mennyire nem érdemeltem meg. Áldott legyen az Úr az Ő jóságáért. Ámen.[8]
Úgy látszik, megint eltértem a tárgyamtól, mert hiszen az elragadtatásokról kezdtem beszélni. Azonban ez, amit most írtam le, még az elragadtatásnál is több, s ezért gyakorolja a lélekre az említett hatásokat.
Már most térjünk vissza a rendes lefolyású elragadtatásokra. Mondom, néha testem olyan könnyűvé lett, mintha teljesen elvesztette volna súlyát, s ez néha annyira fokozódott, hogy szinte nem is éreztem már a lábam alatt a földet. Amíg az elragadtatás tart, a test sokszor olyan, mintha meghalt volna, és egészen tehetetlen önmagával s-olyan helyzetben marad, amilyenben volt, amikor ez az állapot rájött, tehát ülve, vagy kitárt karokkal, vagy pedig összekulcsolt kezekkel. Az öntudatot az ember ritkán veszti el, de azért megesett velem, hogy tökéletesen elhagyott, bár csak ritkán és rövid időre. Rendesen el van tompulva, de bár külsőleg nem képes semmit sem tenni, azért a benyomásokat fölfogja, olyanféleképen, mint mikor az ember messziről hall valamit. Nem mondom, hogy az ember ért és hall akkor is, amidőn az elragadtatás a legmagasabb fokát éri el - tudniillik akkor, amidőn a tehetségek egészen egyesülnek Istennel, s ezen időtartam alatt teljesen föl vannak függesztve - mert akkor, azt hiszem, sem nem lát, sem nem hall, sem nem érez. Csakhogy, amint az előbbi egyesülő imánál említettem, a léleknek ezen Istenhez való tökéletes hozzáhasonulása csak rövid ideig szokott tartani. Addig azonban, amíg tart, egyik tehetség sem tud önmagáról s nem érti, hogy mi történik vele. Úgy látszik nem való, hogy ezeket a dolgokat megértsük addig, amíg e földön élünk, vagy legalább is az Úristen nem akarja, mert bizonyára nem is vagyunk képesek rá. Mindezt magamon tapasztaltam.
Azt fogja mondani erre Kegyelmed, hogy miképpen tarthat akkor az elragadtatás néha több óra hosszat? Amint a belső imának előbbi fokánál is mondottam, nekem e tekintetben az a tapasztalatom, hogy ez az élvezet megszakításokkal történik. A lélek újra és újra belemerül, illetve jobban mondva az Úristen meríti azt Önmagába, s miután egy kicsit ott maradt, újra szabadon ereszti, s csak az akaratot tartja tovább is fogva. Nézetem szerint ezt annak a másik két tehetségnek nyughatatlansága okozza. Olyanok azok, mint a napórán az árnyék, amely soha sem áll meg, kivéve, ha az igazság Napja megakasztja a mozgását, mert akkor veszteg marad. Mint mondom, ez a veszteglés rövid ideig tart, mivel azonban a szellemnek indulata és fölemelkedése igen erős volt, annak ellenére, hogy az a kettő megmozdul, az akarat tovább is ott marad elmerülve, s mivel ő az ura az egész szervezetnek, azért teszi a testtel azt, amit mondtam. Mert bár az a két izgága tehetség igyekszik is őt megzavarni, legalább a többi ellenségétől, az érzékektől szabadul meg, amennyiben ezeknek működése fel van függesztve, mivel így akarja az Úr.
A szemek nagyobbrészt csukva vannak, s az ember akarata ellenére is behunyódnak. Ha pedig olykor nyitva maradnának is, mint már mondtam, az ember nem látja és nem fogja föl azt, amire néz. Ebben az állapotban az ember önmagától még sokkal kevesebbre képes, s azért, mikor eljön az ideje, hogy a tehetségek magukhoz térjenek, nem sokat tehet ellenük. Azért is, ha az Úr megadja valakinek ezt a kegyelmet, az illető ne nyugtalankodjék amiatt, hogy míg egyrészt teste órák hosszat van ily módon lebilincselve, értelme és emlékezete szertekalandoznak. Rendesen azonban igaz az, hogy Isten dicséretébe vannak belemerülve, vagy pedig azon mesterkednek, hogy megértsék, mi az, ami velük történik. Azonban ők maguk sincsenek egészen ébren, hanem úgy vannak vele, mint az, aki sokat aludt és álmodott, s most nem tud egészen fölocsúdni.
Azért magyarázom olyan részletesen ezt a dolgot, mert tudom, hogy vannak most is, még pedig ebben a zárdában is egyesek,[9] akiket az Úr ilyen kegyelmekben. részesít; márpedig, ha lelki vezetőiknek nincs e téren személyes tapasztalatuk, s főleg, ha nem tudós emberek, esetleg azt fogják gondolni, hogy az elragadtatásban az ember szükségképen olyan, mintha meg volna halva. Mert hallatlan dolog, amit a léleknek az ilyen hozzá nem értő gyóntatóktól kell szenvednie. Erről majd még beszélek. Ki tudja, talán magam sem tudom, mit mondok. Kegyelmed meg fogja érteni, hogy mit találtam el, mit nem, mert hiszen az Úr kegyelméből volt már tapasztalata e téren; mivel azonban nem régóta van része benne, az sincs kizárva, hogy nem figyelte meg a dolgot annyira, mint én.
Akármennyire igyekezzem is, ilyenkor hosszú ideig még mozdulni sem vagyok képes: a lélek magával vitte a testnek összes erejét. Sokszor, mikor az ember előzőleg beteg volt és nagy fájdalmak kínozták, utána teljesen egészséges lesz, és nagyobb munkaképessége van. Mert nagy dolgokban részesítette őt az Úr ebben az állapotban, s néha, mint mondom, azt akarja, hogy a testnek is legyen bennük része, mert hiszen most már engedelmeskedik a lélek akaratának. Mikor azután föleszmél, főleg, ha magas fokú volt az elragadtatás, megtörténik, hogy egy, két, sőt három napig is a lelki tehetségek egészen el vannak merülve, és eltompulva, mintha csak nem is volnának maguknál.
Micsoda szenvedés ilyenkor, arra a tudatra ébredni, hogy újra folytatni kell az életet?! Ebben az állapotban kinőttek a szárnyai, hogy jól tudjon röpülni: s íme most megint kihullottak a tollai. Itt emeli magasra Krisztus Urunk ügyének zászlaját! Mert csakugyan úgy látszik, mintha ennek az erődnek a parancsnoka fölmenne, vagy jobban mondva fölvinnék őt a legmagasabb toronyba, hogy ott kitűzze a zászlót Istenért. Erről a biztos helyről a lélek letekint azokra, akik még odalent vannak, s nem fél a veszedelmektől, sőt óhajtja őket, mert bizonyos értelemben él benne a meggyőződés, hogy győzelméhez nem fér kétség. Nagyon világosan látni innét, hogy mennyire nem érdemes sokra becsülni mindazokat a dolgokat odalent; hogy milyen semmiségek! Mert ilyen magasról messzire látni. Nem óhajt többé akarni, s azt szeretné, ha nem is volna többé szabad akarata. Kéri is az Urat, hogy vegye el tőle. Átadja neki saját akaratának kulcsait, mert hiszen kertészből várparancsnokká lett. Nem kíván mást, mint teljesíteni az Úr akaratát. Nem akar többé a maga ura lenni, vagy bármivel rendelkezni, még csak egy almával sem. Ha van valami jó a kertjében, ossza azt szét Ő Szent Felsége. Mert mostantól kezdve neki magának ne legyen többé semmi sajátja, hanem az Úr rendelkezzék mindennel úgy, amint az megfelel az ő dicsőségének és akaratának.
Tényleg mindez így történik, föltéve, hogy az elragadtatás valódi volt, s a lélekben az említett jó hatások maradnak meg utána. Ha ellenben nem így van a dolog, akkor én nagyon is kétségbe vonnám, vajon csakugyan Istentől származik-e, sőt attól félnék, vajon nem valami olyan elragadtatásról van-e szó, amilyenekről Szent Vince tesz említést.[10]
Azt az egyet biztosan tudom, mert magamon tapasztaltam, hogy a lélek itt mindenekfölött uralomra tesz szert; s olyan szabadságra, - egy óra, vagy még annál is kevesebb idő alatt - hogy nem képes magára ismerni. Azt sem tudja, hogyan jutott ekkora kincshez, de azt világosan belátja, hogy milyen rendkívüli nagy hasznára van minden egyes ilyen elragadtatás. Ezt senki sem képes elhinni, hacsak nem próbálta meg ő maga is. S éppen azért annak a szegény léleknek sem hisznek. Mert csak az imént még olyan rossznak ismerték, s most egyszerre azt látják, hogy hősies dolgokon jár az esze. Ugyanis az ilyesmi után már nem elégszik meg azzal, hogy kicsinyes dolgokban szolgáljon az Úrnak, hanem azonnal mindent meg szeretne tenni, ami csak tőle telik. Mások ezt kísértésnek és ostobaságnak tekintik az ő részéről. Pedig, ha megértenék, hogy mindez nem az ő lelkéből fakad, hanem az Úrtól jön, akinek átadta akaratának kulcsait, akkor nem csodálkoznának rajta. Nézetem szerint, mikor a lélek ennyire jutott, akkor többé már nem ő beszél és nem ő cselekszik bármit is önmagától, hanem minden tennivalóját ez a fölséges Király vállalja magára. Ó, Uram, segíts! - milyen világosan belátja az ember annak a versnek magyarázatát s mennyire fölfogja, hogy igaza volt annak, és igaza lesz mindig mindenkinek, aki galambszárnyakért esedezik![11] Egészen világos, hogy a szellem itt fölröppen, hogy fölébe emelkedjék minden teremtménynek, de legelsősorban önmagának. Ez a röpülés azonban szelíd, élvezetes és zajtalan.
Mekkora fensőbbségre tesz szert az a lélek, akit az Úr idáig juttatott, s milyen magasból tekint le az összes dolgokra, amelyek őt már nem képesek lebilincselni! Hogyan szégyelli, hogy valaha rabjuk volt! Mennyire csodálkozik saját vakságán! Mily végtelen szánalommal van azok iránt, akik még most sem látnak tisztán, főleg, ha az illetők imádságos emberek, akiket az Úr már ajándékokkal áraszt el. Hangosan szeretné nekik odakiáltani, hogy mennyire tévednek. Sőt néha meg is teszi, s akkor ezernyi üldözés zúdul a fejére. Szemére vetik, hogy nincs benne alázatosság; hogy oktatni akar olyanokat, akiktől tanulhatna. Hátha még nő az illető! Akkor ítélik csak el! S a maguk szempontjából igazuk is van, mert hiszen nem tudják, hogy milyen ellenállhatatlan ösztön befolyása alatt cselekszik. Mert olykor csakugyan nem tehet róla: nem tudja tovább nézni, s úgy érzi, hogy minden áron föl kell világosítania tévedésükről azokat, akiket szeret. Azt óhajtaná, hogy szabaduljanak ki már egyszer ők is ebből a földi tömlöcből. Mert azt kell látnia, hogy benne vannak, és pedig ugyanabban, amelyben azelőtt ő maga is sínylődött.
Fáj neki, ha visszagondol arra az időre, amikor oly sokat adott arra, hogy megbecsüljék; amikor még elég vak volt azt hinni, hogy tényleg becsület az, amit a világ becsületnek tart. Most belátja, mekkora hazugság ez; s mennyire engedjük magunkat valamennyien általa rászedetni. Most megérti, hogy az igazi becsület nem hazudik, hanem helyesen mérlegeli a dolgokat; azt veszi valamibe, ami valami; azt semmibe, ami semmi. Már pedig semmi, sőt még a semminél is kevesebb mindaz, ami mulandó s ami nincs kedvére az Úristennek. Nevetnie kell önmagán, ha visszagondol arra az időre, amikor még becsülte valamire a pénzt, s vágyódott utána; bár azt hiszem, s tényleg úgy is van, hogy ez utóbbi tekintetben soha sem kellett magamat bűnről vádolnom. Azért nagy hiba volt az is, hogy mégis csak becsültem valamire. Ha meg lehetne vásárolni vele azt a kincset, amelyet most bírok, akkor igen, akkor sokra becsülném most is; azt azonban csak úgy lehet megszerezni, hogy az ember mindent elhagy.
Mert végre is mi az, amit az ember megvehet ezen a pénzen, amely után annyira epedünk? Talán értékes és tartós dolog? S ha nem, akkor hát minek vágyódunk utána?! Szomorú öröm az, amely annyiba kerül! Hányszor vásárolja meg az ember rajta a poklot! Hányszor szerzi meg vele az örök tüzet és a vég nélküli szenvedést! Ó, bárcsak minden ember annyira vinné, hogy értéktelen anyagnak tekintené a pénzt! Milyen rend volna a világon! Milyen nyugalom! Milyen barátság fűzné egymáshoz az embereket, ha megszűnnének a becsületbeli kérdések és az anyagi érdekek. Én azt hiszem, minden baj megszűnnék.
A lélek belátja, hogy milyen vakság uralkodik az élvezetek terén, s hogy mennyi szenvedést vonnak azok maguk után már ezen élet folyamán, és mennyi nyugtalanságot! Mennyi aggodalom! Mily kevés öröm! Milyen sok hiábavaló fáradság!
A saját bensejében a lélek most már nemcsak a pókhálókat, a nagy hibákat veszi észre, hanem még a legkisebb porszemet is, A nap ugyanis már igen erősen tűz reá, s azért, akármennyire igyekezzék is az ilyen lélek haladni a tökéletességben, ha ez a nap egyszer amúgy igazában fényárban füröszti, egészen zavarosnak látja magát. Úgy van e tekintetben, mint az edényben tartott víz, amely árnyékos helyen egészen tisztának látszik, ellenben ha rásüt a nap, kitűnik, hogy tele van porszemekkel. Ez a hasonlat szóról-szóra igaz. Mielőtt a léleknek elragadtatásban volna része, azt hiszi, hogy csakugyan igyekszik az Úristent meg nem bántani, s hogy megteszi azt, ami erejétől telik; ellenben, ha egyszer idáig jutott, s az igazság Napjának fényénél kinyílik a szeme: annyi porszemet vesz magában észre, hogy legjobban szeretné a szemét újra behunyni. Még ugyanis nem lett annyira fiává ennek a hatalmas Sasnak, hogy szembe tudjon nézni ezzel a Nappal; s ha csak egy kicsit tartja is nyitva a szemét, egészen piszkosnak látja magát, s eszébe jut az a vers, amely így hangzik: „Ki lesz igaz a te színed előtt?”[12] Ha beletekint ebbe az isteni Napba, annak fénye kápráztatja; ha pedig magára néz, akkor az iszap tapasztja be a szemét és vakítja meg ezt a kis galambot. S tényleg igen sokszor teljesen megvakul s némán, megilletődve, s megsemmisülve áll ott ama felséges dolgok előtt, amelyek eléje tárulnak.
Itt fejlődik ki benne az igazi alázatosság, úgyhogy nincs kedve önmagáról jót mondani, s nem szereti, ha mások teszik. Csak az Úr osztogatja az ő kertjének gyümölcseit, nem pedig ő maga. Semmit sem tart meg a maga számára: mindene az Úristené. Ha tehát mond is valamit önmagáról, azt is az ő dicsőségére teszi. Jól tudja, hogy semmi sem az övé, s még ha akarná is ezt nem tudni, lehetetlen elzárkóznia a tény elől, hiszen saját szemeivel látja. Mert akár akarja, akár nem, kénytelen szemeit behunyni a világ dolgaival szemben, s tágra nyitni, hogy lássa az igazságot.

_________________________________

[1] Életírója, Yepes püspök szerint, az ávilai püspök éppen személyesen áldoztatta a nővéreket, midőn a szentre rájött ez az elragadtatás és teste a levegőbe emelkedett. (V. ö. I. könyv, 15. fej.) Szent Jeromosról nevezett Mária anya pedig, aki a szentnek unokahúga volt s ez időben már tagja az ávilai Szent József-zárdának, mint szemtanú ezt írja a jelenetről: „Egy alkalommal szentanyánk érezte, hogy teste kezd fölemelkedni a földről. Éppen a szentáldozáshoz járult. Amint észrevette a dolgot, hirtelenében mind a két kezével belékapaszkodott a rácsba s erősen tartotta magát rajta.” Ugyanaz a nővér mondja tovább: „Nagyon rosszul esett neki, mikor ilyen szembeszökő tünetek voltak rajta észre vehetők, s ő maga említette, mennyit kellett könyörögnie az Úrhoz, hogy kímélje meg az ilyenektől. Végre az Úr mégis meghallgatta. Ha az elragadtatás a mi jelenlétünkben jött rá, már az is nagyon fájt neki, de ebbe még csak beletörődött. De ha idegen emberek szemeláttára történt, akkor nem tudott megvigasztalódni. Amennyire csak lehetett, leplezte a dolgot, s azt mondotta ilyenkor, hogy a szívbaja jött rá. Mikor mások jelenlétében történt, utána gyorsan hozatott magának egy pohár vizet, így akarván elhitetni, hogy csak rosszul volt.” Ezeket a részleteket egy kiadatlan kézirat őrizte meg számunkra, amely most is az ávilai Szent József-zárda birtokában van. A második eset, amelyet a szent említ, Szent József ünnepén, március 19-én történt 1563. és 1565. között.

[2] Az Úristen egyelőre annyiban hallgatta meg Szent Teréziát, hogy nem küldött többé reá elragadtatást idegenek jelenlétében, egyébként azonban az elragadtatások még hosszú ideig igen gyakoriak maradtak nála. Unokahúga és bizalmasa, Mária Baptista anya bizonyítja, hogy ő maga is számtalan ilyen elragadtatásnak volt szemtanúja. „Valahányszor szentanyánk a szentáldozáshoz járult; valahányszor szent misét, vagy szentbeszédet hallgatott, valahányszor imádkozni kezdett; sőt gyakran olyankor is, ha valami, az Úristenre vonatkozó szót ejtettek ki előtte: mindannyiszor elragadtatásba esett.” (A valladolidi szenttéavatási pörben tett tanúsága.) A különbség csak az volt, hogy ezek az elragadtatások később csak nagy ritkán jártak testi fölemelkedéssel, szóval kevésbé voltak feltűnőek. Életének utolsó évtizedében azonban az elragadtatások mind ritkábbak lettek, s végül teljesen elmaradtak s egy bizonyos állandó, mély, Istenbe-merülésnek engedtek helyet.

[3] Zsolt. 101, 8.

[4] Zsolt. 41, 4.

[5] Gal. 6, 14.

[6] Azt akarja ezzel mondani, hogy a misztikus öröm annál tisztább, annál magasabb fokú, főleg pedig annál megbízhatóbb - vagyis annál inkább van kizárva az, hogy az ördögtől, vagy a képzelődéstől ered - minél inkább a szellemre szorítkozik s minél kevesebb árad át belőle az érzéki részre, a szívre.

[7] Az a kegyelem, amelyről a szentanya itt beszél, nem egyéb, mint a szellemi rész passzív tisztulása, amelyről Keresztes Szent János könyvet írt: A lélek sötét éjszakáját. Ezen utolsó bekezdésből azt következtetjük, hogy ez nála körülbelül 1502-ben, az első sarutlan női zárda alapításának idejében kezdődik s 1565-ben, mikor az Önéletrajz második átdolgozását befejezte még tart és végződik 1572-ben. Ebből a kegyetlen lelki szenvedésből kisebb vagy nagyobb mértékben kijut mindazoknak, akiket Isten a szemlélődés útján vezet. Keresztes Szent János a saját maga lelke után, mindenesetre Szent Teréziáét tanulmányozta a legnagyobb érdeklődéssel, s amit abban látott, bizonyára befolyást gyakorolt a műveiben kifejtett eszmékre is, tehát a „Kármelhegy útjá”-ra és az említett műre, „A lélek sötét éjszakájá”-ra is. Ezeknek négy éjszakájában nem ok nélkül kereshetjük Szent Terézia lelki fejlődésének rajzát is. Ha tehát azt a négy éjszakát, vagyis tisztulást Szent Teréziára alkalmazzuk, nézetem szerint a következő chronológiai adatokhoz jutunk. Az első éjjel, az érzéki résznek és a második éjjel, a szellemi résznek aktív tisztulása kezdődik gyermekkorában s végigvonul egész, folytonos érzéki és szellemi önmegtagadásban lefolyt életén. A harmadik éjjel, az érzéki rész passzív tisztulása szintén nyilvánul egész élete folyamán, folytonos betegeskedéseiben és a mások részéről szenvedett üldözésekben, főleg azonban, mint betegség 1538-tól 1540-ig, mint üldöztetés pedig 1561-62. között kulminál. A legfontosabb pedig, t. i. a negyedik éjjel, vagyis a szellemi rész kínszenvedése, mint mondom, kezdődik körülbelül 1562-ben és tart tíz esztendeig, 1572-ig, a lelki házasság kegyelméig.

[8] Egyik kiváló leánya, Szent Domonkosról nevezett Izabella anya, aki az ávilai Szent József-zárda alapítását követő évben lépett be a sarutlan rendbe, a következőket mondja el egy kéziratában, amelyet életírója, Lanuza idéz: „A mi Urunk egyik kegyelme volt, hogy szentanyánk lelke annyira vágyódott az Ő látása után, s úgy óhajtott kiszabadulni testének börtönéből, hogy majdnem belehalt az epedésbe. Ez a türelmetlen vágy egy bizonyos fajta elragadtatásba ejtette s oly heves külső és belső fájdalmakkal gyötörte, hogy olykor úgy látszott, mintha haldokolna. Ilyenkor rendesen a ház legfélreesőbb zugaiban húzta meg magát, mert ebben a gyötrelemben szükségét érzi az ember az egyedüllétnek. Tőle magától hallottam, mennyire félt néha ilyenkor attól, hogy ott hal meg, anélkül, hogy valaki mellette volna. Egy ilyen alkalommal egyik remetelakunkba vonult vissza. Este volt, s nem vitt magával mécsest. Én észrevettem, mikor kiment a kórusból, s később elindultam keresésére. Hallgatóztam, s mindjárt tisztában voltam vele, hogy mi történik, mert már ismertem ezt a dolgot. Beléptem tehát oda, ahol ő volt, s a sötétben tapogatóztam feléje. Nem mertem ugyanis világot gyújtani, mert tudtam, hogy ez bántaná. Mikor észrevett, azt mondta nekem, hogy menjek és hagyjam magára. Én nem mertem ezt megtenni, mert mikor hozzáértem, észrevettem, hogy kezei görcsösen össze vannak kulcsolva, s jéghidegek, mint egy halottéi. Ez annyira fájt nekem, hogy meg se gondolva, mit csinálok, elkezdtem neki szemrehányásokat tenni. Azt mondtam neki, vigyázzon, mert ha így emészti magát, a vége az lesz, hogy meghal, azt pedig mi nem fogjuk túlélni. Hozzátettem, mekkora örömére szolgálna az ördögnek, ha ily módon megrövidítené azt az időt, amelyet egyébként az Úristen szolgálatában tölthetne; s hogy nem okos dolog ennyire epedni az Úristen látása után, mikor Ő Szent Felsége azt akarja, hogy még éljen. Minderre angyali szelídséggel azt felelte nekem: „Hallgasson maga kis bohó, hát azt hiszi, hogy ez tőlem függ?!” Mindamellett én nem hagytam annyiba a dolgot, s az én együgyű érvelésemnek mégis megvolt az az eredménye, hogy kissé elvonta figyelmét a fájdalmától, s így sikerült visszavezetnem a kórusba, a zsolozsmára. Később azután előadtuk ügyünket a gyóntatónknak, Baňez Domonkos atyának; én panaszt emeltem nála a szentanya ellen s megkértem tiltsa meg neki, hogy ilyen esetekben félrevonuljon és egészen egyedül maradjon; s elmondtam, mennyire magánkívül szokott lenni, amikor rájön ez az epedés.” (Oeuvres I. 253.)

[9] Az ávilai Szent József-ben, az első sarutlan női zárdában.

[10] Ferreri Szent Vince mondja „Tractatus vitae spiritualis” című művének 12. fejezetében a következőket: „Ha az illetők olyasvalamit találnak neked mondani, ami ellenkezik a hittel, a Szentírással, vagy pedig a jó erkölcsökkel, akkor utáld látomásaikat és nézeteiket, mint megannyi félszeg ostobaságot és elragadtatásaikat (arrobamientos) tekintsd veszettségnek (rabiamientos)”. Ezt a szójátékot alkalmazza Szent Térézia is. (Oeuvres I. 258.)

[11] „És mondám: Ki ad nekem galambszárnyakat ? Elröpülök és megnyugszom.” Zsolt. 54, 7.

[12] Zsolt. 142, 2. „Quia non justificabitur in conspectu tuo omnis vives.”


Tovább...

Önéletrajz - XIX. Fejezet

Folytatja ugyanazt a tárgyat. Elkezdi fejtegetni azokat a hatásokat, amelyeket a belső imának ezen foka hoz létre a lélekben. Mindenkit arra buzdít, hogy, ha ennyire van, ne hátráljon meg, még akkor sem, ha meg is esnék vele, hogy ekkora kegyelem után újra elbukik; s ne hagyja abba a belső imát. Elmondja, hogy micsoda káros hatásokkal járna az ellenkező eljárás. Ez a fejezet nagyon megszívlelendő, s nagy vigasztalására szolgálhat a lanyháknak és a bűnösöknek.


Ez a belső ima, s ez az egyesülés rendkívül gyöngéd szeretetet hagy maga után a lélekben. Szeretne megsemmisülni, nem fájdalomtól, hanem örömmel teljes könnyeknek közepette. Azon veszi magát észre, hogy záporként ontotta a könnyeket, pedig nem is tudja hogyan és mikor sírt, de azért nagyon örül neki, hogy ezzel a vízzel sikerült annak a tűzvésznek hevességét enyhíteni, és ugyanakkor még jobban növelni azt. Ez értelmetlen beszédnek látszik, pedig így van. Megesett velem olykor, hogy a belső imának ezen a fokán annyira magamon kívül voltam, hogy nem tudtam, álom-e, vagy pedig való az a mennyei boldogság, amelyet érzek, s csak utólag láttam, hogy igaz volt, és pedig abból, hogy mennyit sírtam; mert minden fáradság nélkül oly erővel és oly gyorsan jött ez a víz, mintha csak úgy szakadt volna abból a mennyei felhőből. Ez az elején volt, mikor ez a kegyelem még csak rövid ideig tartott.
A lélekben továbbá nagy bátorság marad, s ha akkor darabokra tépnék az Úristen miatt, ez nagy örömére szolgálna. Ilyenkor teremnek meg benne a hősies ígéretek, elhatározások, és égő vágyak; ekkor kezdi igazában megutálni a világot és belátni saját hitványságát. Sokkal több és mélyebb benne a lelki haszon, mint amennyit a belső ima előző fokai hagynak, és sokkal jobban megnövekszik az alázatossága. Azt ugyanis világosan belátja, hogy ő maga miben sem járult hozzá ezen rend kívüli és nagyszerű kegyelem megszerzéséhez, vagy megőrzéséhez. Az olyan szoba szögleteiben, amelybe jól besüt a nap, nem marad pókháló, s így ő is világosan belátja méltatlanságát és nyomorúságát. Az önérzetet úgy kivetette magából, hogy úgy látszik, mintha soha még a nyoma sem lett volna meg benne. Hiszen most már kézzelfogható, mily kevésre, sőt semmire sem képes, mert hiszen ebben az esetben még beleegyezésről is alig volt szó, sőt úgy látszik, még akarata ellenére is becsukódtak volna a kapuk az összes érzékek orra előtt, hogy élvezhesse az Úr társaságát. Teljesen egyedül marad vele: vajon mit tehetne mást, mint hogy szereti?! Se nem lát, se nem hall, hacsak meg nem feszíti minden erejét: vajon mit lehetne tehát az ő javára könyvelni? Egész hűséggel áll előtte előbbi élete és Istennek nagy irgalma. Az értelemnek nem kell többé fáradnia: ott van előtte készen és föltálalva mindaz, amit be kell vennie és meg kell értenie. Belátja, hogy ő maga megérdemelte a poklot, s íme most boldogsággal büntetik. Áradozik Isten dicséretében, s én magam is ilyenkor abban szeretnék elepedni. Áldott légy, én jó Uram, aki az ilyen magamforma piszkos tócsából olyan kristálytiszta vizet tudsz merni, hogy föl lehet szolgálni a Te asztalodon! Áldott légy, ó gyönyörűsége az angyaloknak, aki ily magasra méltóztatsz fölemelni egy ilyen hitvány férget!
Ezek az üdvös hatások hosszabb ideig megmaradnak a lélekben. Most már elkezdhet másoknak is osztogatni a gyümölcséből, mert világosan belátja, hogy nem az övé, s most már nem fog emiatt éhen maradni. Lassankint kezd rajta meglátszani, hogy olyan lélek, amelynek őrizetére mennyei kincsek vannak bízva. Óhajtaná ezeket másokkal is megosztani, s esedezve kéri Istent, ne engedje, hogy csak ő maga legyen gazdag. Egészen öntudatlanul kezd másoknak lelki hasznára válni anélkül, hogy ez irányban önmagától bármit is tenne. Más emberek ellenben ezt annál jobban észreveszik, mert virágainak illata már annyira erős lett, hogy odavonzza őket az ő közelébe. Nem titok többé előttük, hogy ennek a léleknek erényei vannak, s látják kívánatos gyümölcseit: szeretnének tehát vele együtt enni belőlük.
Ha ezt a talajt mélyen fölszántották a szenvedések, üldözések, megszólások és betegségek, - mert e nélkül kevesen jutnak idáig, - ha megpuhította a saját önző érdekeivel való szakítás: akkor a víz olyan mélyen hatol belé, hogy úgyszólván sohasem szárad ki. Ellenben ha ez a talaj még nagyon is földi (mert hiszen, hiába, még mindig e földön vagyunk) ha annyi rajta a tövis, mint amennyi kezdetben az enyémen volt; ha még nem szakított a bűnre vezető alkalmakkal; ha még nem olyan hálás, amilyennek ekkora kegyelemmel szemben illenék lennie:[1] akkor újra ki fog száradni. Ha azután ilyenkor a kertész elhanyagolja; az Úr pedig csupa jóságból nem olyan kegyes, hogy újabb esőt bocsásson reá: akkor vége a kertnek. Így jártam én is egynéhányszor. Valósággal elámulok, s ha nem velem történt volna, el sem hinném, hogy így van. Leírom ezt: hadd szolgáljon vigasztalásul azoknak, akiknek lelke lanyha, mint az enyém. Soha se essenek kétségbe, hanem bízzanak mindig Isten végtelen irgalmában. Még akkor is, ha ily magasra jutottak; ha az Úr ennyire fölemelte őket, s ha ezek után mégis elbuknának, akkor se veszítsék el bátorságukat, mert különben végleg tönkremennek. Könnyekkel mindent vissza lehet nyerni, mert az egyik víz vonzza a másikat. (Egyebek között ez volt az egyik indító ok, amely miatt, nem nézve azt, hogy ki vagyok, szívesen engedelmeskedtem, s megírtam ezt a könyvet. Beszámoltam benne az én bűnös életemről; s azokról a kegyelmekről, amelyekkel az Úr elárasztott annak ellenére, hogy nem szolgáltam neki, hanem csak sértegettem őt. Mennyire szeretném, ha akkora tekintélyem volna, hogy erről mindenkit meg tudnék győzni. Kérem az Urat, adja meg nekem ezt Ö Szent Felsége!
Ismétlem, ha valaki egyszer elkezdte gyakorolni a belső imát, az ne veszítse el többé a bátorságot, s ne beszéljen ily módon, hogy: mire való nekem ez a belső ima, mikor úgyis visszaesem bűnömbe; hiszen úgy csak annál rosszabb! - Elhiszem én azt, hogy annál rosszabb, de csak akkor, ha abbahagyja a belső imát, s nem javul meg; ellenben, ha nem hagyja abba, higgye el nekem, révbe fog jutni... E téren az ördög ádáz küzdelmet folytatott ellenem, s még azt is sikerült velem elhitetnie, hogy tekintve rosszlelkűségemet, nem volna alázatosság, ha folytatnám; olyannyira, hogy mint mondtam, abba is hagytam másfél esztendőre. Vagy legalább is egyre, mert arra a fél esztendőre nem emlékszem biztosan. Ezzel pedig nem értem el mást, mint azt, hogy ha így folytatom, minden ördögi segítség nélkül én magam juttattam volna lelkemet a pokolba. Ó Uram, segíts! Micsoda vakság az ilyesmi! S hogyan eléri célját az ördög, ha erről az oldalról mesterkedik! Jól tudja az az áruló, hogy az a lélek, amely állhatatosan végzi a belső imát, elveszett reá nézve; s akárhányszor sikerüljön is azt elbuktatnia, Isten kegyelméből még a bűn is javára válik, s fölkelve annál nagyobb léptekkel halad az Úr szolgálatának útján. Az ördögnek nem csekély érdeke forog itt kockán!
Ó Jézusom! Micsoda látvány az, ha egy lélek ennyire jutott és bűnbe esik, Te pedig, a Te végtelen jóságodban kinyújtod kezedet és fölsegíted! Mennyire belátja, hogy milyen végtelenül nagy, milyen irgalmas vagy Te és milyen nyomorult ő! Ilyenkor azután igazán meg van semmisülve; itt ismeri meg végtelenségedet! Szemét sem meri fölemelni, s ha mégis föltekint, azért teszi, hogy belássa, mennyivel tartozik neked! Itt imádkozik buzgón a mennyország királynéjához, hogy engeszteljen ki Téged! Itt hívja segítségül azokat a szenteket, akik, miután Te meghívtad őket, bűnbe estek és kéri, segítsék meg őt! Itt azután akármit adsz is neki, azt mind túlzott nagylelkűségnek tartja; belátja, hogy még arra sem méltó, hogy a lába a földet nyomja. Eleven hittel siet a szentségekhez, mert itt érti meg amúgy igazában, hogy mekkora erőt helyezett el bennük az Úristen. Dicsőít Téged azért, hogy sebeink számára ilyen felséges gyógyszert és kenőcsöt rendeltél, amely nemcsak fölületesen gyógyítja meg, hanem teljesen meg is szünteti őket. Mindez ámulattal tölti el. De ki ne álmélkodnék, lelkemnek Ura, ekkora irgalmon és ily rendkívüli kegyességen, ilyen csúfos és utálatos árulással szemben?!
Nem is értem, hogy miért nem szakad meg a szívem, mikor ezeket írom! Bizonyára azért, mert olyan rosszlelkű vagyok. Vagy talán ezzel a néhány könnycseppel, amit most sírok, s amely szintén a Te ajándékod (mert hiszen, amennyiben rajtam áll, ugyancsak rossz kútból való), mondom, talán ezzel akarok én Neked elégtételt szolgáltatni azért, hogy annyiszor elárultalak, annyi rosszat tettem; s igyekeztem meghiúsítani azokat a kegyelmeket, amelyeket nekem adtál?! Ó én jó Uram, adj ezeknek a könnyeknek értéket! Szűrd meg ezt az iszapos vizet! Tedd meg, Uram, ha másért nem, azért, hogy ne mondhassák egyesek (amint én tettem, engedve a kísértésnek és vakmerően ítélve): vajon miért mellőzöd, Uram, egyik-másik nagyon is szentéletű embert, aki mindig Neked szolgált, és Éretted fáradozott; aki szerzetben nevelkedett, s tényleg szerzetes, nemcsak név szerint az, mint én: mondom, miért mellőzöd az ilyeneket, s miért adsz nekem szembeszökő módon nagyobb kegyelmeket, mint nekik ? Világosan belátom én, hogy azért teszed ezt, mert egyszerre akarod majd nekik megadni a jutalmat, míg ellenben én oly gyarló vagyok, hogy előlegre van szükségem. Ők olyan erősek lévén e nélkül is tudnak Neked szolgálni, s úgy bánsz velük, mint derék, önzetlen emberekkel szokás.
Különben Te tudod, Uram, hányszor imádkoztam hozzád, mentegetve azokat, akik ellenem zúgolódtak, azt mondván, hogy nagyon is igazuk van. Ez akkoriban volt, Uram, amikor már a Te végtelen jóságod nem engedte többé, hogy olyan súlyosan sértegesselek, s én már mind jobban szakítottam minden olyannal, amiről azt láttam, hogy Téged bánt. Mert mikor én ezt megtettem, Te, Uram, elkezdted kinyitni kincstárodat és ajándékokkal halmoztad el szolgálódat. Úgy látszik nem is vártál másra, mint arra, hogy meglegyen bennem a jóakarat és minden előfeltétel az elfogadásukra, mert oly hamar kezdted őket nemcsak adogatni, hanem velem meg is érttetni, hogy miben részesülök. Mikor ezt a többiek észrevették, elkezdtek felőlem jó véleményt táplálni, annál inkább, mert hiszen akármennyire kilátszott is mindig a gonoszságom, igazában sohasem fogták föl annak teljes nagyságát. Ugyanakkor megindult a megszólás és az üldözés is ellenem, s nézetem szerint erre volt is alapos ok. Azért én nem is nehezteltem senkire sem, hanem arra kértelek, Uram, gondold meg, hogy mennyire igazuk van. Azt mondogatták, hogy szenteskedem; hogy újdonságokat találok ki; holott még annyira sem vagyok, hogy képes lennék megtartani az egész szabályt, vagy pedig arra, hogy lépést tartsak egyes jó és szent életű nővérekkel, akik velem egy zárdában laknak. S nem is hiszem, hogy ennyire vihettem volna, hacsak az Úristen, az Ő végtelen jóságában nem vállalja magára az egész dolgot. Hiszen azelőtt én magam voltam az, aki akadályoztam a jót és szokásba hoztam egyes dolgokat, amelyek éppen nem voltak rendjén; vagy legalább is megtettem a magamét arra nézve, hogy szokásba hozzam őket. Már pedig a rosszban mindig nagyon sokra voltam képes. Így hát cseppet sem voltak hibásak azok, akik engem hibáztattak. Nem mondom, hogy mindnyájan nővérek voltak; volt köztük idegen is. Sok igazságot adtak tudtomra,[2] mert Te engedted, hogy megtegyék.
Egy alkalommal a zsolozsma alatt, engem is nyugtalanított ez a kísértés. Mikor azon vershez értem, amely így szól: „Justus es Domine”, vagyis: „igazságos vagy Uram, és igazságosak a Te ítéleteid”, elgondolkoztam azon, hogy mennyire igaz ez a mondás. Még az ördögnek sem volt soha akkora ereje velem szemben, hogy ebben a pontban megkísértsen; soha sem tudta megrendíteni abbeli meggyőződésemet, hogy megvan benned Uram, minden tökéletesség, s nem volt képes kételkedésre bírni bármilyen, a hithez tartozó dologban. Sőt ellenkezőleg, minél kevésbé voltak ez utóbbiak természetes úton megmagyarázhatók, annál erősebben hittem őket és annál mélyebb áhítattal töltöttek el. Az a gondolat, hogy Isten mindenható, magában foglalta számomra mindazt a nagyszerű dolgot, amit tett. Ismétlem, hogy ilyesmiben én sohasem kételkedtem.
Mint mondom tehát, azon törtem a fejemet, miképpen fér össze a Te igazságoddal, hogy azoknak, akik olyan híven szolgálnak Neked, nem adod meg ugyanazokat a kegyelmeket és ajándékokat, amelyeket, nem tekintve, hogy ki vagyok én, reám árasztasz. Erre azt felelted nekem, Uram: „Te csak szolgálj nekem, s ne törődj ezzel.” Ez volt az első szó, amelyet Tőled hallottam, s azért nagyon meg is rémített.[3]
Később majd megmagyarázom ezeket a sajátságos hallomásokat, más egyebekkel együtt. Azért nem is beszélek róluk itt, mert el kellene térnem a tárgyamtól. Azt hiszem különben, hogy úgyis alaposan eltértem tőle. Már azt sem tudom, miről volt szó. Ez már nem lehet másképp, s Kegyelmed legyen szíves elnézni az ilyen megszakításokat, Mert ha eszembe jut, hogy mekkora elnézést gyakorolt az Úristen velem szemben, s hogy milyen állapotban vagyok most: nem csoda, ha elvesztem beszédem fonalát, s nem tudom, mit mondtam s mit akartam még mondani. Adná az Úr, hogy összes botlásaim csak ilyenek legyenek, s inkább semmisítsen meg engem ebben a pillanatban, semhogy bármi legcsekélyebbet tegyek is valaha Ő Szent Felsége ellen.
Az Ő végtelen irgalma eléggé kitűnik abból, hogy nem egyszer, hanem sokszor bocsátott meg nekem ekkora hálátlanságot. Szent Péter csak egyszer kapott bűnbocsánatot, én sokszor. Nem is ok nélkül sugdosta tehát nekem az ördög, hogy ne törekedjem bizalmas barátságot kötni Azzal, akivel ilyen nyilvános ellenséges viszonyban éltem. Mekkora volt az én vakságom! Hová tettem az eszemet, Uram, s vajon kitől reméltem segítséget, ha nem Tetőled! Micsoda oktalanság menekülni a világosságtól és folyton csetleni-botlani! Micsoda gőgös alázatosságot sugallt nekem az ördög, csakhogy ne támaszkodjam rá az oszlopra és a botra, amelyek egyedül voltak képesek engem a bukástól megóvni! Most keresztet vetek, valahányszor eszembe jut, mert azt hiszem soha sem forogtam végzetesebb veszedelemben, mint mikor az ördög alázatosság ürügye alatt ilyen szemfényvesztést hitetett el velem. Mert ezt a gondolatot keltette bennem: Hogyan merészelhet egy ilyen magamfajta nyomorult lény, annyi kegyelemmel való visszaélés után belső imába fogni? Hogy elég, ha elmondom a kötelező szóbeli imát, úgy mint a többiek; s tekintve, hogy még ezt sem végzem el jól, hogyan juthat eszembe többet tenni? Hogy ily módon nem tanúsítanék kellő tiszteletet és nem becsülném meg eléggé Isten kegyelmeit. Hiszen jó volt mindezen gondolkodni, de ezek alapján úgy is cselekedni, bizony nagyon, de nagyon rossz volt. Áldott légy érte Uram, hogy annyira megsegítettél.
Azt hiszem, hogy Júdást is ilyen módon kezdte megkísérteni, azzal a különbséggel, hogy én nálam ez az álnok ellenség nem mert olyan nyíltan föllépni. De azért véges-végül mégis csak oda juttatott volna engem is, ahová őt. Az Isten szerelméért, gondolják meg ezt jól mindazok, akik gyakorolják a belső imát. Vegyék fontolóra, hogy abban az időben, amikor abbahagytam, életem is sokkal romlottabb volt. Nézzék csak közelebbről, micsoda vészes orvosságot sugallt nekem az ördög és micsoda nevetséges alázatosságot! Nagy volt többek közt, lelkemben a nyugtalanság. De hogyan is lehetett volna nyugodt?! Elhagyta, a szerencsétlen, Azt, akiben egyedül lehet megnyugodni, nem tudta feledni az Ő kegyelmeit és ajándékait; azt meg belátta, hogy a földi örömök csak megvetést érdemelnek. Igazán csodálkozom, hogyan tudott életben maradni!
Csak az a remény tartotta bennem a lelket, hogy, amennyire emlékszem, - mert hiszen ennek már több mint huszonegy esztendeje,[4] - mindig megvolt bennem az eltökélt akarat újra visszatérni a belső imához; csak azt akartam megvárni, hogy egészen tiszta legyen a lelkiismeretem. Ó, micsoda téves úton járt ez a remény! Az ördög azon vezetett volna akár az ítéletnapig, hogy azután onnét a pokolba taszítson. Hiszen ha olyan gonosz tudtam lenni és nem bírtam magammal akkor, amidőn a lelki olvasmány és a belső ima megmutatták nekem az igazat s föltárták előttem, hogy milyen rossz úton járok; mikor oly gyakran és oly keserű könnyhullatással szoktam imádkozni az Úrhoz: vajon mit remélhettem én, ha mindezt abbahagyom; ha belemerülök a szórakozásokba, amelyekben annyi a bűnre vezető alkalom, s oly kevés a segítség - azaz jobban mondva nincs semmi segítség, hacsak arra nem, hogy az ember elbukjék; mondom, mi mást várhattam, mint a bukást.
Azt hiszem nagy érdemet szerzett Isten előtt egy domonkos-rendi szerzetes s nagy tudós, azzal, hogy fölrázott engem ebből az álomból.[5] Ő parancsolta meg nekem, - amint úgy hiszem, említettem már, - hogy kéthetenként járuljak a szentáldozáshoz. Ez megtette a hatását: elkezdtem újra magamba szállni. Igaz ugyan, hogy tovább is követtem még el bűnöket az Úr ellen, de mivel nem tértem le az igazi útról, lassan-lassan, hol elbukva, hol fölkelve, mégis csak haladtam rajta. Mert ha az ember nem áll meg, hanem úgy ahogy halad, ha későn is, azért mégis csak célhoz ér. Nézetem szerint: elveszteni az utat, az nem egyéb, mint abbahagyni a belső imát. Az Úristen, az Ő jóságában, mentsen meg ettől.
Mindebből világos - s az Úr szerelmére, jegyezzük meg jól, - hogy ha a lélek ily magasra jut és ekkora kegyelmekben részesül is az Úr részéről, azért nem szabad elbizakodnia, mert még mindig eleshetik. Főleg ne tegye ki magát a bűnre vivő alkalmaknak. Erre nagyon vigyázzon, mert ez rendkívül fontos. Az ördög ugyanis nagyon ravaszul fondorkodik, s ebben az esetben, még ha az a kegyelem, amelyet a lélek kapott, egészen biztosan Istentől származik is, ez a gonosz áruló magát ezt a kegyelmet igyekszik tőle telhetőleg a lélek ellen kihasználni, főleg, ha olyanokkal van dolga, akik még nem erősödtek meg az erényekben, nem eléggé önmegtagadók, s nem szakítottak minden ragaszkodással. Mert akármilyen magasra irányuljanak is az ilyeneknél a vágyak és a jó szándékok, ők maguk még mindig nem erősödtek meg annyira, hogy kitehetnék magukat az alkalmaknak és a veszedelmeknek. Ez a tanács kitűnő, s nem tőlem származik, hanem maga az Úristen tanít reá, Szeretném, ha az ilyen magamforma műveletlen emberek mind tudnának róla; mert ha a lélek tényleg ezen a színvonalon van is, nem szabad még annyira bíznia önmagában, hogy a maga jószántából lépjen ki a küzdőtérre; nagyon elég tőle, ha a védelemben állja meg a helyét. Neki fegyverekre van szüksége, hogy védekezni tudjon a rossz szellemek ellen, annyi ereje még nincs, hogy ő támadja meg, és lábbal tiporja őket, mint teszik azok, akik azon a fokon vannak, amelyről ezután fogok majd beszélni.
Az ördögnek hadi csele az ilyenek ellenében a következő szokott lenni. A lélek egészen közel érzi magát Istenhez, belátja a mennyei javak felsőbbségét a földiekkel szemben, s tudatában van annak, hogy az Úr szereti őt: s erre a szeretetre támaszkodva el kezd bizakodni s egész biztonsággal számítani arra, hogy többé nem vesztheti el azt a boldogságot, amelyet élvez. Azt hiszi, hogy világosan látja a jutalmat, s meg van arról győződve, hogy mivel ez a jutalom már ezen élet folyamán is olyan édes boldogsággal tölti el a lelket, lehetetlenség volna arról lemondania egy olyan aljas és piszkos dologért, amilyen a földi élvezet. Már most ezen bizalom révén az ördög lerontja benne az önmaga iránt való annyira szükséges bizalmatlanságot, s mint mondom, a szegény lélek kiteszi magát a veszedelmeknek, jóhiszemű buzgalommal kezdi pazarul osztogatni gyümölcseit, s azt hiszi, hogy már nincs oka félnie önmagától.[6] Mindez nem kevélység nála, mert hiszen az a lélek jól tudja, hogy önmagától semmire sem képes, hanem egyszerűen mértéktelen és oktalan számítás az Úristenre. Nem gondolja meg, hogy még nem nőtt ki jól a tollazata. Igaz, hogy már ki tud röppenni a fészekből, s az Úristen ki-kihozza onnét: de azért még nem fejlődött annyira, hogy jól tudjon röpülni. Az erények még nem állnak benne erősen; nincs tapasztalata, s így nem képes a veszedelmet fölismerni, s nem tudja, mennyire veszedelmes dolog az, ha valaki önmagában bízik.
Ez volt az oka az én vesztemnek; s ezért és sok minden másért van szükség vezetőre és lelki életet élő emberekkel való érintkezésre. Én erősen hiszem, hogy ha az Úristen fölvitt már egy lelket erre a fokra, hacsak az illető maga nem fordul el teljesen Ő Szent Felségétől, az Úr nem fogja többé megvonni tőle kegyelmeit, s nem engedi, hogy elvesszen. Azonban, mint mondtam, ha el találna bukni, vigyázzon az Isten szerelméért, nehogy abba hagyja a belső imát. Ne essék valahogy áldozatul ennek a kísértésnek, úgy, mint én, a hamis alázatosság ürügye alatt. Mint már mondottam, és szeretném minél többször ismételni: bízzék Isten jóságában, mert ez nagyobb minden rossznál, amit el tudunk követni. Ő mindig kész elfelejteni hálátlanságunkat, ha mi belátva hibánkat, újra vissza akarunk térni az ő barátságába. S az a körülmény, hogy annyi kegyelemben részesített bennünket, szintén nem indítja Őt arra, hogy szigorúbban sújtson le ránk. Sőt ellenkezőleg éppen ezekre való tekintettel bocsát meg könnyebben, mert saját házanépének tekint bennünket, akik mint mondani szokás - az Ő kenyerét esszük.[7] Gondoljanak vissza az ő szavaira s nézzék, hogy miképpen bánt énvelem. Hiszen én hamarább belefáradtam az Ő sértegetésébe, mint Ő Szent Felsége az én bűneimnek megbocsátásába. Ő sohasem unja meg az adományozást, s az Ő irgalmának kincseit nem lehet kimeríteni. Ne unjuk tehát elfogadni ajándékait. Áldott legyen mindörökké! Ámen. Dicsőítsék Őt összes teremtményei!

_________________________________

[1] Az isteni kegyelemmel szemben való minél belsőbb, minél gyöngédebb és minél buzgóbban nyilvánuló hálaérzet végtelenül fontos a lelki életben. Enélkül nincs haladás.

[2] T. i. jó vastag gorombaságokat mondogattak oda neki, többek között azt, hogy a rossz szellem szállta meg.

[3] Ez 1557-ben volt, két évvel azután, hogy véglegesen rálépett az életszentség útjára.

[4] Tényleg 1543 táján volt, Terézia 28. életévében. 1544-ben Barron Vince domonkos atyánál kezd gyónni, s annak tanácsára újra kezdi a belső imát.

[5] Barron Vince atya.

[6] Ez a gondolat, hogy a léleknek nem szabad időnek előtte osztogatnia gyümölcseit, hanem azokat először saját maga táplálkozására és erősítésére kell felhasználnia, minduntalan ismétlődik. A szentanya azt akarja vele mondani, hogy a megtért léleknek legeslegfőbb gondja legyen, kerülni a bűnre vivő alkalmakat. .Ne menjen önként emberek közé azzal a szándékkal, hogy épülésükre fog szolgálni, hogy jóra vezeti őket, hanem leplezze az isteni kegyelmeket s élvezze azokat titokban ő maga. Ha el talál jönni annak az ideje, hogy az Úr más lelkek érdekében is fel akarja őt használni, akkor majd a körülmények által kényszeríti őt a magányból és az elvonultságból való kilépésre, s akkor majd erőt is ad neki arra, hogy megálljon a lábán. Ez a szabály a lelki életben rendkívül fontos s bizonyára sok kezdődő életszentség megy tönkre azon, hogy az illető nem tudja magát meghúzni, s nem rejtegeti kegyelemkincseit addig, amíg azok annyira bele nem gyökeresedtek a lelkébe, hogy onnét többé ki nem lophatók. Voltak szentek, akik ezt a rejtegetést oly ügyesen gyakorolták egész életükön át, hogy szentségük csak holtuk után derült ki.

[7] Aki azt hiszi, hogy az olyan ember aki egyébként buzgó, istenes életet folytat és rendkívüli kegyelmekben részesül, nem eshetik halálos bűnbe, annak még sokat kell tanulnia a lelki élet terén. Az Úristennek számos oka lehet arra, hogy az ilyennek eleressze kezét és megengedje bukását: főleg az, hogy az illető elbízta magát. Ilyenkor válik el, vajon az illető alázatos lélek-e vagy sem. Ha az, akkor sietve meggyónik és fokozott buzgalommal szolgál Istennek. Okul bukásán és a jövőben óvatosabb. De ha nem alázatos, akkor esetleg eldob magától mindent, és hanyatt-homlok rohan vesztébe. A bukás elleni egyedüli eszköz a végletekig menő óvatosság a bűnre vivő alkalmak kerülésében, a teljes és soha meg nem szűnő bizalmatlanság önmagunk iránt; gyermeki bizalom Istenben és állandó, kitartó imádság.


Tovább...